Zöld küllő

Zöld küllő, a képen, hogy a kertben mi volt?

Nagyon jó konyhám van. Nem túl nagy, de jó. Kilátok belőle, mindenfelé. Mindig ilyet szerettem volna, nemrég lett, a régebbi konyhában jócskán nézhettem a falat, akkor odanézett a pultom. Itt a tűzhely mellett egy nagy ablak van a kertre, a körtésre, a falura, mögötte a hegyekre. A másik oldalon a nappaliba látok, ha akarnám, tévézhetnék is szöszmötölés közben, de erre nem tudok rászokni. A konyhai rádiózást annyira megszoktam a régi konyhában, hogy erre a tévés verzióra rá nem tudok szokni, magára a tévére se nagyon. Főzés közben pedig hasznos, ha inkább csak hallgatunk, és a szemünket használjuk. Néha persze réved az ember, el-elgondolkodik a sistergés, forrás közben. A két hatalmasra nőtt fenyő előtt a bodzabokron vannak a madáretetők. Tavaly három volt, idén nyáron a vihar elrepített egyet, össze is tört. Idén pótolni kell. Az tört el, amit egy öregember árult a piros lámpánál pár éve. Érdekesen lengette a portékáját, olyan szemléletesen lóbálta, mintha a szélben repkedne, rögtön felismerhetted, mit árul. Azt hiszem, sikerült alkalmilag a város legdrágább madáretetőjéhez hozzájutnom. De erre csak utólag gondoltam.

            A madárfigyeléshez idő és türelem kell. Nem árt, ha nem vagyunk túl zajosak, mert a madarak az ablakon, a falon keresztül is érzékelik a zajokat. Izgatottabb kiáltás, élesebb edénycsörgés és rebbennek is el. Akik csapatban járnak, egyszerre távoznak, bár mindig van egy-két lemaradó figyelmetlen.

            A régi konyhában, főzés közben mindig hallgattam Schmidt Egont. Fantasztikus ember. Egy szál magnetofonnal felvesz madárhangokat, aztán olyan szépen körülírja, elmeséli, hol rögzítette a hangokat, milyen madarakat hallunk, milyen évszakban, milyen tájon, hogy észrevétlenül már nem is a gőzös konyhában álldogál az ember, hanem a mezőn lapulva figyeli a hangokat. Lehengerlő magabiztossággal ismeri fel a hangokat, amelyek nekem sokszor megkülönböztethetetlenül egyformák. Még a hangulatukra, körülményeikre is utal. Éppen mit csinálhatnak, miért lármáznak, miért aggódnak, miért elégedettek. Csodálatos tudás. Kezdő és semmiképpen nem profi madarászként nehéz dolgunk van.

            Látva a csodálatos forgalmat a madáretetőnél, azonnal vettem egy madárhatározót. Volt már kettő, de azokban olyan madarakat rajzoltak, amilyeneket én még nem láttam. Ez az utolsóként vett jobb. Szűkítve van a téma, Magyarország madarai vannak csak benne, így nem kell a könyv felét hasztalannak ítélnünk, mint a régiek esetében, amelyek a világ összes madarát mutatják be, véleményem szerint többnyire álruhában.

            Az első észleléseknél, egyet leszögeztem, ezek a madarak nem rigók és nem verebek, és egyáltalán nem galambok. Ez a megállapítás könyv nélkül is ment. Még a harkály is téveszthetetlenül felismerésre került. A cinkék még a régi kertből ismerősek voltak, az erkélyről. Na, de hogy ennyiféle van, az csak az első tél végére derült ki. Akkor már egy távcsővel egészült ki a megfigyelő szett. A távcső, ügyes jószág, szinte semmit sem kell rajta állítani, csak azt kell eltalálni, melyik felébe kell nézni, ez a felfedezés izgalmas pillanataiban nem is egyszerű. Fegyelemnek kell lenni, mint mindenben, amit az ember komolyan csinál. A távcső nem lehet akárhol, azt ugyanoda kell visszatenni, mert különben a legfontosabb pillanatban nem lesz meg. A távcső az ablakpárkányon, a zöldfűszerek között, a nagymama féle sótartó fafedelén van, amiben a normális só van, ami helyett tengeri sót kell mostanában használni. A könyv, a határozó a terasz ablakának mélyedésében. Nyáron is, pedig akkor nem lehet jól leskelődni. A lombok mindent eltakarnak, a madarak is kerülik a lakott helyeket, nincsenek rászorulva. A legszebben a hóban látszanak, amikor már nincs levél a fákon, a fehér háttér előtt pedig még a kevésbé színesek is jól kivehetőek.

