 |
| Photo: Dofka |
Furcsák ezek a péntekek. Nem kell rohannom sehová. Jó tizenöt éve volt először, hogy nem rohantam haza, nem kellett hamburgert sütnöm, végtelenítve, mert pizzázni, ment akinek kellett volna, megkezdődött a haverozás. Azóta nem kell futnom haza, máshová sem. Kényelmesen tervezhetek, kigondolom, mit főzzek, mi nincs otthon.
Most
programom akadt, ötre kell átmenjek a Blahára. Szöszmötölök az irodában, végre
szortírozom a papírokat, új mappákat nyitok, rendezek. Betervezem a jövő hetet,
kalkulálom a hétvégén is kell dolgoznom, különben nem leszek meg, az bizonyos.
Nem vagyok lelkes, de nincs erőm hozzákezdeni. A péntek mégis csak péntek.
Legalább a délután szóljon a jóról, másról, lazulás. Egyedül vagyok a szinten,
a portás rám hozza a szívbajt. Nem érti, miért nem adtam még le a kulcsot. Azt
hitte, elfelejtettem. Megnyugtatom. Mondja, ki van még a házban. Jó tudni, nem
egyedül vagyok.
Aztán
csak elindulok én is, az Erzsébet-hídon akarok átmenni, akkor könnyen legurulok
a Blaháig. Rég voltam, autóval Pesten. Inkább metróval rohanok, ha muszáj. Időm
sincs felnézni, csak futok a hátakat nézve, próbálom felvenni a tömeg ritmusát,
nem kitűnni, nem zavarni, haladni. Időben odaérni a-ból, b-be, aztán tovább,
ahová menni kell. Apró kis bejáratott ösvényeken, kipipálni, átesni, túl lenni.
Lépve a következő kőre, ingatag lendületet véve. Felnézni, néha kedv sincs.
Nyak behúzva állok a metró mozgólépcsőjén az utálatos huzatban. Most úgy
döntöttem ráérősen átautózom. A Lánchíd utca még le van zárva, a fél
Krisztinavárost végig kanyargom, de most nem bánom. Szép őszi fények pásztázzák
a szeretett házaimat, a Vár alatt tudok megfordulni, hogy rákanyarodhassak a
Krisztinára, hány évig ingáztam itt, amikor még nem voltak ráérősek a
péntekjeim. Szedtem össze a gyereket iskolából jövet, menekítve haza a
városból. Nagy kegyelem volt, mindig rá tudtam érni. Főként, amíg igényelte,
aztán kicsit tovább is. Kiérek a Tabánba, felnézek a Várra, a Könyvtárra.
Micsoda hely, csak ott maradhat. Sok emelet könyv, szellemi fellegvár. Beköszönök,
gondolatban Noéminek, kevesen tudnak tőle többet erről a városról.
Rákanyarodom
a hídra, megáll a sor. Látom villog valami a másik végen. Sárga fény, nem kék.
Nagy baj nem lehet. Azért elég jól haladunk, a híd közepén balra nézek, látom a
teret, ahonnan indultam, szemben a Parlament, visszanézek a Várra. Atyaisten de
gyönyörű ez a város. Bolond, októberi fények. Verőfény, hasít a víz felett. Nem
tudok úgy átjönni a hídon, hogy ne ámulnék, de most különösen szépnek látom. A
visszapillantóban megnézem Gellértet, ott áll a vízesés alatt, rendjén. Lódul
tovább a sor, előre nézek, indítok. A jobboldali Klotild-palota toronydíszén
áttetszik a kék, pesti ég. Elönt a boldogság, váratlanul, nagy erővel. Talán
oka sincsen, vagy csak az, hogy süt a nap. A Blahán meg várnak.
