Kocsonya

Penetráns szaga van a fővő kocsonyának, rettenetes. Még az a jó, hogy amikor már az ember ingadozik kifelé a terasz irányába a két forró, gőzölgő tállal a kezében, nyitva van az ajtó. Akkor kicsit szellőzik és enyhülnek a körülmények. Legalábbis a szagokat illetően, mert egyébként teljes a káosz. Sem a kutya, sem a macska fel nem fogja, hogy ez a tányérhordozás nem az ő kedvükért történik. Ugrálnak métereseket a szállított tányérok felé, és mi tagadás, csak szelíd rugdalással lehet őket jobb belátásra kényszeríteni, az ordibáláson túl.

Nem rúgás ez persze, csak ha az ember két kezében kocsonyatányér van, kénytelen a lábával kommandírozni. Ez innentől számítva kisebb zsonglőr mutatvány. Hátranézek, elhűlök, a szőnyegek szanaszét hevernek , levertek egy rövid asszót a háziállatok. Repülnek a szőnyegek szanaszét, csúsznak ők is, kemény a harc, látszólag. Szemre azért veszélyesnek tűnik. Fülre nem, csendesen bokszolnak, nem komoly. Hálát adok a sorsnak, hogy anyósom nem látja, mi folyik a megbecsült szőnyegein, szégyellem is magam, mindannyiunk nevében. Visszafelé a teraszról próbálok rendet tenni. Leginkább arra ügyelve, a macska ki ne jusson, mert akkor önkiszolgál, és oda a kocsonya. Nem komolyan küzdenek, barátságos a meccs, de persze örökrangadó ez is. Két alapvetően békés, de jogaiért erősen kiálló féllel van dolgunk. Nem kell őket szétválasztani, okosabbak. Rájöttek, hogy amíg küzdöttek egymással, kihordtuk az összes tányért. Néznek egymásra, hoppon maradtak kissé. Különféleképpen érik meg az abszolút vereséget. Nana hátat fordítva alszik, a felháborodás ott van a hátán. A macska próbál minden ajtónyitásnál szökni, de résen vagyok. Etnográfusok jöhetnének rögzíteni az ősi hangállományt, ami ilyenkor dédanyáim torkáról csenve, kijön belőlem. A sicc rettentő sokféle, és igen ijesztő fajtáit tudom produkálni. Van egy vészpéldány, a nagyon hosszú SSSSSS! Ijesztőbb, mint a sicc, közben kis topogás is fenyít, és vészes tapsok bátortalanítják el végleg a megriadt állatot. Legalábbis szeretném.

            Majd, ha megköt az anyag, reméljük meg, azért izgalmas, mert igen enyhe az idő, jön a behordás, az elhelyezés a hűtött, de nem fagyos helyen. Koncentrálni kell akkor is. Ha nyitva hagyja az ember a spájz ajtaját, kész, hibázott, végleteset. Keltem már arra, na jó Újévkor, hogy a kutya két lába két külön tálban volt és holtfáradtan zabálta fel az összes maradék pogácsát a kisasztalról. Na az a Szilveszter nem csak ezért volt lidérces.

            Kijárok, kicsit mozdítgatni a tálakat, dermed-e a kocsonya. Persze türelmetlen vagyok, az első próbálkozás, még nem jött össze, bőrösödik, de nem az igazi.

Na de, most. Hoppá! Remeg, áll, gyönyörű, szép deres, zsíros a teteje. Hogy áttetsző, tiszta-e, holnap, na jó, ma este kiderül.

Kicsit opálos, de nem zavaros, és nagyon fokhagymás, Szóval jó.Lesz rá holnap kis csődület. És az a legjobb.

Boxing-day

A  Nagynézés,  Boxing-day  díjátadás, ,na jó minden nap

Boxing-Day, ez a karácsony másnap az angoloknál. Juliával az utolsó órán végigvettük az összes karácsonyi-újévi szokást. Amikor Julia tökéletesen elégedett azzal, hogy leírjuk, hogy a fagyöngy, miszerint treepearl, és ezt magyar szónak véli, akkor nagyot röhögünk, és rá kell jönnöm, nem magyarul akar megtanulni, csak egy kicsit szeretne minket megérteni.

A Boxing- Day, tudom meg tőle az a nap, amikor a cselédséget, mondja persze ez régen volt, kis ajándékkal örvendeztetik, na és persze van nagy falkavadászat.

            Julia, te vadászol? Kilovagolsz?

            Nem, nem vadászom, de lovagolok, és az jó.

Döbbenten nézek Juliára, nem néz ki, egy kilovagolós típusnak, de ez van, mindenkinek vannak titkos, boldog útjai. Julia úgy beszél erről a lovaglásról, mintha nem lenne nagy ügy, úgy látszik, szereti. Lehet, én is szeretném, ha ott születek. Fene se tudja.

A Boxing-day-re először lelkesedem, amikor legelőször hallom a kifejezést. Azt hittem, az lehet közös a gondolkozásban, hogy a nagy előkészületek után, kétségtelen jó is, ha az ember él, az eltett cuccokból a boxok-ból. Hamar kiderül, ennél csipkézettebb a szisztéma.

            Megértem, össze kell hívni a személyzetet, illetve illendő.

Szépen fel is sorakoztak Nana kutya és Macsika. Nem gondolnám személyzetnek őket, de gyönyörűen sorakoztak e napon is. Ezért úgy gondoltam box-okat adok át. Át is adtam nekik a „Leghűségesebb kutyának” járó díjat, és a „Macskához mért, leghűségesebb” díj oklevelét. A díjátadás zavargások nélkül történt a kovácsi konyhában.

            Aztán nem lovagoltam ki. De nem tartom rossz ötletnek, talán jövőre.

Karácsonyi hippodrom

Szépen telik az ünnep. Ahogy kell. Tegnap este, Szenteste úgy ment, ahogy szokott, az irgalmatlan jég ellenére. Minden tanti, nagyi ideért és hazajutott, pedig volt aggodalom.

Reggel Nana kiporoszkált első útjára, meg is hökkent, ahogy a talpa alatt jégtáblák rogynak össze, és esik be hassal a fagyott hóba.

A macskát még csak elbírta a vékony réteg, nagyképűen rohangált, míg nem vett egy nagyobb lendületet, szökkent majd landolt és szépen szakadt is be a hó alá. Nem láttam a fejét, háttal volt, de megmosolyogtam.

            Lehetett nekiállni, feltörni a bejáratot, várni a sózó kocsit, jött is, ha nem is azonnal. De annál nincs is jobb dolog, hogy nem kell sehová időre menni, és onnan nem kell újabb időre menni, de azonnal. Lehetőleg kétszáz kilométerrel távolabb. Három napja a faluból, két napja a kertből a lábam ki nem tettem.

            25-e, a Csendes nap nálunk. Nem jön senki, és nem megyünk sehová. Régebben ez a nap legózással  építéssel telt. Játszottunk az ajándékokkal. Belenézhettünk az ajándékkönyvekbe, végignézte az ember a kapott videót. Minden egyszerűsödik, hogy bonyolultabb lehessen. Egyre kevesebben vagyunk. Játszani már nem kell. Vagyis azt kell mégis, mindig. Bajos, ha már nem nagyon van hozzá gyerek, meg hát nincs nagyon kivel.

            Amikor megláttam a kereskedés kirakatában ezt a felhúzhatós körhintát, arra gondoltam, ez a tárgy valahogyan mindent egyesít, ami a karácsonyi ajándék maga. Színes, kicsit giccses formavilág, klasszikus színek, klasszikus téma. Kis verkli nyekereg benne, és szépen körbe-körbe járnak a faragott falovacskák a maguk pályáján. Kicsit szomorú is és akár vidám is. Rablovacskák járnak körbe-körbe. De mégis összességében a bután faragott kislovak, a mozgatószerkezet jóvoltából csak körbejárhatnak sokak, talán maguk örömére. A Kosztolányi-vers, és a Szép Ernő-vers jutott eszembe, a két legszebb játszós vers. Ma aztán újra olvastam mindkettőt. Kosztolányit egyenesen megsirattam. Akarsz-e játszani. Milyen kár, hogy ezt akkor tanuljuk, és azoknak tanítjuk, amikor még nem értjük, és akik még nem értik. Aztán két felnőtt rohanás közben, ki olvas Kosztolányit. Legfeljebb, ha ünnepen.

            A gyerek nem csak a játszásból nőtt ki egyelőre, de egyenesen kerüli a nyugalmat, le is lépett egyhamar. Sorra kerítettem az új könyveket, mindbe belenéztem. Már tudom, melyiket rakom le időre, melyiket végleg. Ajándékként egy tanulmányt is kaptam, csak győzzem elolvasni. Muszáj lesz, várják a hozzágondolást, csak nem az ellágyulós hangulathoz méretezett.

            Már mérhetetlen sok árva gyereket hallgattam, láttam a tévében, rádióban, sok sérültet, nyomorultat, mindenek ellenére csodálatosat. Mennek a tévében a klasszikus filmek, mintha húsz éve új nem lenne. Legalább is olyan érzésem van, gyerekkorom óta ezeket nézzük. Nem baj, van valami állandóság legalább. Amúgy, úgy se lehet kiszámítani semmit.

            Ki se látszik a ház a ködből, párából két napja. A jég olvad, aztán csúszik újra. Felhúzom újra a kis körhintát. Járnak körbe a falovacskák, kicsit ugrik a verkli, de szép így is.

