Isten éltessen okáig!

Jön a kedves üzenet. Ha nem elírás, márpedig kötve hiszem, ismerve a feladóját, szellemes. Elgondolkodom, az okáig. Ismét a mennyiség és a minőség témaköre, mindig is nehezen birkóztam meg, ha egyáltalán valaha sikerült is a filozófia leckékkel. Egyszerűen elhagy az értelmem egy határon túl, nem tudom követni a kifejtéseket. Az mondjuk világos, hogy mennyiségi kérdésekkel nem okvetlenül hatunk minőségi kérdésekre, bár bizonyos esetekben igen.

            Tulajdonképpen picit ijesztő is ez a jókívánság. Fel kell tennem a kérdést, van oka a jó Istennek, a mindenségnek engem éltetni. Ha az isteni szeretet olyan, amilyennek olvassuk, akkor persze. Miért ne lenne oka. Ha mégis szőrösebb szívű mondjuk, akkor a fene se tudja.

            Nem találtam fel semmit, mégcsak meg se találtam semmit, nagy felfedezéseim, eredményeim nincsenek. Aligha tudok fájdalmat csillapítani, titokzatos belső világokban műtéteket végezni, életet menteni, agyat operálni, fájós fogat húzni. Nem találtam meg az emberiség nagy megoldóképletét, nem fogom felszámolni a mélyszegénységet, nem rajtam múlik a világbéke, nem tudom enyhíteni okos ötletekkel a gazdasági válságot. Szóval, ha szigorúan mérnek, sok oka nincsen a dolgomnak. Az alapvető kötelességeim időarányos részét letudtam, igyekeztem tisztességgel. Bár vannak, voltak szánni való megoldásaim alapkérdésekben.

            Sokszor azt hiszem, mindent tudok már a világról, aztán megdöbbenek hogy két utcával arrébb van egy másik világ, titkos kertek, új virágok, ismeretlen fák, templomrom. 25 éve megyek el mellette naponta, 500 méter. Ma fedeztem fel. Az emberekről még többet gondoltam tudni, aztán jönnek újabb emberek és újabb értelmet hoznak új kategóriáknak. Naponta nyílnak új kapuk, mint ahogy záródnak be.

            Vijjogva robog a mentő a falu felé, egy bevezető út van, messziről hallatszik az útja.

Megismerem, mentő. A tűzoltóautó hangja más és erősebb. A rendőrségé visítóbb. Látni nem látom, de a hangot követem a teraszról. Beért a faluba, jön föl a hegyre. Figyelek tovább, nem a másik hegyre ment, idejön. Nemhogy a hegyre, ide az utcába. Kapom a kabátom, igen ide. Összefut a szomszédság, legalábbis a kerítésekig, aztán mindenki visszavonul, segíteni nem tudunk, láb alatt lenni minek. Aggódva nézünk össze. Nagyszombat van,  a halálon győző élet ünnepe. Mégis szirénázva figyelmeztet a mentő, milyen törékeny az emberi élet. Milyen könnyen lehet baj.

            Ragaszkodnék ehhez a világhoz még is. Oka van, vagy nincs, hogy az ragaszkodjon hozzám. Én ragaszkodnék, mert szép. Mert jó benne lenni. Jó sonkát főzni, tormát reszelni. Jó muskátlit ültetni, jó kutyát dögönyözni. Jó lázas gyereket itatni, szeretgetni. Jó vezetni a virágporos tavaszi úton. Jó nézni a rusnya bogarakat mászni. Jó látni az esőcseppeket az ablakon. Jó nézni a szülinapi bolondos szélforgókat. Jó orgonát szedni. Jó összeszedni a heti szennyest, morogni kicsit érte. Jó nézni a napfényben cikázó rigót. Jó órákat telefonálni teljesen felesleges dolgokról. Jó értelmetlen terveket készíteni nagy utazásokról. Jó hangosan röhögni minden képtelenségen. Jó boldognak lenni néhány percig. Jó majdnem fájóan ölelni. Jó szomjasan inni, éhesen enni.

            Szóval okkal, ok nélkül még maradnék kicsit!

Virslieső

photo: Dofka

Bizonyos kajáknak semmi értelme nincsen. Legalábbis kutyaszemmel, vagy macskaszemmel. Ilyen például a medvehagyma krémleves. Ennek állok neki, isteni illata van, de egyik összetevője sem izgalmas, az alattam strázsáló állatkertnek. Nanától mozdulni sem lehet. Amint az első lábos előkerül, lábhoz simul, tolakodik, szuszog, prüszköl, teljes izgalomban van. A mozdulatoknál kalkulálni kell őt. Egészen jól összeszoktunk már. Egy-két nagyobb boruláson vagyunk csak túl, abból se lett nagyobb baj. Körme ütemesen kopog a kövön. Hemzseg és rajong.