            Még nincs igazán szezon. A dióra jönnek ugyan a mátyásmadarak, hihetetlen pofátlanul kapkodják össze a zsákmányt, kitartóan gyűjtenek. Kisebb tyúknyi méretűek, fogalmam sincs miért kéknek rajzolja a könyv őket, de a farktollról beazonosíthatóak, meg akik tudják, milyen madarak vannak a faluban, segítenek is. Az ember elmondja, hogy néz ki a madár, mit csinál, hol látta, mondják is azonnal, mi lehet az. Miután már tudjuk, mit látunk valószínűleg, könnyen ellenőrizhetjük a szakirodalomban. Ekkor már kis képzelőerővel felismerhető az ábráról a megfigyelt példány.

            Pakolgatok, próbálom a mosogatnivalók örök utánpótlással bíró hadát a megfelelő irányba terelni, miközben a már szárazakat az ellenkező irányba. A maradékot kisebb edénybe, hogy onnan majd pár nap múlva kis nylonnal mehessenek a kukába. Süt a nap, néha aggodalmasan kilesek, megint hány zsáknyi levél került földre, amit össze kellene szedni. Hálásan nézek a két fenyőre. Velük kevés a gond, mindig szépek, zöldek. Állnak a levéltenger közepében. Alattuk egy zöld madár. Hihetetlen piros fejjel. Jó nagy darab, innen fentről tyúknyi, közepes macskányi.

- Mi lehet ez? Elszabadult egy papagáj?

Nem lehet, annál nagyobb is, meg ül a földön, és szorgalmasan csipeget valamiket. Eszembe jut, tavaly pontosan ott ült egy másik nagyon színes vendég, akkor a könyvből átutazónak minősítettem. Nagy hiba, nem írtam fel, mikor láttam, minek véltem. De emlékeim szerint télen, és a színe is más volt.

- Ilyen piros feje a harkálynak van, de a harkály nem ül a földön. Mindig függőlegesen áll, fejjel le vagy fel, vagy oldalt, de mindig függőlegesen.

Lapozzuk a könyvet a harkályféléknél, találunk egy kicsit hasonlót. Zöld küllő. Ez lesz.

- Azt írják sárgás a tollvége, de csíkosnak rajzolják.

- Ez semmilyen, vagyis nem látszik, mert ül a fűben, meg az avarban.

- Viszont hangyabolyokat látogat, azért ül ott olyan régen.

- Van fekete szemkörnyékű, van olyan, amelyiknek piros a szeme körül….

- Ez fekete, mekkora erős csőre van.

- Az, hangyászik vele.

Olvasom tovább a könyvet, csak ritkán dobol, dobolása gyors, pergő. Nézem, hát dobolni, nem dobol. Egyáltalán, hogy kéne dobolni egy madárnak. Pedig, ezek szerint, fő ismérv, dobol-e, vagy sem. Ez a küllő nem dobol, most legalább is nem. Elképzelem dobszerkóval. Na jó, hagyjuk a szakirodalmat, holnap megkérdezem Pista bácsit a boltban, mit láttunk. 

. 

Gipszangyal

Azért nagyon jó otthon lenni, mert minden olyan nagyon jól közel van. Írtam, hogy indulunk a nagymama sírja felé. Ez a nagy, családi sírtól mindössze kétszáz méter. Néha ezeknek a kétszáz métereknek van jelentőségük. Ebben az esetben is van. A szép családi sírbolt, az adott körülmények között, a fő fronton van, ez a nagymama sír már picit kiesik.

A nagymama a szüleihez költözött végakarata szerint, de a szülők se édesek teljesen csak a mama, a papa új volt, akkor még nem a válás, a halál szólt közbe, így lett új apa. Aztán nekem meg, megjegyzendő új név, miszerint Pásztor Zoltánné sírjáról beszélünk. Pásztort mi már nem ismertük. A dédnagymamát sem, de ezt a Pásztort egyáltalán nem.

Bukdácsolunk a kis ösvényen, ami a sírok között van. Köszöngetünk, akinek kell. Elhaladjuk a parcellasarkot. A másik parcella sarkán hatalmas cigány öregasszony ül egy tarka esernyő alatt, a szomszédos sírt használja trónnak, hat-nyolc fiatalabb, sokkal kevésbé tekintélyesebb asszony van vele. Egy asszony sírjánál emlékeznek, valahonnan zene szól. Cigiznek. Végigveszik a szenvedéstörténetet, hatalmas egy ember volt, így mondják, nem asszonyt emlegetnek.

- Szabályosan elsorvadt, így ahogy mondom, elsorvadt.