Szerbusz Karácsony!

Minden elkészült, a tervek szerint. Az egész ház isteni káposzta szagban úszik. Nem tudom, ettől nem riadnak-e az angyalok. Kedves barátok kopogtattak ma, na jó csengőztek, megálltak az ajtóban, nyitottam és beleszagoltak a levegőbe és csak ennyit mondtak, töltött káposzta. És igen, az főtt. Már kész. Sok idő kellett, hogy jó legyen, pláne hogy terheltem a csülökkel, meg a barna rizzsel  Mindegy megpuhult a barna rizs is, hat és fél óránál nem kellett több, legalább addig a csülökről is lefőtt a hús.

            Kész van minden. A karácsonyi édesség, a sósak, az apró sütik. Mindent megcsináltam, amit a körülöttem lévő karácsonyozók szerettek Vagy amit szerettem, a közös karácsonyok asztaláról. Teljes a katyvasz. Mondhatnám, multikulti. Egykorvolt nagymamák sütijei, réges-régi barátnőktől tanult finomságok. Hol vagytok már, jaj? Új emberek, új szempontjai, új receptek. Új ízek, új alapanyagok.

            Esik a hó. Lassú, darás, nem lenne jelentős. De szép. Eltakar sok mindent. Akkora hó ne tud esni, hogy mindent eltakarjon, de javít az összképen. Valamit. Ne becsüljük le!

            Tavaly Ady úrral karácsonyoztam, nem is én, inkább a debreceni író. Csak úgy általa meg a fél ország. Mélységesen szomorút írt akkor, és nagyon egyetértettünk. Ez lett akkor a karácsony közös képeslapja. Pár napja küldték át az idei írását, boldog, megtalálta magát, ott bolyongott tavaly Nagyerdőn és szembejöttek. És azóta boldog. Nagyon boldog. Minden oka megvan.

            Hasonló jókat kívánok Mindannyiunknak! Sok ilyen szembejövést! Még ha apróbbak lesznek is. A sok, különféle természetű, kellemes emberi szembejövést értékeljük rendjén!

Az idén valamiért John Lennon karácsonyi dala köröz, különféle átdolgozásban, hát idén ez lett a sláger. Miszerint: Szervusz karácsony!

Hát Szervusz Karácsony!!!

Csak megszületik végre a kicsiJézus

Bankban kezdek ma. Adóhátralék miatt inkasszót tettek az egyik bankban a számlámra. Nem a falumban, még csak nem is a Nyárifaluban, ott talán szó nélkül nem tennének ilyet. Az eljárás bizonyára jogszerű, de semmiképpen nem igazságos. Az önkormányzat kivethet adót a telkekre, ez rendjén is van. A mértéken már lehet morfondírozni, pláne egy olyan telek esetében, aminek semmilyen hasznát nem tudom venni. Szép kilátás lenne róla a Tóra, csak éppen egy apró hibája van, valamiért ipari övezetbe sorolták a belterületi, inkább elhanyagolt szőlőhegynek tűnő faluvégi telekrészletet. Amúgy is osztatlan közös tulajdon, bár helykijelöléssel vettük. Építhetnék is rá, gondolom, valamilyen ipari monstrumot, ha éppen enyém lenne az egész hegyoldal, mert az ipari övezet beépítési előírásai ilyenek. Így aztán nincs rajta semmi. Kaszáltatni kell, meg adózni. Ennek mértéke szintén olyan, mintha jól menő ipart vinnék a 200 négyszögölön. Ezért aztán jól felszaporodtak a számlák, szorgalmasan számolták a kamatot is. Új lehetőség az önkormányzatoknak, hogy kapcsolatba állhatnak a delikvens bankjával. Hogy erre milyen jogalapjuk van, az nyilván szintén kiolvasható valahol. Az, hogy ebben a bank miért partner, valószínűleg megint nem nagy kérdés, nyilván, muszáj neki.

Írtam is levelet erről a jegyzőnek, kifogásoltam, hogy ha fizetni kell, rendes polgárként kezelnek, ha valamit kezdeni szeretnénk a telekkel, azonnal távol tartandó betolakodó leszek. Ha valóban szeretne valamit a falu, ipari övezetet akar, tegye, vegye meg, sajátítsa ki a telkeket. Válasz nem jött, a hónapok teltek, majd egy év is, aztán jött a bankos levél.

Hogy miért pont azt a bankot találták meg, fogalmam sincs. Ebben a bankban sem hitelem, sem pénzem nincs, éppen csak egy számlám. Kérdezem is a bankost, vajon miért ezt a számlámat zárolták?

- Fogalmam nincs, de ellenőrizni kellene, nem vonták-e le a másik banknál lévő számlájáról a pénzt.

- Lehet, hogy onnan is vonták? Ez azért komolyabb ügy lenne, ha az összes készpénzemet berakom ide, hogy teljesíteni tudják az utalást, miközben a másik bank esetleg már szintén utalt, az tíz percen belül azt jelenti, hogy itt állok pénz nélkül a karácsonyi bevásárlás előtt.

Rohanás a másik bankba, húzok számot, várok. Nézegetik, nem látják a terhelést, levonni nem vonták, az biztos.

- De bármikor beeshet, a két ünnep között is - biztat a himlőhelyes, ibolyaszemű fiú.

Visszamegyek a másik bankba, húzok egy sorszámot. Várok, és várok. A biztonsági őr visszaérkezik, talán cigizni lehetett. Újra posztol. Kérdezi, mi ügyben, mondom neki röviden. Azt mondja ez nem lesz most egyszerű, mert számlát nyitnak, minden ablaknál, az meg nem könnyű, de legalább is nem rövid idő. Nézek rá, kicsit értetlenkedve, hát olyan hosszú sem lehet.

- Csak kivárnám. Ez az utolsó nap.

- Maga tudja, legalább üljön le, nem bírja addig állva.

Forgatom a fejem, három vagy négy szék lehet a bankban, azokon ülnek, de különben sem ülnék le. Olyan érzésem van, akkor lassabban mennének a dolgok. Várok. Álldogálunk a biztonsági őrrel. Ő pénzért. Én azért, hogy fizethessek. Holt fáradt embernek néz ki, ahogy arrébb sétál, hátulról nézem, hogy az egyik válla lóg, mélyen, csálén lötyög rajta az öltöny az amúgy is vézna alakján. Elképzelem, ha akció lenne,…ezt az embert inkább leszázalékolni kellene. Tiszta szerencse, hogy felvették, legalább van munkája. El is látja. Jön-megy, néha szóba elegyedik.

- Maga pasaréti? – kérdezi.

Annyira meglep a kérdés, hogy elsőre nem is értem. Megismétli. Akkor meg azt nem értem, ez most, hogy jut eszébe, miért fontos a számára. Segítségkérően nézek rá. Magamban végigveszem kaján vigyorral, miért is nem vagyok pasaréti. Nem, az nem vagyok, gondolom, de csak nézek rá.

- Mert nem ismerem. Biztos pasaréti. Az a fiók bezárt. Most mindenki idejön. Azért vannak ennyien.

- Ja, most kezdem érteni. Nem, nem vagyok pasaréti, még a banknál is csak külsős lennék.

- Üljön már le, még elájul itt nekem!

- Még sose ájultam el, de köszönöm a figyelmet.

Közben újabb delikvensek érkeznek, tétovázva húznak egy-egy számot, és várnak ők is. Tulajdonképpen jó csapat, néha összemosolygunk. Megérkezik a Nagyonhíresfotós, van akinek az idősödés is jól áll. Nézem a csizmáját, igen jó darab. Megadóan leül várni, ide a hírnév és a tehetség is kevés, itt sorszámok vannak. A sima pénztári ügyek pörögnek, de a komolyabb ügyek ablakainál áll a sorszám.

Szűk a bank, kénytelen vagyok hallani a számlanyitási tranzakciót. Két gyerek nyit számlát, az egyiknek a szülei, a másik magának. A család ráérős, nem rohanós fajták. A másik fickónak az első munkahelye akarhat számlát, hallom, ahogy többször emlegeti a munkáltatóját, ő magát, munkavállalónak titulálja.

Egy rendkívül idétlen sapka van rajta, nem veszi le az ügyintézés alatt sem. Gyermeteg arc, gyámoltalan. Lassú, de nem gátlásos. Hihetetlenül fontoskodó, szinte élvezi a bürokráciát. Olyan mondatokat mond, amiért mi kiröhögtük az öregeket, amikor fiatalok voltunk. Szertartásos, komolyan veszi magát, jól illeszkedik a banki formális rendszerhez. Mindent figyelmesen követ, hibázik, de nem jön zavarba.

            A két számlanyitás kis időeltolódásban van, így párhuzamosan, kis késéssel követhetem a protokollt. Ugyanazok a mondatok hangoznak el, ugyanolyan formanyomtatványok kerülnek elő, minden kiszámított és szabályos, és egy kicsit idióta.

- Szeretné elérni a mobilszolgáltatást?

- Természetesen.

- Igen, feltételeztem, akkor generáljuk az elérési kódot! Most személyre kellene szabni! Adjon meg egy kódot, hat karakterben! Nem kezdődhet egyessel, és nem lehet benne ismétlődés!

Neki veselkedik a sapkás munkavállaló, nem drága az idő számára, akkurátusan dolgozik, ahogy koncentrál, kicsit még ütődöttebbnek tűnik az ábrázatja. Szépen ütögeti be a számokat.