            Sokkezű, táncoló Síva istennőnek lát, akinek bármelyik kezéből bármikor előkerülhet valamilyen finomság. Kolbászdarab, csirkebőr, virslikarika, tojástöredék. És minden nagyon-nagyon finom. Ha nyers húst veszek elő csatakiáltásokat vakkant, az izgalom fokozódik. Ha felemelem a húsdarabot révülés és dervisforgás kezdődik. Általában gondolom, a kutyák jó étvágyúak, Nana kifejezetten. Mondhatnám szenvedélyes evő. Minden becsület, jellem erkölcs oda, ha valaminek olyan illata van, ami arról árulkodik, hogy ehető lehet. Lopás, rablás is megengedett.

            A macska sokkal arisztokratikusabban posztol egy perzsa közepén. Azért az ő röppályája is ki van centizve, csak annyira távolságtartó, hogy ha valami mégis lepottyan és felé irányítom, ott lehessen idejében. Hátat tehát nem fordít, de nem tolakszik látványosan. Azért a nyers hús őt is megmozgatja. Olyankor kéjesen nyújtózva próbálja a körmeivel megközelíteni a pulton a húst. Csak játszik, ha látom, nem lop. Annál sokkal jellemesebb ő is. Ha kedve van, és belemegyek a játékba, felkapaszkodik a farmerom egyik szárába, eltölt kis időket csüngve, ringva, beszippantva a konyhai illatokat. Szoknyás napokon meg se próbálja.

            A medvehagyma leveshez olvasztott margarin illata meghozza az alaphangulatot. A krumpli héj nem hozza lázba egyiküket sem. Néha szeretik, most úgy látszik nem kell.  Paprikáskrumplit tervezek még. Előveszem a kolbászt, a virsliket. A kolbásszal most nem járnak jól, mert még tegnap a hidegtálra felkarikáztam, a csámpásak már tegnap elkeltek, meg egy két nem csámpás, extra falat is. De a bőrös virslinek szép végei vannak. Jó nagy darabokkal együtt vágom le. Gyűjtögetem, majd egyszerre. Épp nem is figyelnek. Egyszerre csak koppan az első karika a fényes orron. Egy pazar mozdulattal máris a eltűnt a szájában.

            Ütemesen potyogtatom a többit is, egymás után sorjában. Zsonglőrként kapkodja, egy se pottyan le a földre, még a levegőben elkel az összes. Virslieső, virslieső esik, karikára, Nana kutya kalapjára. Na ebből Macsika, neked egy falat se jutott. De nem is mérges, elfordul, szinte kérdően sandít vissza, megbolondultatok? Ha kutyával lehet röhögni, akkor most összeröhögünk Nanával Macsika mégis sértődött háta mögött.  

Állatmesék

photo: Dofka

Próbálok magamhoz térni. A szombat reggel mindig nehéz. Pedig nagy buli sem volt, nincsenek már nagy bulik, csak jó kis péntekek. TGF. Thank God It’s Friday, tudom Juliától. Kis bulik vannak, kis generáció, kis buli. A kis buli is lehet jó buli. Merengek a narancslével, nézem a gyönyörű tavaszt. Mondom magamban, karcsú gőzösökkel gondol, az persze a vén Duna. Gondolok József Attilára, a Költészet napjára. Az ő zsenijéhez kevés dolog férhet.

            Olyan jó nézni a kertet, a hirtelen zöldült mindenséget. A körtést alattam, virágzik.  Hófehér pompa. Nézem merengve, szemlélődve, ahogy szoktam a világ dolgait. Valaki a múltkor azt mondta, érdekes hogy én nem akarom megváltoztatni a dolgokat, csak tudom, vagy vélem tudni, de nem akarom reformálni a dolgokat.

-          Miért lehet? –vetettem fel a fejem.

-          Ja, nem hiszem.

-          Akkor, miért meglepő, hogy nem akarom?

-          Nem meglepő, csak furcsa, a te temperamentumoddal ez az egykedvűség nem egyeztethető.

-          Nem vagyok egykedvű.

Lehet, hogy egykedvű vagyok. Ülök itt most is. Pedig, máshol is lehetnék. Forgathatnám föl a világ dolgait. Nem forgatom. Nincs erre szükség, forog az magától. Nem kellek hozzá. Éppen, hogy ki kell maradjak. Másra kell az erő. Most okosnak kell lennem, megfontoltnak. Ez eddig nem ment. De nem voltam még ilyen öreg. Hátha most…

Mi a jó fene ez a közelítő fekete pont? Bumm. Egy kicsi madár nyekkent le a terasz üvegéről.

