2016. április 10., vasárnap

Medvehagymázás


Vannak divatkaják, divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos. Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.
            Idén aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.
            Az utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle. Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár, és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.
            Szerdán, kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal, mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát. Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk. Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos, emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm, valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre, megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.
            A szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom, a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz, nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat, mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak, most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom, késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire. Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom, sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő. Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik, hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét. Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például. Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac. Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az, ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem. Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember. Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.
            Neszezést hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve, ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött jókora nylonszatyrot lobogtat.
-          Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a Mecsek oldalában!!!
-          Neeeeeee!!!!