- Igen. Szóval nem kezdődhet egyessel, mint mondtam. Szóval nem jó a születési év, hónap - értékeli a bankos fiú az első megoldást.

A számlanyitó fiú nem jön zavarba, hogy az első megoldása nem jött be. Újra próbálkozik. A várakozók sora felszisszen. Harmadikra sikerül. A bankosok profizmusa imponáló, türelmesek, időnként aláírnak egymásnak, hatalmas összegek cserélnek gazdát. A távolabbi ablakban nagyon nehéz szülés folyik, azt nem hallom, mit nem tudnak elintézni, csak néha látom az ügyfél arcán az elképedést, szinte minden ablaknál ült már, néha hitetlenkedve temeti az arcát a kezébe, nevet. Az ügyintéző nem adja fel, folyamatosan konzultál emberekkel, hogyan tudna segíteni.

            A protokoll újabb állomásához értünk, sapkásunk kap egy ötoldalas szerződést, ez csak egy a végső mappában elhelyezkedő sok közül. Kérik, olvassa el. Ekkor a várakozók felnyögnek, kis zavar támad. A Nagyonhíresfotós kolléga felugrik, és nem bírja tovább.

- Én ennyit utoljára a Gumban várakoztam, Milyen ügymenet ez itt? Már mindenki elment, aki utánam jött. Olyan sorszámot, amilyen az enyém, nem is hívnak.

A biztonsági őr nyugtatja, csak a pénztár halad, legyen türelemmel. Szerencsére valamilyen ismerősre akad, beszélgetni kezdenek.

A fiú olvas, rezzenéstelen arccal.

A család, aki a gyereknek nyit számlát, úgy dönt, mindannyijuknak adnak hozzáférést. Ezért mindenki adatait felviszik a rendszerbe, kódok, jelszavak.

Az ügyintézők nem jönnek ki a béketűrésből. Fantasztikusan vannak trenírozva. Elképzelek egy céges felkészítést. De már ez se szórakoztat.

- Szeretne interneten is ügyet intézni?

- Igen, természetesen - válaszolja a sapkás.

- Rendben, akkor aktiváljuk a szolgáltatást. Akkor kellene ide jelszó, nem lehet azonos,…..

Próbálkozik. Aztán egy másik számítógépnél kipróbálja, működik-e.

A család, vagy a jó Isten se tudja milyen formáció, lassan végez. A gyerek néha felhúzza a nadrágját, az ülepe le-lecsúszik néha a combja közepére. De legalább lesz számlája.

- Mondtam, ez ilyen – súgja a biztonsági őr – ugye mondtam.

- Tényleg mondta – súgom neki, elnézve az elégedett mosolyt az arcán.

Váratlanul sorra kerülök, fizethetem az elmaradt adómat. Gyorsan adom össze én is a két tételt, tartozás plusz késedelmi kamat. Más jön ki, mint ami a hölgy kézzel írott blokkján van. Telefonál, így nem tudok rögtön kérdezni. Számolgatom, amennyit ő számolt, vajon van-e nálam. Éppen, forintra. Egy húszast engednek, húsz forintot. Azért lett több, mert sajnos elmaradásom volt a számlavezetési díjjal, amit azért kellett volna fizetnem, hogy nem történt semmilyen számlaforgalom. Végül is, ennyi nekik is belefér, pedig maradt még kosaras százasom is…

            Felrohanok a másik bankba egyenleget kérdezni, beállhatok-e a nagyközértbe, vagy nem érdemes összeválogatni a dolgokat, mert nincs a kártyán fedezet. Úgy tűnik, van. Nekilódulok. Bukdácsolunk át, keresztül egymáson. Toszigáljuk a megakadt trolikat, egymást. Többször kell visszamennem, mert elfejtetek valamit, nehezen tolerálják. De sikerül, minden lassan egyben, benne a kocsiban. A húsok, meg ami a sütéshez kell. Sok cédulám van, tervszerűen tévesztek és sokszor. Végtelenül lassan haladok. Beállok a pénztársorba, sok az ismerős. Van idő a sorban mélázni, bár ha újságot veszek, a sorban általában már olvasok, de most úgy látszik fáradt a szemem, nem látom szemüveg nélkül, amit olvasnék. Gondolok a világvégére, amit mára mondtak. Most már ne, ha eddig nem volt, kérem, ne legyen. Utaltam, kivártam a sapkást, három kört mentem a szezámmagért, kétszer löktek félre, két zöldséges nylonom szakadt ki, kiderült, hogy itt mégsem lehet a bankkártyás pontokért vásárolni, de csak elfogadta a rendszer a kártyát. Elgurultak a mandarinok, amiket klementinnek kell árazni, de végül is meglettek. Alakulnak a dolgok. Elmúlt négy óra, ma még nem ettem, ha ezt tudná a doktornő, Jesszus elfogyott a vérnyomásgyógyszerem, azt is íratni kell, anyám órák óta vasal nálam és egy szendvicset se vittem neki, és nem vagyok vele, pedig azért jött. És még nincs káposztám, a legkedvesebb hentes sem vágja fel a füstölt csülköt, azt csak odahaza lehet, jaj a zselatin a kocsonyához. Minden lassan meglett. Persze, lassan meglesz minden. Nem felejtem, hogy mások nélkülöznek, nincs gondjuk ennyi. Adj erőt Uram jónak lenni! Nem szabad a sapkáson nevetni, tudom. Még van három nap.

Csak megszületik végre a kicsiJézus.

            

A Balaton partjára vetett ma a dolgom. Nagyon szeretek télen Balatonozni. Mondjuk, ma inkább dolgozni kellett ott, de a lefelé vezető úton, legalább gyönyörködtem benne, szikrázó napsütésben. Jeges a víz, mintha összefüggő lenne a jég, ameddig a szem ellát. Nem sokáig látunk, a vakító nap szikrázik a jégen, könnyezik a szem a hidegben, arcunkra fagy könnyen. Nagyzolásnak tűnt reggel a napszemüveg, igaz sötétben indultam még. Ki tudta, szükség lehet rá.

            Megérkezünk a településre, meglep a szépsége. Ide, erre a részre még soha nem kanyarodtam fel a 71-esről, kerülgetem rendszeresen alulról, de csak a táblát szoktam nézni. Gyakorlatilag egy parkba érünk be, ebben a parkban van a központ. Leginkább egy tátrai kisvárosra emlékeztet. Fák, rendezett sétányok, sok diák. Épp iskolavégeztével vagyunk, középiskolások várják a buszt.

            A hivatali épület előtt mesterséges tóban vadkacsák úsznak, a tó nem fagyott be, pedig mennyivel kisebb felület. Vígan úsznak benne, szépek. Fűtik a vizét vagy vajon miért nem jeges.

            Elég hamar végzünk, egyetértés van. Néhányszor kell csak segíteni, visz a rutin. Ők se kezdők. Várjuk a jegyzőkönyvet, az is meglesz egyhamar. Hazafelé vonatút vár rám. Szerencsére sikerül megnyernem a társakat, valaki levisz az állomásra. Amíg a jegyzőkönyvet várjuk, csak kibújik belőlem a rendes, kíváncsi énem. Kérdezem, mikor épült ez a telep. Sejtettem, hogy nem az ötvenes években, de meg is tudom, a húszas évek remekei között vagyunk, akkor épült a kolónia. Ez a kastélyszerű hivatal volt a gyártelep irodaépülete. Impozáns épület, áll a tátrai közegben méltóságteljesen. A bejárat elé kanyarodik a megyei autó, megyünk az állomásra.

            Röviden beszélgetünk a társterület kollégájával. Meggyőzően szakmaszerető. Kérdezem, de nem is kell, mondja. Mindenki költözik, átad, átvesz, januártól ki tudja, de mintha, lehet jobb lesz. Ennél csak jobb. Mondja a státuszokat, büszke rá, hogy eddig mindenki maradhatott. Zsonglőr mutatvány volt. Hiteles.

            Bemegyek a váróba, és várok. Nagyon hideg az összes váró. Vennék jegyet, de kiírták, hogy azt csak a vonaton vehetek, de pótdíj nélkül. Ezért egy lélek nincs az állomáson, személyzet nem. Utas se nagyon. Ülök, várok. Van bőven olvasnivaló, de nincs hozzá türelmem, tűnődöm. Bejön egy busz, nézem, kik szállnak le róla. Zömmel helybeli iskolások, mennek tovább, nem jönnek az állomás felé. A váróba végül egy tizenegynehány éves pár érkezik, leülnek a dermesztő padra és nekiállnak csókolózni. Amíg megjött a vonat nem hagyták abba, pedig késett is kicsit. Ezért feléjük nem jártam. Járni muszáj volt, fel és le, mert nagyon fáztam már. Valahonnan előkerült két rémpofa is. Kicsit ijesztőek voltak. Az egyiknek irdatlan orra volt, valami betegség támadhatta meg. A másiknak, aki egy jókora nylonzacskóval volt felfegyverkezve, egyszerűen csak semmi nem volt helyén az arcán. Minden vonás kicsit arrébb, és máshol volt azon az arcon. Így ültünk hárman kicsit, nem nagyon akartuk zavarni a csókolózást. Aztán az orros kiült a téli napra. Igaza volt, kint kicsit melegebb volt.

