Tegnap a mobilom javítását vettem a nyakamba, amit egyedül a Váci út sokszámban volt lehetséges. Ez nem a Nagyközpont, csak úgy gondolnád. Majdnem a Hídnál van. Oda semmilyen járat el nem visz, a Nyugatitól szépen gyalogolhatsz, mint a proletárok. Közelebb csak értékesítési pontok vannak, ezt így mondják, ha nincs szerviz. Nincs, ahogy Kellér Dezső mondta régen a kabarétréfában, akkor az egy másmilyen, egy diadalmas nincs volt, ez egy professzionális nincs. Változnak az idők, változnak a nincsek. A Márkaszervízben, ahol minden hightech volt és fényűző, és semmi nem úgy nézett ki, mint otthon. Telefonfülkényi mosógépek, garzonlakásméretű hűtőgépek, porszívók, amik inkább űrkutyára, vagy holdbázisra hasonlítanak. Láttam, hogy valahonnan sorszámhoz kéne jutni, mert egy kis tévén, ami ugyan akár tévé is lehetett volna, de nem az volt, hanem kijelző, láttam, hogy számokat írnak ki. Egy pasas, aki előttem volt a kezében szorongatott egy szép kis sorszámot, nem tudtam tőle megkérdezni, hol lőtte a magáét, mert akkora fülhallgató volt a fején, mint két parabolaantenna. Ott ténferegtem, mi az atyaúristent kéne benyomni, anélkül, hogy mondjuk egy mosógépet vegzálnék, vagy programoznék egy hűtőgépet. A boltban legalább annyi eladó volt, mint vevő. De udvarias figyelmetlenséggel elnézték nekem a bénázásom. Végre egy fiam körüli fiatalemberhez kerültem, aki éppen letörölte a homlokát, mert egy hetvenkörüli házaspárnak próbálta elmagyarázni előttem, hogy kell az okostelefont használni, és hogyan tudják letölteni a messenger alkalmazást, mert azt szerették volna, kicsit bekavart a viberrel is. Szánalommal néztem őket, mit engem a fruskák, ahogy keresem a sorszámhúzót. Végül is meglett, én lettem a 35-ös. Örültem, mert tetszett ez a szám. A kisfiú riadtan nézett rám, mert gondolta, ma az összes hülye az ő sorába kerül. Előadtam a magam dolgát, hogy ez az apparát bizony csak vezetékről megy, egyébként kikapcsolja magát, Megörült, hogy csak ennyi. Kérdezte, hogy garanciális-e a készülék? Mondtam, hogy másfél éves, ki tudja. Egy biztos, hogy körülbelül nyolc különféle mobil papírjait, zsinórjait találtam meg tegnap este a szekreterben, de ezét bizonyosan nem.Az is biztos, hogy karácsonyra kaptam, tehát másfél éves. Akkor még garanciális, de nem az akkumulátor. arra csak másfél év van, mert annyit bír, a karácsonyi plusz információn átsiklik. Gyakorlott gyerek. Majd egy szakavatott, begyakorolt mozdulattal kiütötte a telefonból az akkumulátort. Nézem, hogy billeg az asztalon, alaposan felpúposodott. Igen, ez tuti aksis. Most várom a kegyelemdöfést, hogy egy új elem igazándiból csak kicsit drágább, mint egy új készülék. De szerencsém van, jó számot húztam, nemhiába. Négy vagy öt ezer az egész, feltéve ha van. Ellenőrizni megy a raktárba, negyedóra múlva van egy olyan érzésem, most piheni ki az okostojástelefonos nyugdíjas párt, kicsit ledől valamelyik hűvös szegletben. Akaratlanul hallgatom a mellettem lévő pultnál az idősebb hölgyet, szemem sarkából láttam, hogy azonnal megtalálta a sorszámhúzót. Azért a lányára hivatkozva kezdi, ő kezdte az ügyintézést, éppen adja vissza a csere telefont, kérdik elmentette-e az adatokat. Nem jön zavarba, nincsenek adatok, legfeljebb, ha egy név, de nem fontos, törölhető. Jobban megnézem, van idő rá, emberem nehezen akad az utánpótlásra, mély a raktár. Jó karban lévő hatvanas hölgy, jól öltözött, kedélyes, egy barátnőt is hozott, ketten intéznek, de elboldogulna maga is, úgy látszik. inkább csak biztonság kedvéért üldögél az erősítés. Megkapja az új, garanciális csere készüléket. Kéri, üzemeljék be. Magamra ismerek, ahogy ráveszem az informatikust, tegye ki az ikonokat a képernyőre, lehetőség szerint ugyanoda, ahol volt. Nagy türelmű, profi lányhoz került. Percek alatt megy minden, Közben nekem is lesz akkumulátorom, működik, töltjük, az is megy, kevés a memória, kéne bele plusz kártya. Újabb raktár kör. Ülök a hűvösben, kéne, a gmail is, tegye rá azt is, hallom a szomszédból. Diktálja a címet, várhatóan a név, a neve. Kéne a jelszó. Itt lett egy kis megakadás. A jelszó, anélkül pedig ez nem megy, kell a jelszó. Surrognak a fogaskerekek, egyszer csak diadallal kivágja: Mackósajt. Miért is ne, ha egyszer mackósajt, akkor mackósajt. Nem nevet senki, a lány bepötyögi rezzenéstelen arccal. Nincs memóriakártya, na nem baj, a lényeg, hogy működik. Működik, mint a jelszó, a mackósajt. Megüt a hőség, ahogy kijövök a légkondicionált hightechből, olvad az aszfalt a Váci úton. Nyakpasszos öltönyös üzletfiúk és szuperkarcsú fiatal lányok lepik el az utat, fogalmuk sincs hogy nekik, Váci útiaknak felelni kell, ha vörös Csepel üzenni talál. Gyorsan szedik a lábukat, ebédelni sietnek, tudják a jelszavaikat, meg a kódokat. A nyakukban lévő kártyával nyilván kimágnesezték magukat húsz percre. Boldognak tűnnek, fiatalok. Értik a vibert, simán megtalálják a sorszámhúzót. Idejük van, az ő idejük.
A járdán két műláb áll, olcsó protézis, műanyag, lecsatolták. Mellette a kerekes székben a tulaj, lábainak csonkjai szellőznek, alatta végigcsorog a Váci úton egy tócsa. A jelszó mackósajt vagy valami ilyesmi.