      Jaj, ne. Szegény ha kimúlt nekem kéne zsákolni, egyedül vagyok, ez cikázik a fejemben. Ösztönösen érzem, ez a csapódás nem volt olyan erős, élhet szegény, vergődhet a kövezeten. Nincs kedvem azonnal ellenőrizni. A macskát nem engedem ki most, az tuti. Adjunk esélyt szegény madárkának, csak rendbe jön. Pedig épp macska kiengedés idő van. Aki állatokkal szeret lenni, tudja azoknak a rend a mindenük. A macskák e tekintetben liberálisabbak, mint a kutyák, de ez azért nem minden. Azért mindent ők sem tűrnek. Apránként közelítek az üvegfalhoz. Némán gubbaszt szegényem, de ül. Tompa kicsit, nem is csoda. A csőre mintha csálé lenne, szétcsúszott a felső, alsó. Nem zár jól, mint kocsmai verekedés után a fogsor. Irtózatos pici. Kisebb az egész kis csomó, mint az öklöm. Tompán méláz ő is. Csak neki nincs narancsleve.

      Várunk. Ha kell, egész napra bezárom a macskát. Kibírjuk, neki van alma. Bár imád menni, ha annak van az ideje. Lassan jelzi, annak lenne az ideje a nagy menésnek. Kényeskedve feni a körmét a teraszajtón, ott a madár mellett tíz centire. Hátsó az égnek, farok kunkorba. Még ha tudná, a mancsától egy kapásra ott a madár. A legnemesebb zsákmány. Hallgatok, mint a sír. Mondhatnám egykedvűen. Igen, egykedvűen. Ebben most nem én teszek majd igazságot.

      Szegény madár kicsit mozdul, imbolyogva próbálgatja az erejét. Az üveg másik oldalán hatalmas felismerés lesz. Ezer évek óta gyűjtött, örökölt ösztön.

Ez egy madár, el kell kapnom!!!!!

Zsigeri parancs. Gondolkodás, mérlegelés nincs több. Azzal a lendülettel, és ez nem kicsi, nekifejel szegény állat az üvegfalnak. Koppan. Leül.

      Ülünk így most hárman a napfényben a gyógyuló kismadár, a kóválygó fejű macskám, és én a narancslével.

És, ha ez egy állatmese, kell legyen tanulság:

      Teljesen mindegy, kint vagy bent ülsz kótyagos fejjel. A lényeg, hogy ezt is túléltük.

Kinyerma

„Játék és muzsika tízpercben. Kapcsolunk. Astoria szálló, hallja?.” Biztos nem így volt pontosan, én éveken keresztül mégis így hallottam. Nyilván csak délutános heteken hallhattam. Nagyanyám mosogatott, ebédeltetésem után. Már kicsit kapkodnom kellett, venni a precízen bepakolt táskát, az eminens házikat, akkor még bírtam, nyugodt is lehettem volna, de nem voltam.

            Akkor és azóta is az otthonról való elmenés egyfajta születésélmény számomra, elhagyva mindent amit kezdetben kaptam, azóta amit felépítettem. Gyerekként még érthetetlenebb volt. A délutáni elmenetel erősítette az elkeseredésemet. Anyám dolgozott, nagyanyám vesződött velem. Ébresztett, reggeliztetett, ebédeltünk, eddig rendben is volt. Hallgattuk a Kinyermát, ez is rendben volt, de mi a fenének kell nekem innen indulnom a részekre osztás és a bennfoglalás között különbséget tenni. Meg petúniát tanulni, amit senki se ért azóta sem. Kellett nagyító, vettünk az Ápiszban. Kellett bonckés, azt nem vettünk. Vittem valami kést. És akkor felboncoltuk a petúniát. Mag, magház, bibe, porzó, tölcsér, ilyesmik. Ez volt a suli. Azóta mondanám: igen tetűaktív, semmilyen rosszat nem tűr, se forrót, se hideget. És május után úgyis bedöglik, hacsak nem ez az életcélod, hogy petúniát nevelj.

            De most még a Kinyermát hallgatom, húzom a cipőm. Indulok suliba, utálom. Szignál, felvezető szöveg: Astoria szálló hallja. Én mindig úgy gondoltam, azt kérdezik tőlem, hallom-e a Kinyermát. Arról, hogy hallja van egy szállodának, vagy bárminek, vagy hát arról, hogy hall egyáltalán van, nemigen hallottam. Nekem a hall egy ige volt, és aki nem hall, az süket.

            Most már tudom, hogy siket, semmivel nem álltam volna másként senkihez, ha süketnek mondtuk. De most így mondjuk. Siket.

            És tudom, hogy van hall. Azt hiszem, nem volt még hallom. Azt hiszem, nem is szeretnék.

            Most meg nézem ki nyer ma?