            Egyszer csak úgy tűnt, megjött a vonat. Kiderült azért van egy asszony, aki itt posztol, a csákójával, vagy minek hívják ezt a mávos készséget, integet a vonatnak. Vagy tiszteleg. Van egy kis késés, tudom meg. Nem sok tíz perc. Felszállok. Fantasztikus meleg van. Kis Bzmot vonat, nem utaztam még ilyennel. Szép belülről. Jön a kalauz. Mondom a leckét, az állomáson nem tudtam jegyet váltani. Itt most pótdíj nélkül szeretnék. Számla is kellene.

-         Számlát csak a Déliben tud íratni, ha odamegy.

-         Oda.

-         Soron kívül írnak.

-         Nem hiszem, de nem fontos.

-         Milyen jegy legyen?

Na itt volt egy kis megtorpanásom. Gondolkodom, mire gondolhat.

            Én azokat a sárga, kartonszerű, kis dominójegyeket szeretem, ha olyat lehetne…de mostanában ezeket a papír blokkokat adják többnyire. Én ezt a sárgát szeretném, lyukasztva, úgy hagyományosan.

Feltolja a sapka szemellenzőjét, kérdez a szemével, normális vagyok-e, vagy szívatom.

            Na most akkor százszázalékos, vagy valami bajos lesz?

            Ja, teljesárú. Csak lefagytam.

            Nem fűtöttek a váróban? Kezicsókolom.

            Nagy, meg alig voltunk, minek is.

            Itt meleg van.

Baromi meleg van tényleg, csak csodálkozom, hogy lehet ilyen meleg. Veszem le a kabátot. Fordulok és dermedek. Megy le a nap a Balaton felett. Négy óra van. Piros fénynyaláb terül el a jégen. Páratlan. Nem bírom elvonni a tekintetem.

Ívfény. Vakságot okoz. Eszembe jut a felirat. De muszáj nézni, amíg nem hagyjuk el az öblöt, nem tudok leülni. Csak nézem a jégen tükröződő téli napot. Ha félrenézek, látom a piros foltot bárhol. A kicsi késés miatt, kicsit lekésem a csatlakozást. Negyedóra, nem nagy deficit. A vonat és az egész peronszerkezet vadonatúj. Szép, kényelmes. Végig tudom olvasni az utat.

Ez már a Déli. Ez is megvan.

            Várom a karácsonyt. Jó lesz pihenni. Leszállok a vonatról. Próbálgatom a szemem, már nem látom a foltot, azt a pirosat.

Kis fontos fények

Hetek óta nagyon korán van sötét. A múlt vasárnapot gyakorlatilag végigaludtam, bár annak a szombat estéhez, na jó éjjelhez, sőt a hajnalhoz is köze volt. Nem bántam meg, de tényleg csendes vasárnap lett, legalább is részemről.

Nehezen mozdulok ki, ha már itthon vagyok. Pedig kellene, többször is, be a városba is, le a faluba is.

Most is ott lenne a helyem. Kiállítást nyitnak. Látom a hegyről, gyönyörűen ki van világítva a templom. Körülötte a vásár, az adventi vásár.

            Emlékszem, hogy utáltam az adventi bazár elnevezést, így kezdtük pedig. Ezzel a névvel. Akkor még csak a templomkertben, a templom tövében pár kis bódényi áruval. Műsor már akkor is volt, benn a templomban. Koncert, zene, gyerekprogram. Azért háborogtam, miért kell adventből is bazárt csinálni, mi értelme ennek. Nem éppen az elcsendesedésről szólna ez az időszak, az elmélyülésről, a figyelemről.

            Aztán elsétáltam a derengő fények közé, nézegettem a portékákat. A második sátornál ismerősök állítottak meg, kérdeztek valamit, arrébb sodort minket a forgatag. Beszéltünk, kicsit fáztunk. Közelebb húzódtunk a tűz közelébe, nézegettem a tűz eszközét, felismertem nagyszombatról, tűzszentelésről. Elnyomtam magamban egy pikírt megjegyzést arról, milyen profán szerepet kapott. Gondolkodtam, lehet-e ennél jobb szerepe „szezon” előtt. Frászt, jó helyen van. Álltunk a tűz közelében, dermesztő hidegben, ahogy ránéztem az órámra, órákig. Aztán néha sárban bokáig, néha esőben, néha jégen órákat. Mert nagy örömet adott együtt lenni. Ott a jégen, néha sárban, néha esőben, néha szélben, de biztosan korom sötétben, már fél ötkor is. Rászoktunk. Kötelező programmá vált, együtt lenni a sötét adventi vasárnapokon, kicsit a tűz körül, forralt borral, gesztenyével. Kötelező, de szeretett program. Számba vettük egymást, hogy mindenki itt van-e, akinek kell. Aki nem volt jelen, kerestük.

            A vásár, a bazár, bocsánat de a program is csak hívó szó lett. A lényeg csak az lett, hogy van egy kis meleg, tűz ebben a kutya sötétben, rettentő hidegben.

            Mostanság pazar helyszín az új főtér, nagyon szép kis egyen bódék világítanak. Örülök, hogy így van.

            Csak nagyon hiányzik a régi. Majd megszeretem, mint annak idején a bazárt. Csak legyen egy kis fény.

Most hó van

photo: Veres

Tulajdonképpen szerethetném a havat. Gyerekként nagyon vártam, úgy emlékszem a hetvenes években keveset esett, legalábbis Pesten keveset. Az iskolapadokból fölállva, az ablakok felé rohanva, éljeneztük a havat, az első szemeket. Hazafelé tátott szájjal vártuk a pihéket a nyelvünkre, persze azonnal elolvadtak. Röhögtünk rajtuk, és magunkon, hogy nyaldossuk a telet, és gőzölög a szánk, mint a barmoké, akik lehelik a kisJézust.

Nagyanyám mesélt sokat a régi nagy havakról, amelyben utcákat ástak az emberek, és a hófalak között közlekedtek. Ezt nem nagyon hittem. Vagy egyszerűen csak olyan távolinak és valószínűtlennek tűnt.

Az első igaz hó már Budán ért. Főiskolás koromban, talán nyolcvanhétben. Ez volt az első operatív hóesés. Akkor még ritkán használtuk ezt a kifejezést, de akkor operatív bizottságok alakultak és gyakorlatilag megbénult az ország.

Akkor a falut, ahol most élek csak tankkal, harci járművel lehetett megközelíteni, két napig azok is csak a mentők helyet jöttek és kenyeret szállítani. Akkor boldog főiskolásként bandukoltam lefelé a hegyről vizsgázni. Vártuk a buszt, aztán rájöttünk, hogy nincs. Tízre, nyolc helyett szinte elsőként érkeztem. Aztán szállingóztak a tanárok, diákok. Már aki tudott. Lement a vizsga, hazafelé gyalogoltam, mentem vásárolni, hétfői nap volt.

Gondoltam vásárolni mindenképpen kell. Akkor láttam embereket először kenyérért bokszolni. Miközben valamiért, a másik sarokban zsemle is volt, csak nem vették észre, négykézláb elérhető volt, a kenyérért tülekedők alatt. Pár zsemlémet elvették, de maradt elég. Ez az egész akkor inkább viccesnek tűnt, a következő vizsgáig elolvadt a hó, a sarki boltig eljutottunk, nagy baj nem volt.

            A havat tisztelni akkor kezdtem, amikor falusi lettem. De még akkor sem rögtön. Falun belül az ember elcsúszkál, elsepreget, késik kicsit, tovább marad, ha nagyon ellepi a hó.

Sőt kicsit élvezi is a bezártságot, süt kenyeret, krumplit, forral bort. A gond akkor lesz égető, ha a falusi mégis városi, oda kell mennie dolgozni, sőt időre.

            Innentől a hó, sajnos nagy játékos társ. Ezt is megtanulja lassan az ember. Már csak az első pihéből látja, hogy ez eshet akár meddig, mert el is olvad rögtön. Vannak alattomos, lesben támadó havak. Mire kinézel az ablakon, már csak a tényt rögzítheted, ebből gáz lesz.

Van a nagypelyhes, jól megmaradó változat, és persze az első hó mindig hisztérikus. Ezért ez időtájt, már inkább csak-csak ellenőrzöl, esik-e, s hogy.

A városi joggal röhög, ez két centi. Ott. De ezt, ha szépen átszámítjuk az évek alatt kicsiszolt mértékváltó táblán, tudjuk mekkora a Völgyben, mekkora az emelkedő alján, mekkora a tetején, mekkora a laktanya után, aztán a keresztnél és a faluban, legújabban ehhez számítani kell a hegyet. Ahová még fel kell jutni.

            A havat réges-régen tisztelem, és lassan megtanultam félni tőle.

Nagy leckék történtek. Egy hatalmas hó után elvesztettem egy magzatot, egy másik förgetegben apámat. Persze nem biztos, hogy oksági az összefüggés, a hó és a veszedelmek között, vagy a fene se tudja. Jött a hó, és jött a baj. A hó és a baj között én megrekedtem, fennakadtam, és húztam, toltam és vontattak. Sírtam kicsit befelé. Megköszöntem a segítséget, ami jól jött. És én is toltam, húztam és vontattam.

Megoldottuk, hazaértünk, túléltem. Többnyire az autó is hazakerült.

Mi is, csak nem mindannyian. Nagyon nehéz ez.

Szeretem a havat, de lehet hogy már örökké félek…

Zöld küllő

Zöld küllő, a képen, hogy a kertben mi volt?