- Elfogyott, na így…- aztán nyelvet váltanak, azt már nem értem.

Pár hete az irodai takarítónő azzal lepett meg, amikor beavatott személyes szférájába, miszerint az ő gyönyörű ura a saját testében halt meg. Először meghökkentem, hiszen többnyire mindannyian a saját ilyen-olyan állapotú testükben halunk meg. Hamar megértettem, arról beszél, hogy a férj nem esett össze testileg, nem változott meg halála előtt, „azonmód hót meg, a saját testiben”.

Durvul az eső, rebbenek szét a cigányasszonyok is, mi is szaporázzuk.

Átgondolom, miért is kell nekünk nagymamát a többiektől külön köszönteni. Mire is ez a kétszáz méter. Tudom, pontosan az okot. Nehéz történet ez is.

Az első, az én szempontomból első halott a családban a nagyapa volt. Akkor igazándiból már nem volt a családban. Akkor, amikor meghalt már elvált ember volt. Nagyanyámtól, tőlünk elvált ember volt. Én még nem éltem, de a lányától, anyámtól el volt válva, akkor meg tőlem is. Aztán halottan mégis haza akart jönni Palotára. A sírhely vásárlást az új asszony intézte.

Sokáig ezen a síron, egy szép táblán csak nagyapám neve állt csak. Aztán meghalt a mostohanagyanyám, akire én soha ebbéli minőségében nem tekintettem, mert nagyapám már rég halott volt, mikor én megszülettem. Tudtam, hogy van egy érdekes öreglány Hűvösvölgyben, aki csodás társbérletben lakik, ami nekem kaland volt, minden borzalmával. Ő Gabi néni. Nagyapám halála után lett neki férfi, férj, akinek a nevével halt, de temetkezni mégis, ő is Palotára,vagy oda akart, ahol nagyapám volt. A temetésen egészen kicsi lányként ott voltam. Anyámat félrevonták. Sodródtam ott a kesztyűje, retikülje mellett. Valami távoli, de az asszonyhoz tartozó rokon nő súgott anyám fülébe dolgokat.

- Gabi nénénk nem természetes módon halt meg.

- Hogy érted?

- Leugrott. Leugrott egy ismeretlen ház ötödik emeletéről.

- Hogy került oda?

- Senki nem tudja. Bement,   felment a lifttel,…és ugrott.

- De miért?

- Ki tudja?

Soha többé senki nem adott magyarázatot, de talán nem is kerestük az okokat.

Így természetesen nagyanyám e sírba nem kerülhetett, ment ő a szüleihez.

Aztán hirtelen megindult a család halni, és mindenki kvártélyozott be a nagysírba, azok is, akik nagyanyám szárnya alatt voltak, mert itt volt jó hely, ennek oka már inkább a praktikum volt.

Ezért nekem és a hozzám valóknak meg kell tenni ezt a kétszáz métert, és majd megérteni egyszer, miért ő van kétszáz méterrel távolabb.


Amikor ezt írtam, tudtam meg, hogy Márta osztálytársamnak el kellett menni. Három gyermeket hagyott itt. 26, 14, 12 évesek. Mártának legyen könnyű a föld. 

Mécseshadsereg

/www.facebook.com/salfold.kozseg

Ilyen akkurátusan régen áztam el. Fogason szárad a szövet, inkább már téli kabátom a radiátorra akasztva. Mondták az esőt, el is hittük, de aztán más volt élőben.

Anyám egészen pontosan meghatároz mindent, így volt a mai nappal is. Szereti, ha minden meg van határozva, és azután úgy lesz. Ezzel én teljesen máshogyan vagyok, de belátom, hogy van haszna az ilyen határozásoknak. Például: egynél nem érhetünk hozzá később. Hamar sötétedik és a temetőben végezni kell, még világosban. Elmondja továbbá, milyen ruhadarabokat kell viselnem. Nem pont a darabokat, inkább csak a kategóriákat. Vastag harisnya, csizma, sapka, kesztyű, sál, pótkardigán. Szövet, hosszú télikabát, készüljek, hideg lesz.

A hét valamelyik napján, reggel a kapkodásban már észleltem, hogy ezek a dolgok valahogy ismeretlen helyen tartózkodnak. Legalábbis a sapka, sál, kesztyű vonal. Akkor három készlet igen különböző színű, stílusú darabjait sikerült összerántani. Rózsaszín angóra ujjnélküli, gombos kesztyűt, egy szürke-fekete kockás gyapjúsálat, és egy leginkább hólapátolásra félretett, több éve kinyúlt sísapkát.

Tegnap komótosan összeszedtem mindent, kupacokat gyártottam az összetartozókból. Így idejében indulhattunk.