Nagyon jó konyhám van. Nem túl nagy, de jó. Kilátok belőle, mindenfelé. Mindig ilyet szerettem volna, nemrég lett, a régebbi konyhában jócskán nézhettem a falat, akkor odanézett a pultom. Itt a tűzhely mellett egy nagy ablak van a kertre, a körtésre, a falura, mögötte a hegyekre. A másik oldalon a nappaliba látok, ha akarnám, tévézhetnék is szöszmötölés közben, de erre nem tudok rászokni. A konyhai rádiózást annyira megszoktam a régi konyhában, hogy erre a tévés verzióra rá nem tudok szokni, magára a tévére se nagyon. Főzés közben pedig hasznos, ha inkább csak hallgatunk, és a szemünket használjuk. Néha persze réved az ember, el-elgondolkodik a sistergés, forrás közben. A két hatalmasra nőtt fenyő előtt a bodzabokron vannak a madáretetők. Tavaly három volt, idén nyáron a vihar elrepített egyet, össze is tört. Idén pótolni kell. Az tört el, amit egy öregember árult a piros lámpánál pár éve. Érdekesen lengette a portékáját, olyan szemléletesen lóbálta, mintha a szélben repkedne, rögtön felismerhetted, mit árul. Azt hiszem, sikerült alkalmilag a város legdrágább madáretetőjéhez hozzájutnom. De erre csak utólag gondoltam.

            A madárfigyeléshez idő és türelem kell. Nem árt, ha nem vagyunk túl zajosak, mert a madarak az ablakon, a falon keresztül is érzékelik a zajokat. Izgatottabb kiáltás, élesebb edénycsörgés és rebbennek is el. Akik csapatban járnak, egyszerre távoznak, bár mindig van egy-két lemaradó figyelmetlen.

            A régi konyhában, főzés közben mindig hallgattam Schmidt Egont. Fantasztikus ember. Egy szál magnetofonnal felvesz madárhangokat, aztán olyan szépen körülírja, elmeséli, hol rögzítette a hangokat, milyen madarakat hallunk, milyen évszakban, milyen tájon, hogy észrevétlenül már nem is a gőzös konyhában álldogál az ember, hanem a mezőn lapulva figyeli a hangokat. Lehengerlő magabiztossággal ismeri fel a hangokat, amelyek nekem sokszor megkülönböztethetetlenül egyformák. Még a hangulatukra, körülményeikre is utal. Éppen mit csinálhatnak, miért lármáznak, miért aggódnak, miért elégedettek. Csodálatos tudás. Kezdő és semmiképpen nem profi madarászként nehéz dolgunk van.

            Látva a csodálatos forgalmat a madáretetőnél, azonnal vettem egy madárhatározót. Volt már kettő, de azokban olyan madarakat rajzoltak, amilyeneket én még nem láttam. Ez az utolsóként vett jobb. Szűkítve van a téma, Magyarország madarai vannak csak benne, így nem kell a könyv felét hasztalannak ítélnünk, mint a régiek esetében, amelyek a világ összes madarát mutatják be, véleményem szerint többnyire álruhában.

            Az első észleléseknél, egyet leszögeztem, ezek a madarak nem rigók és nem verebek, és egyáltalán nem galambok. Ez a megállapítás könyv nélkül is ment. Még a harkály is téveszthetetlenül felismerésre került. A cinkék még a régi kertből ismerősek voltak, az erkélyről. Na, de hogy ennyiféle van, az csak az első tél végére derült ki. Akkor már egy távcsővel egészült ki a megfigyelő szett. A távcső, ügyes jószág, szinte semmit sem kell rajta állítani, csak azt kell eltalálni, melyik felébe kell nézni, ez a felfedezés izgalmas pillanataiban nem is egyszerű. Fegyelemnek kell lenni, mint mindenben, amit az ember komolyan csinál. A távcső nem lehet akárhol, azt ugyanoda kell visszatenni, mert különben a legfontosabb pillanatban nem lesz meg. A távcső az ablakpárkányon, a zöldfűszerek között, a nagymama féle sótartó fafedelén van, amiben a normális só van, ami helyett tengeri sót kell mostanában használni. A könyv, a határozó a terasz ablakának mélyedésében. Nyáron is, pedig akkor nem lehet jól leskelődni. A lombok mindent eltakarnak, a madarak is kerülik a lakott helyeket, nincsenek rászorulva. A legszebben a hóban látszanak, amikor már nincs levél a fákon, a fehér háttér előtt pedig még a kevésbé színesek is jól kivehetőek.

            Még nincs igazán szezon. A dióra jönnek ugyan a mátyásmadarak, hihetetlen pofátlanul kapkodják össze a zsákmányt, kitartóan gyűjtenek. Kisebb tyúknyi méretűek, fogalmam sincs miért kéknek rajzolja a könyv őket, de a farktollról beazonosíthatóak, meg akik tudják, milyen madarak vannak a faluban, segítenek is. Az ember elmondja, hogy néz ki a madár, mit csinál, hol látta, mondják is azonnal, mi lehet az. Miután már tudjuk, mit látunk valószínűleg, könnyen ellenőrizhetjük a szakirodalomban. Ekkor már kis képzelőerővel felismerhető az ábráról a megfigyelt példány.

            Pakolgatok, próbálom a mosogatnivalók örök utánpótlással bíró hadát a megfelelő irányba terelni, miközben a már szárazakat az ellenkező irányba. A maradékot kisebb edénybe, hogy onnan majd pár nap múlva kis nylonnal mehessenek a kukába. Süt a nap, néha aggodalmasan kilesek, megint hány zsáknyi levél került földre, amit össze kellene szedni. Hálásan nézek a két fenyőre. Velük kevés a gond, mindig szépek, zöldek. Állnak a levéltenger közepében. Alattuk egy zöld madár. Hihetetlen piros fejjel. Jó nagy darab, innen fentről tyúknyi, közepes macskányi.

- Mi lehet ez? Elszabadult egy papagáj?

Nem lehet, annál nagyobb is, meg ül a földön, és szorgalmasan csipeget valamiket. Eszembe jut, tavaly pontosan ott ült egy másik nagyon színes vendég, akkor a könyvből átutazónak minősítettem. Nagy hiba, nem írtam fel, mikor láttam, minek véltem. De emlékeim szerint télen, és a színe is más volt.

- Ilyen piros feje a harkálynak van, de a harkály nem ül a földön. Mindig függőlegesen áll, fejjel le vagy fel, vagy oldalt, de mindig függőlegesen.

Lapozzuk a könyvet a harkályféléknél, találunk egy kicsit hasonlót. Zöld küllő. Ez lesz.

- Azt írják sárgás a tollvége, de csíkosnak rajzolják.

- Ez semmilyen, vagyis nem látszik, mert ül a fűben, meg az avarban.

- Viszont hangyabolyokat látogat, azért ül ott olyan régen.

- Van fekete szemkörnyékű, van olyan, amelyiknek piros a szeme körül….

- Ez fekete, mekkora erős csőre van.

- Az, hangyászik vele.

Olvasom tovább a könyvet, csak ritkán dobol, dobolása gyors, pergő. Nézem, hát dobolni, nem dobol. Egyáltalán, hogy kéne dobolni egy madárnak. Pedig, ezek szerint, fő ismérv, dobol-e, vagy sem. Ez a küllő nem dobol, most legalább is nem. Elképzelem dobszerkóval. Na jó, hagyjuk a szakirodalmat, holnap megkérdezem Pista bácsit a boltban, mit láttunk. 

. 

Gipszangyal

Azért nagyon jó otthon lenni, mert minden olyan nagyon jól közel van. Írtam, hogy indulunk a nagymama sírja felé. Ez a nagy, családi sírtól mindössze kétszáz méter. Néha ezeknek a kétszáz métereknek van jelentőségük. Ebben az esetben is van. A szép családi sírbolt, az adott körülmények között, a fő fronton van, ez a nagymama sír már picit kiesik.

A nagymama a szüleihez költözött végakarata szerint, de a szülők se édesek teljesen csak a mama, a papa új volt, akkor még nem a válás, a halál szólt közbe, így lett új apa. Aztán nekem meg, megjegyzendő új név, miszerint Pásztor Zoltánné sírjáról beszélünk. Pásztort mi már nem ismertük. A dédnagymamát sem, de ezt a Pásztort egyáltalán nem.

Bukdácsolunk a kis ösvényen, ami a sírok között van. Köszöngetünk, akinek kell. Elhaladjuk a parcellasarkot. A másik parcella sarkán hatalmas cigány öregasszony ül egy tarka esernyő alatt, a szomszédos sírt használja trónnak, hat-nyolc fiatalabb, sokkal kevésbé tekintélyesebb asszony van vele. Egy asszony sírjánál emlékeznek, valahonnan zene szól. Cigiznek. Végigveszik a szenvedéstörténetet, hatalmas egy ember volt, így mondják, nem asszonyt emlegetnek.

- Szabályosan elsorvadt, így ahogy mondom, elsorvadt.

- Elfogyott, na így…- aztán nyelvet váltanak, azt már nem értem.

Pár hete az irodai takarítónő azzal lepett meg, amikor beavatott személyes szférájába, miszerint az ő gyönyörű ura a saját testében halt meg. Először meghökkentem, hiszen többnyire mindannyian a saját ilyen-olyan állapotú testükben halunk meg. Hamar megértettem, arról beszél, hogy a férj nem esett össze testileg, nem változott meg halála előtt, „azonmód hót meg, a saját testiben”.

Durvul az eső, rebbenek szét a cigányasszonyok is, mi is szaporázzuk.

Átgondolom, miért is kell nekünk nagymamát a többiektől külön köszönteni. Mire is ez a kétszáz méter. Tudom, pontosan az okot. Nehéz történet ez is.

Az első, az én szempontomból első halott a családban a nagyapa volt. Akkor igazándiból már nem volt a családban. Akkor, amikor meghalt már elvált ember volt. Nagyanyámtól, tőlünk elvált ember volt. Én még nem éltem, de a lányától, anyámtól el volt válva, akkor meg tőlem is. Aztán halottan mégis haza akart jönni Palotára. A sírhely vásárlást az új asszony intézte.

Sokáig ezen a síron, egy szép táblán csak nagyapám neve állt csak. Aztán meghalt a mostohanagyanyám, akire én soha ebbéli minőségében nem tekintettem, mert nagyapám már rég halott volt, mikor én megszülettem. Tudtam, hogy van egy érdekes öreglány Hűvösvölgyben, aki csodás társbérletben lakik, ami nekem kaland volt, minden borzalmával. Ő Gabi néni. Nagyapám halála után lett neki férfi, férj, akinek a nevével halt, de temetkezni mégis, ő is Palotára,vagy oda akart, ahol nagyapám volt. A temetésen egészen kicsi lányként ott voltam. Anyámat félrevonták. Sodródtam ott a kesztyűje, retikülje mellett. Valami távoli, de az asszonyhoz tartozó rokon nő súgott anyám fülébe dolgokat.

- Gabi nénénk nem természetes módon halt meg.

- Hogy érted?

- Leugrott. Leugrott egy ismeretlen ház ötödik emeletéről.

- Hogy került oda?

- Senki nem tudja. Bement,   felment a lifttel,…és ugrott.

- De miért?

- Ki tudja?

Soha többé senki nem adott magyarázatot, de talán nem is kerestük az okokat.

Így természetesen nagyanyám e sírba nem kerülhetett, ment ő a szüleihez.

Aztán hirtelen megindult a család halni, és mindenki kvártélyozott be a nagysírba, azok is, akik nagyanyám szárnya alatt voltak, mert itt volt jó hely, ennek oka már inkább a praktikum volt.

Ezért nekem és a hozzám valóknak meg kell tenni ezt a kétszáz métert, és majd megérteni egyszer, miért ő van kétszáz méterrel távolabb.


Amikor ezt írtam, tudtam meg, hogy Márta osztálytársamnak el kellett menni. Három gyermeket hagyott itt. 26, 14, 12 évesek. Mártának legyen könnyű a föld. 

Mécseshadsereg

/www.facebook.com/salfold.kozseg

Ilyen akkurátusan régen áztam el. Fogason szárad a szövet, inkább már téli kabátom a radiátorra akasztva. Mondták az esőt, el is hittük, de aztán más volt élőben.

Anyám egészen pontosan meghatároz mindent, így volt a mai nappal is. Szereti, ha minden meg van határozva, és azután úgy lesz. Ezzel én teljesen máshogyan vagyok, de belátom, hogy van haszna az ilyen határozásoknak. Például: egynél nem érhetünk hozzá később. Hamar sötétedik és a temetőben végezni kell, még világosban. Elmondja továbbá, milyen ruhadarabokat kell viselnem. Nem pont a darabokat, inkább csak a kategóriákat. Vastag harisnya, csizma, sapka, kesztyű, sál, pótkardigán. Szövet, hosszú télikabát, készüljek, hideg lesz.

A hét valamelyik napján, reggel a kapkodásban már észleltem, hogy ezek a dolgok valahogy ismeretlen helyen tartózkodnak. Legalábbis a sapka, sál, kesztyű vonal. Akkor három készlet igen különböző színű, stílusú darabjait sikerült összerántani. Rózsaszín angóra ujjnélküli, gombos kesztyűt, egy szürke-fekete kockás gyapjúsálat, és egy leginkább hólapátolásra félretett, több éve kinyúlt sísapkát.

Tegnap komótosan összeszedtem mindent, kupacokat gyártottam az összetartozókból. Így idejében indulhattunk.

A mécseseket is megvettem. A mécsesipar nagyon sokat fejlődött. Van esély, hogy egész éjjel égő, szélálló darabra tegyünk szert. Veszek ilyeneket. Először nem találok. Mondom a kérdésre, mit keresek. Előtúrják még a tavalyi lerakatot is, ott is van, amit szeretnék. Üveg, fehér, teteje is van, talpa is. Még az is átmegy, hogy angyalt, virágot, egyebeket nem szeretnék. És még az is, hogy ne legyen arany, ne legyen ezüst. Megtalálja Ildi, amit keresek, méghozzá kétfajtát is. Forgatgatom, kétszáz forint van a két mécses között, gondolkodom. Talán az olcsóbb. Aztán látom a drágább újratölthető, van bele betét, mutatják. Aztán azt számolom, ha nem lopják el, a beépített betéttel egész évben használható lesz az olcsóbb. Tömeg van a virágosnál, pedig még előnap van. Hárman szolgálnak ki, ilyenkor beáll az egész család a pultba, haladjanak.

Kuporgok a mécsesekkel, ezek a földön vannak. Végigszámolom, hány kell. Sok. Még ha nem is kell mindenhová ez a nagyszabású, akkor is. A legegyszerűbb temetőnként csoportosítani a delegációt. Csinálok egy palotai, egy óbudai, egy falusi halmot. Egész kis sakktáblám van. Nézem a formálódó csapatokat, az alakulatokat. Elfog a rettenetes kétségbeesés, ez az itt kirakott kis mécses makett, itt virágbolt kövezetén, az egykorvolt családom. Mécsest vásárolni valószínűleg nem túl vidám dolog senkinek, de talán ennyit nem kell mindenkinek. Folyik össze a szemem előtt, a könnyeim között a sok ilyen-olyan mécsesek képe, az ebből, az abból ágból, oldalból származó családtagokért meggyújtandó darabok. A drágábbat veszem, eldöntöm. Se névnap, se születésnap nincs szinte a családban. Gyerek alig születik, mécses van. Legalább az legyen szép.

Idejében érkezünk. Ebéd. Húsleves, rántott hús, krumpli saláta, sült krumpli, pogácsa. Mindebből a lehető és utolérhetetlenül legfinomabb kivitel. Anya, ahogy szokott, kitesz magáért. Elmerülünk a jóba, béke száll ránk. Dumálunk, felemlegetünk, sorra kerülnek a családi sztorik. Békés, egészen családszerű.

A temető nagyon közel van. Parkolni se nehéz. Csörtetünk a szűk járdán a bejárat felé. A zacskóban ott zötyög a mécses hadseregem idevaló része. Vadásszuk a krizantémot. Döntés született, idén a pók krizantém lesz nyerő. Anya elhatározott. Sajnos ebből kicsit gyengébb a felhozatal, de nem hátrálunk. A sor másik végén találunk ilyent, kicsit viharvert, de határozás van, meg nagy eső is. Veszünk még fenyőgallyat, jó köteggel, minden sírra elég lesz. Az kell a virág alá.

Minden egyben, krizantém, fenyő, mécses. Eközben szakad, nagyon rákezdte. Pedig csak kezdjük a kört. A kört, amit már a gyerek is ismer, legalábbis remélem. Szajkózzuk, hol vagyunk, sajnos olyan gyorsan ürült ki a fedélzet, hogy a résztvevőket ő is ismerte, vagy majdnem. Az eső szaporázza. Muszáj lesz a dolgokat ügyesen kezelni. Összedolgozunk. Mint annyiszor. Egyikünk tartja az ernyőt, a másik próbálja meggyújtani a mécsest, én szaladok a csaphoz, szemeteshez, anya söpör. Pár perc és szép a sír. Ide vettem a két bástya mécsest. Itt nyugszik: nagyapám, Lencsés István; itt egy kis zűr jön, második felesége, Gregus Béla Aladárné, Gabi néni; nagybátyám Kovács Tivadar, Tivi bácsi; az ő fia, az unokabátyám, Kovács István; nagynéném Kovács Tivadarné, Lencsés Magdolna; és az édesapám.

Elrendezem a virágokat. Ez az én dolgom, de van ellenőrzés. Elsőre nem jó. Tényleg nem, átrendezem, átmegy a kritikai szűrőn. Vegyítem a fenyőt a pókkrizantémmal. Szinte minden fenyőág elfogy, nézek anyára, engedi. Hiszen, szinte mindenki itt van.

Látom, nézi, maradt e pár szép gally. Persze, maradt, figyelek én is anya, megyünk nagyanyámhoz. 

37, 8

A 37, 8 az egyszerre rémes és remek. Rémes, mert izzadsz, mint egy ló, kicsit szétesel, magas a pulzus. Másrészt remek, mert nem láz, harmincnyolc fölött már nálam gondolatok nincsenek, csak túlélés. Épp ezért a hőemelkedés, néha lehet jó. Jobban tud az ember fókuszálni egy dologra, mert kicsit le van lassulva. A hőemelkedés, ez esetben, inkább csak a gyógyszerekkel karbantartott láz. Mégis türelmesebb az ember, megbocsátóbb, odaadóbb. Kicsit izgalmasabb az ok. Nálam nem. Most nem. Tudva tudott a nyavalya. Csak el kell kezdeni, nincs befejezése.