A mécseseket is megvettem. A mécsesipar nagyon sokat fejlődött. Van esély, hogy egész éjjel égő, szélálló darabra tegyünk szert. Veszek ilyeneket. Először nem találok. Mondom a kérdésre, mit keresek. Előtúrják még a tavalyi lerakatot is, ott is van, amit szeretnék. Üveg, fehér, teteje is van, talpa is. Még az is átmegy, hogy angyalt, virágot, egyebeket nem szeretnék. És még az is, hogy ne legyen arany, ne legyen ezüst. Megtalálja Ildi, amit keresek, méghozzá kétfajtát is. Forgatgatom, kétszáz forint van a két mécses között, gondolkodom. Talán az olcsóbb. Aztán látom a drágább újratölthető, van bele betét, mutatják. Aztán azt számolom, ha nem lopják el, a beépített betéttel egész évben használható lesz az olcsóbb. Tömeg van a virágosnál, pedig még előnap van. Hárman szolgálnak ki, ilyenkor beáll az egész család a pultba, haladjanak.

Kuporgok a mécsesekkel, ezek a földön vannak. Végigszámolom, hány kell. Sok. Még ha nem is kell mindenhová ez a nagyszabású, akkor is. A legegyszerűbb temetőnként csoportosítani a delegációt. Csinálok egy palotai, egy óbudai, egy falusi halmot. Egész kis sakktáblám van. Nézem a formálódó csapatokat, az alakulatokat. Elfog a rettenetes kétségbeesés, ez az itt kirakott kis mécses makett, itt virágbolt kövezetén, az egykorvolt családom. Mécsest vásárolni valószínűleg nem túl vidám dolog senkinek, de talán ennyit nem kell mindenkinek. Folyik össze a szemem előtt, a könnyeim között a sok ilyen-olyan mécsesek képe, az ebből, az abból ágból, oldalból származó családtagokért meggyújtandó darabok. A drágábbat veszem, eldöntöm. Se névnap, se születésnap nincs szinte a családban. Gyerek alig születik, mécses van. Legalább az legyen szép.

Idejében érkezünk. Ebéd. Húsleves, rántott hús, krumpli saláta, sült krumpli, pogácsa. Mindebből a lehető és utolérhetetlenül legfinomabb kivitel. Anya, ahogy szokott, kitesz magáért. Elmerülünk a jóba, béke száll ránk. Dumálunk, felemlegetünk, sorra kerülnek a családi sztorik. Békés, egészen családszerű.

A temető nagyon közel van. Parkolni se nehéz. Csörtetünk a szűk járdán a bejárat felé. A zacskóban ott zötyög a mécses hadseregem idevaló része. Vadásszuk a krizantémot. Döntés született, idén a pók krizantém lesz nyerő. Anya elhatározott. Sajnos ebből kicsit gyengébb a felhozatal, de nem hátrálunk. A sor másik végén találunk ilyent, kicsit viharvert, de határozás van, meg nagy eső is. Veszünk még fenyőgallyat, jó köteggel, minden sírra elég lesz. Az kell a virág alá.

Minden egyben, krizantém, fenyő, mécses. Eközben szakad, nagyon rákezdte. Pedig csak kezdjük a kört. A kört, amit már a gyerek is ismer, legalábbis remélem. Szajkózzuk, hol vagyunk, sajnos olyan gyorsan ürült ki a fedélzet, hogy a résztvevőket ő is ismerte, vagy majdnem. Az eső szaporázza. Muszáj lesz a dolgokat ügyesen kezelni. Összedolgozunk. Mint annyiszor. Egyikünk tartja az ernyőt, a másik próbálja meggyújtani a mécsest, én szaladok a csaphoz, szemeteshez, anya söpör. Pár perc és szép a sír. Ide vettem a két bástya mécsest. Itt nyugszik: nagyapám, Lencsés István; itt egy kis zűr jön, második felesége, Gregus Béla Aladárné, Gabi néni; nagybátyám Kovács Tivadar, Tivi bácsi; az ő fia, az unokabátyám, Kovács István; nagynéném Kovács Tivadarné, Lencsés Magdolna; és az édesapám.

Elrendezem a virágokat. Ez az én dolgom, de van ellenőrzés. Elsőre nem jó. Tényleg nem, átrendezem, átmegy a kritikai szűrőn. Vegyítem a fenyőt a pókkrizantémmal. Szinte minden fenyőág elfogy, nézek anyára, engedi. Hiszen, szinte mindenki itt van.

Látom, nézi, maradt e pár szép gally. Persze, maradt, figyelek én is anya, megyünk nagyanyámhoz.