            Szerdán úgy tűnt, baj lesz. Rázott a hideg angol után, a hegyen már kocogva értem a kocsiig. Itthon is dőltem, borultam a kanapén. Legyőzni, legyőzni gondoltam, mindent beszedtem, amit kell, hátha. Jól is ment a csütörtök, röhögtem is a bajon, mondtam, a rutin, a tapasztalat, ugye, idejében el lett kapva a baj. Pénteken megértettem ez nem lesz ilyen egyszerű. A nappalok még csak-csak, de az este, az kemény.

            Panaszkodom a hálón, persze privátban. Próbálnak segíteni. Betti hadat üzen a bajnak, ad jó tanácsokat. Percenként ellenőrzi, betartom-e. Először nem akarom, de végül, csak megpróbálom. Födöt melegítek. Szinte mindenkinek azonnal beugrik a bajról a meleg födő. Betti figyelmeztet, a födő és a bőr közé kell egy törölköző, mert különben megégek, ő járt így egyszer kiskorában. Szóval vizet forralok, és arra födőt teszek. Aztán alkalmazom a meleget. A meleg jó és alkalmas enyhületre. Mire jó a közösségi portál. Többeknek eszébe jut a sózsák. Amit gyermekként különféle fájó pontjainkra kaptunk. Kinek a fül, kinek a hólyag. Én ez utóbbi lennék.

Felrémlik a gyerekként a belém hasító éles fájdalom. Éjjelente jött. Minden előzmény nélkül. És akkor még könnyű volt nekem, mert csak sírnom kellett. Anyám azonnal kelt, megnézett, meghallgatott, és nekiállt sót melegíteni. Melegítette a sót és lapátolta a megvarrt, rendesen előkészített zsákba a megforrósított sót. Aztán csak arra emlékszem, hogy beleájulok az alvásba, és jobb lesz minden. Azóta harminc év eltelt biztosan.

Most kevés sírni, cselekedni kell. Melegítem a hülye födőt. Betti irányít, disznózsírral kell bekenni a felületet arra a törölköző és végül a födő. A disznózsírt nem vetem be, majd ha ennél is szarabb lesz.

Péntek este van. Ülök itt a hasamom a födövel, jó disznózsír nincs, de nagyon fáj, és rossz. Senki nincsen éppen itthon, mert ez már így van mindig.

Ez már a második kör. Tényleg használ. Valamit. Valamit. De csak valamit.

Apa56

Egészen, majdnem felnőttkoromig 56-ról nem hallottam. A család erről nem beszélt semmit, vagy ha igen, lényegtelen dolgokat. Anyám arról, hogy akkor tanult meg römizni, és valami több napos römiben volt. Meg azt, hogy a palotai állomáson valamiféle sportszerszállítmány állt meg, így majdnem mindenkinek lett szánkója, síléce így–úgy a környéken.

Nagyanyám mindenkit lepiszegett, aki erről előttem egy szót is mondott volna erről.

- Ne keverjük össze a gyermeket! Mást tanul az iskolában. Azt kell mondani, amit ott mondanak - fordult felém. Nagyanyám nem jól érzékelte a helyzetet, túlbecsülte a közoktatást. A világon semmit nem mondtak az iskolában erről az időszakról, magáról a tényről sem. Csak majd középiskolában. Akkor meghallgattam, amit mondtak, nem volt sok, látható volt a kín a tanárnő arcán, aki egyébként pártmicsoda volt az iskolában. Nagyon szerettem a történelmet, nagyon szerettem ezt a tanárnőt, utáltam a zavarát.

Fogalmam sincs, mikor derült ki számomra, hogy apám 56-ban disszidált. Apám ezt nem nagyon fontolgatta, csak megtörtént vele. A történet az oral history szabályai szerint, roppant homályos. Egyrészről, mint autóvillamossági műszerész tanonc járt-kelt a városban, amikor az események megindultak, állította hogy a szobordöntésnél ott volt. Azt mondta, a Corvin-közben is napokat. Piroska volt a neve, mert olyan kicsi és ártalmatlan harcos volt. Talán ennivalót vihetett kosárban. Azt, hogy lőtt-e, nem tudom. Adtak-e puskát a kezébe, nem tudom. Tizenhat éves volt akkor. Pesti srác, kicsi pesti srác.

Megsérült, repesz ment a fejébe. Mentőautó szedte össze. A mentő személyzete határozott, lelépnek Ausztriába, a határok nyitva voltak. Piroskát, apámat, meg a többi összeszedett sebesültet vitték ki automatikusan. Apámnak nem volt ellenére az egész, ment, leginkább, mert vitték. A határ nyitva volt, mehettek. Ausztriában valamelyik tanyán dolgozott is, aztán eszmélt, mit is keres ő itt. Hazavágyott, döntött, hazajött. Szökött, mert akkor már lezárták a határokat. Szegényem ő visszafelé küzdött, amikor mások, a fő áram, kifelé.

Megjelent odahaza, jó nagy anyai pofonokért. Akkor nagyanyám több hete járta a kórházakat és hullaházakat, a spontán összerakott tetemeket borogatta, keresve apámat.

Ezt a pár mondatot tudhatom tőle, tőlük. Kilencven után mindig győzködtem, keresse a régi társakat. Néztük a megjelent cikkeket, kik kaptak kitüntetéseket. Olvasta, olvasta a cikkeket.

- Szerintem nem így volt, de ki tudja, olyan zavaros volt akkor is minden. A kitüntetettekre csak mindig ennyit mondott, nem láttam, nem ismerhettem biztos, másol harcolt.

Unszoltuk jelentkezzen, amikor új listákat készítettek. Fedje fel, ott volt, akkor.

- Nem, ennek semmi értelme. Én véletlen kerültem oda, de tudtam, hogy ott a helyem. Most mit listázzunk ezen, hagyjatok békén, vicc lenne, …majd lenne jó nagy mulatság, én valami listán,….áh…marhaság-és jó mélyet szívott a Kossuthból. És az egész politikát kiröhögte.

De hogy leszek én hippi?

photo: Dofka

Próbálom magam összeszedni, le kell, menjek anyáért a buszhoz. Magasan lakunk, sportosan is negyedóra felfelé, aki nem sportos annak több is. Inkább félóra, szép, meg ma igazán jó idő is volt, de azért sok. Mire anya leszáll a buszról, pontosan másfél órát bkv-zett. Jól bírja, hála az égnek. De akkor már nem vágy hegyet mászni.

Várom a főtér mögött, ott a templomnál, ahol szoktam. Valamit nem érhetett el, mert jó húsz perce ülök az autóban. Baromi meleg lett, nézem a kapcsolót, a reggeli hidegek miatt már fűtésre van állítva a kocsi. Megigazítom az ülést, átváltom a rádiócsatornát, tegnap kölcsönadtam. A tükröt már indulásnál beállítom, a gyerek azért sokkal magasabb. Abból a szögből én semmit nem látok.

Keresem a mobilom, mintha fennhagytam volna, nincs semelyik zsebben. Hívnám, de tudom, hogy nem hallja, zajos a busz és kicsit már nehezebben hallja meg a táska alján a mobilt. Fel kéne menni a telefonért. Elmozdulni mégse merek, mert akkor elkerüljük egymást. Ha nem talál itt, nekiindul egyedül a hegynek. Jön hozzánk, jön. Amikor csak tud, jön. Hoz mindenféle friss sütit, amit a metróállomáson vesz, mire ideér a nylon tönkreteszi, de néha elfogy. Jön, segít. Mos, vasal, feltérképez, ránk néz. Mindent azonnal rögzít, megállapít. Kínosan pontosan igaza van. Mindent megtalál, amit eldugtam, mindent meglát, amit takargatnék. Veszi fel a cédulát, forgatja a levelet, egyedül pontosan tudja, melyik ruhám új, a szokásos pillantással néz rám, ahogy felemeli.

Szétesik a fejem, annyira kapkodva indultam, hogy meg se állapítottam hogy fáj. Tulajdonképpen a régi szomszédságomban ülök, itt, ebben az utcában éltem húsz évet. Kati és Kati néni most állnak ki az autóval, olyan helyesek együtt. Ők együtt is laknak. Kati apja és apám egy nap különbséggel haltak meg. Integetnek, mosolyognak. Erőt adnak, várok még tíz percet. Akkor csörög a telefon, mégis nálam van ezek szerint, csak a kulcsos részben. Miért tettem oda? Mindegy, megérkezett. Elhatározom, nem mondom, hogy itt üldögélek fél órája, újság, kávé, reggeli, aspirin nélkül.

Nyitja az ajtót, beül, persze mondja minden kérdés nélkül, minden elment előtte.

- Ki a fene tudja ezt kiszámolni kislányom?

Egyetértek.

- Abban maradtunk hívlak, ha leszállok…, tudod fél és egész között.

Tényleg ebben maradtunk. Csak tudom, hogy van, amikor nem sikerül a mobilba lelket vernie, összekavarodik vele, más a képernyő, mert jött egy-két sms a szolgáltatótól. Vagy véletlenül kikapcsolódik, néha mégiscsak lemerül. De ma minden remekül ment. Robogunk fel a hegyre. Nincs péksüti. Hozza az összes magazint, van, amit azonnal meg kell tekinteni. Nézünk öt generációt, öt asszonyt, egy kislányt, egy negyvenöt-éves nagymamát. Szépek. Csodálkozom. Uramisten, én is 45 éves vagyok.

- Bizony! - csattan. Nem vádlóan.

- Gondolod, nagymamának kellene lennem?

- Nem, mert fiad van, de egyébként…, már simán.

Ahogy szokta, el is tűnik, nyomban.

Ott állok a fejfájásommal, nézem a szép fotót, dicséretes.

Utána somfordálok.

- Anya, mit főzzek, mit gondolsz?

- Nekem? A világon semmit, a fiúk nincsenek, minek, fölösleges.

Azért csak nekiállok a konyhába lelket verni, van mit feldolgozni, nehéz hét volt ez is. Anya nem akar semmi különösebbet, én magamnak főzni…frászt. Eszembe vág, nem vettem lapot. Rendjén ez nem az én dolgom, de mi van rendjén manapság. Akkor le kell, menjek a faluba újra. A sör is jót szokott tenni a fejfájásra, azt is veszek, határozok. Algopyrin, smink, falu.

A hentesfiúk éppen zárnak, van még hagymakarika, gomba rántva, kolbász sütve. Gyorsan összekapom ezeket, felmosás előtt. Nyomás haza.

Gyönyörű idő van. Imádom. Kirohangálok a teraszra. És főzni sem kell. Csak kicsit porolok. Meg ide-oda kapok. Hippinek állok. Ez jut eszembe. Meg az, hogy ez Betti verse. Hippinek állni, élvezni a szabadságot, a napsütést, meg minden szépet. Ez jó.

A chiligyerekek mennek ki a teraszra újra. Bár már a szüret megvolt.

Kinyitom a lapot, keresem az írást, amiért veszem. Rövid. A cím is langyosnak tűnik. Olvasom. A felénél leülök, sírva állok föl. Kipattintok egy sört. Még most rögtön nem gyújtok rá, csak este.

Egyszer csak autók állnak meg a ház előtt, mondják, mindenki itthon ebédel.

Rendben. Miért is ne? Jó ez így.

De hogy leszek én hippi?

Fűzöld - vízkék

Az ellenállhatalan rózsás, rózsaillatú mécses.

A szombat nagyon jó nap. Végre ébredek, nem kelek. Nézem az órát, atyaég. A másik szobában csörög a telefon, ezek szerint nem csak én aludtam eddig.

Nyitom a nappali ajtaját, a kutya, macska esik nekem, négy órával később kapnak enni. Nagyon fegyelmezetten várnak. Csak akkor tör ki a ribillió, amint meghallják a lépteimet. Akkor kaotikus lesz minden, ugrálják át egymást, szökellenek, tülekednek, nyávogás, csaholás, csóválás. Kiosztom a porciókat, megnyugszanak. Indul a nap, van idő. Ez jó. Rászánom. Újabb léptek, kérdezem, mi legyen a reggeli.

-Semmi…még alszom félig.

Szóda spriccen, szörp készül, hallom a kávéfőzőbe újabb párna kerül.

Ráérősen készülődöm, belefér a melegszendvics. Narancslé, kávéillat. Itthon nem kávézom, ahhoz nekem munkahely vagy nyaralás kell. Hálás vagyok, hogy más kávézik, így legalább az illat rendben. Kifejezetten jó egy felnőtt gyerek a háznál. Az is jó, hogy mégiscsak elfogy néhány melegszendvics, párizsis, sajtos, snidlinges.

- Neked is a fogadra ragad a sajt?

- Az egész lapka odaragadt…

- Csak lejön, ha kihűl.

- Várjunk.

Fújjuk, hűtjük, apránként lejön az olvadt sajt a fogakról.

- Hová mész?

- Miért gondolod, hogy megyek?

- A cipőről.

- Ja, igazad van, készülök, átnézek az Ikeába. A kék tányérokat folytatom, a múltkor nem volt pénzem komplettírozni a szettet. Tudod a régi készlet apránként eltörött, és a hétköznapit most feltöltöm, az ünnepivel spórolok, a hagymamintással, a bizonyos zwibelmusteressel, tudod…-azt hiszem, azt még hallotta, hogy megyek valahová.

Gondosan tervezek, nézem a pénzem, a kártyám, szigorú listát készítek. Ez kell, más nem. Elégedett vagyok az időpontválasztással. Minden normális ember ilyenkor ebédel, vagy lefeküdt ebéd után, nem mozdul ki. A nyárnak vége, a suli beindult. Biztos kevesen lesznek.

Ezt sokan gondoltuk így. Ötödik körben lesz helyem a parkolóban, nagyon jó helyen a kijáratnál. Nagyon fontos, hogy a kijáratnál legyen hely, mert akkor jövünk a terhekkel, nem a bejáratnak kell közel lenni a kocsihoz.

Bemegyek a forgóajtón. Sokan vannak benn is. Valami verseny is van, vagy játék. A rövid úton kikerülöm a kiállítást. Rohanok. Sietek. Átgondolom, mi a fenének. Lassítok. Nyugi.

A lista persze az autóban maradt az ülésen.

A fő cél úgyis a kék szett. Van még belőle, hála a jó égnek. A régi darabokat is évekig sikerült pótolgatni, amíg aztán végképp eltűnt a kedves készlet minden darabja a boltból, ezért kellett átállni erre a kékre. Jó erős szín, féltem, kicsit erős is. De szeretik. A vendégek is megdicsérték, úgy látszik átment.

Gyorsan összeszedek mindent. Van idő ténferegni. Memorizálom a listát, nem kell más és kész.

A listán volt egy olvasólámpa, egyre nehezebben olvasok segítő fény nélkül. Ezt is nagyon könnyen eldöntöm. Jó áron, egy elég normális fazont veszek. Két apró botlás esik a pénztárig. Egy mécses szett és egy almaszeletelő, csutkázó. Egy botlásnak nem ítélhető, a lista felületességét bizonyítandó dolog, egy vasalódeszka borítás, a régi nem akarja már a rendet, félrecsúszik és az alsó szivacs félelmetesen kínálja magát a vasaló fémjének egy ragacsos találkozásra.

A pénztárnál irgalmatlan sorok verődtek össze. Nézegetem, ki mit vett.

Jó kis terep. Vannak az új házasok, az új gyerekesek. A megint új házasok, a megint új gyerekesek, a szinglik, a kocsmások, a nagycsaládosodok, a kis háztartásba menekülő özvegyek, a designerek.

Nézem a pasikat, racionális egy-két darabos holmijuk van. Eljöttek polcért, vagy asztalért. A családos, közös vásárlóknál kaotikus a képlet, mindenfélét összevásároltak közösen, meggyötört férjek lógnak a kocsi végén. A designerek, szakmai választással halmoztak össze dolgokat.

Előttem a hapsi két polccal áll, eszi a kefét. Előtte egy csúcsvásárló, eszelős mennyiségű apró bigyóval. Azokat bizony egyenként kell blokkolni. Jó idő lesz. A csúcsvásárló profi lakberendező, de nem hivatásos. Nézem, sőt az egész sor nézi, mit vett.

Pakolja fel a dolgokat a gumiszalagra. Tetemes mennyiségű apróság. Pasi. Most rak fel egy fűzöld abroszt, jó néhány fűzöld műanyag virágot. Én is megnéztem, nem tagadom. Hozzávaló műanyag kaspót. Nekem is megvoltak gondolatban.

Ezt nem hiszem el, abroszra való fűzöld alátéteket is vesz. Ehhez illő szalvéták kerülnek sorra, ugyanaz a szín, kétféle minta és méret. Forgatom a fejem, keresem a nőt. Nincs nő, egyedül van. Most egy kis fellépőt tesz a szalagra, ez vízkék. Gyereknek való, hogy elérje a mosdót, a csapot. Ezek szerint gyereke is van. Egyedül eljött ide, és ezeket a dolgokat összeválogatta a családnak…Ilyen igényesen? Ámulok. Új kategóriát kell nyitni a fejemben. Van ilyen pasi, ezek szerint. Pedig listát sem látok nála. Persze, ha a fellépő aktuális, nem lehet újszülött mellől szalasztott ember. Akkor ki?

Akkor designer. De nem olyan a ruhája, a haja. Egészen normálisnak néz ki. Semmilyen extravagáns nincs rajta. Nem lila, nem csokibarna, egészen átlagosan átlagos.

Egy újabb pohár készlet, természetesen fűzöld. Az egész vásárlás színben tartott, szépen válogatott, melegszívű egyveleg. Haladunk kicsit, a polcos hapsi is sóhajt egyet. Lassan sorra kerülünk. Elkönyvelem, a hülye kategorizált agyamban, jó hogy lehet új kreclit nyitni.

Blokkolják a polcost.

Az igényes fűzöldes, vízkékes cuccol vissza a kosárba. Szépen tud teríteni este, nagyon szép, harmonikus válogatás kerül haza.

Rövidhajú, fiús lány kerül elő, kicsi szőke fiúval. Csak kiálltak a sorból, hogy ne kelljen nekik is csigázódni ebben a tömegben. A kisfiú egy hotdogot majszol. Elégedett. A rövidhajú asszony elégedetten szemléli az összeválogatott kompozíciót. A vízkék-fűzöld egyveleget.

Én is nyugszom kicsit a kategóriámmal. Rakom föl a gumiszalagra a kék tányérjaimat.

- Minden szombaton ennyien vannak? – kérdezem a pénztáros fiút.

- Nem. De ez már karácsony.

- Karácsony? Októberben?

- Ez már addig nem áll meg.

- Karácsonyig?

- Mondom. Áfás számlát?

- Nem, köszönöm, nem kérek.