Kominyár, azaz kéményseprő

A kominyár függ a fán.

A szokás szerint alakul minden. Csak hazakerül minden, aminek kell. Idén a hétvége sokat segít. Elhatározom, hogy az idei beszerzéseket teljes mértékben leegyszerűsítem. Gyökeres redukálás. Hiszen egyáltalán nem ez a lényeg, micsoda marhaság ez az egész, rohangálás, cipekedés, a lényeg meg elsikkad. Hetek óta óriási dobozokat nyomnak a gyomromba, vesémbe a villamoson, metrón. Megértően próbálok kitérni előlük. Legalábbis csökkenteni az elszenvedett károsodást. Szombaton a temetés után átkerülök Budára, nem állítom, hogy tervezett útvonalon, de ha tervezem se lehetett volna szebb.  A Margit hídon jövök végül, biccentek a Vígnél a Pannóniába, hát ez már így marad, ilyen elhagyatottan.

            A Mammuthoz idegek kellenek, s nem nagyon van annyi. Sóvárogva nézem a Körút boltjait, pontosan tudom, mit szeretnék. Hátha megúszom. Nézem a parkolóhelyeket, reménytelen, az üzletek is ismeretlenek. Jó húsz éve itt szereztünk be mindent, ezekben az árkádokban, az akkor megnyílt butikokban. Régen volt, most ez már egy idegen világ. Húzok át Budára, de leginkább mennék már haza a faluba. De még muszáj, egy két alapvető dolog hibádzik.

            Az egyik parkolóban 12 hely van, a másikban 17. Még egyszer átgondolom, muszáj. Elmerülök az alvilágban. Elég jól haladok. Meglepő módon találok eladót, kitart a nap nyugalma, bár nagy ára van. Kicsit átalakulnak a tervek, két óriási dobozt kéne egyensúlyozni a pénztárhoz, nincs ennek sok köze ahhoz, hogy hol lenne az ember igazán. Segítséget kérek, adnak. Mögöttem egy ezüstfejes bottal közlekedő urat kísérnek a pénztárhoz, költhetett rendesen. Kiemelt figyelemmel kísérgetik. Legalább nyolcvan, örülök, hogy kísérik, örülök hogy boldogult. Rugdosom a nehezebb dobozt a padlószőnyegen, a másikat szorítom. Sorra kerülök, előveszem a különféle utalványokat, a különféle címletekben, a táskám rettenetes bonyolult. Szegény éltes úr mögöttem türelmesen tűr. Nem tehet mást.   Leszámolom, leszámolják, időbe kerül. Elnézést kérek tőle, udvariasan elhárítja, pedig látom rajta az idegeire megyek a bonjaimmal, meg a dobozaimmal.

            Elküzdöm magam a garanciás pulthoz, nekem is segítenek. Gyorsak. Kérem, akasszák rám a két dobozt egyenlő elosztásban. Még próbálom megtervezni velük a legrövidebb utat a másik épület mélygarázsáig, de erre már nincs vétel. Ahogy a kis mozgólépcsőre fölevickélek, látom szegény idős úr elejtett mindent, pedig már nincs kísérője. Kaszál a bottal, de hiába. Teljes nyugalommal szemlélik a vele szemben üldögélő családok, unokák, senkit nem pattantanak. Próbálom tartani a nyugalmam, belátva, nem tudok visszamenni.

            Még ezután jön a többi apróság, aztán a szupermarket. Legszívesebben sírva húznám magam a legutolsó kör után, már egy másik parkolóban. Meglett minden. Akkor úgy tűnt.

            Huszonharmadikát végigfőzöm, sütöm, szépen kitartóan. Hajnalig tart, beleveszek, elfásulok, egyedül is maradok vele. Kényszeresen panírozok, ez a rendelvény. Nehéz elhinni, holnap, azaz ma folytatni lehet.

            Aztán sikerül, a fene se tudja, honnan kapunk erőt. Próbálom az angyalhajat, ez már inkább egy gyöngysor kiegyenesíteni, újra és újra összegabalyodik, pedig szépen tettem el. Egyszer csak kiveszik a kezemből, boldogan adom át. Ez is egy kis csoda. Nem is kicsi.  És feltesszük, újabb kegyelem.

            Sorra akadnak a kezembe a díszek, van olyan, amelyik a dédanyámé volt. Apró pici, opálosra kopott darabok, megsimogatom őket, de nem teszem föl, előkerül a csodálatos arany-smaragd porcelánkanna, teáskanna, csepp az egész. Visszateszem a dobozba, kérdő tekintet kíséri a mozdulatomat. Több, mint százéves. Nálunk kutya, macska mozog. Nem ritka, hogy dől a fa, vagy hogy kisebb hajtóvadászat esik rajta, röpülnek a díszek. Nem kockáztathatok, az édes gombákat sem teszem föl, pedig az hatvanas évek. Vannak nálam már tényleg antik darabok is, de ezek a hatvanas-hetvenes évekbeli darabok a kedvenceim. Ezeket inkább őrzöm, valóban díszíteni a pótolható, nekem már megint csak kedves,  újabb darabokkal szoktunk. Plüss almák, édes mackós gömbök, arany, ezüst, hó fújta szépségek, zúzmarás formák, csipke cseppek, óarany gránátalmamások. Ezt már magam szedtem össze, egytől egyig. Kicsit még aggódom, kinek tudom továbbadni. Mert ezeknek a hülye gömböknek akkor van értelmük, ha sok karácsony, sok közös emlék fűződik hozzá. Különben teljesen vicces, buta kis képletek. Giccsesek, persze, mitől ne lennének.

            Tapogatok a doboz alján. Kezembe kerül a Kéményseprő. A Kéményseprő, jaj Istenem a Kéményseprő. Ezt feltehetjük, nem törékeny. Plüss, műanyag, vagy milyen. Klasszikus gyerekkori darab, nem dédanyai. Szerintem Felvidékről való, a Csehszlovák ipar darabja. Emiatt Kominyár. Minden családomnak volt felvidéki dolga, odavalósága, odakerültsége, onnan való elkerülése,  gyökerezése. Sőt nyelve is, dédnagyanyám, akinek most óvom a dolgait mondhatta így, de vele ezen a nyelven és máson sem tudtam beszélni, mert nem tudtam elég gyorsan születni. Ezt a szót egy másik család tanította meg nekem, Kassán volt a Kéményseprős ház, amire utalva apósomat ijesztgették kicsinykorában.

            Sok fát díszítettünk együtt, akkor a Kominyár még nem volt nálam. Reszketős keze volt szegénynek, nehéz volt a díszítés, néha az volt a tétje leginkább, hogy ne legyen veszekedés, szépen lehessünk együtt. Talán sikerült. Most meg itt a Kéményseprő, a Kominyár, és rá is emlékezem.

            Emiatt is jó készülni, így együtt. Jó tudni, itt a fa alatt, Lukács szerinti Evangélium szerint mindjárt olvas a családfő, és újra szépen hisszük, hogy megszületett a kicsi Jézus.

Olvadt kristályok

photo:Dofka

Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit.  Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak  néhol úsznak  tompa fények a ködben.

            Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.

            Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A  napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.

            Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal.  Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.

            Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle.  Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető  emberségünk.

            Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán  magasba szökik a vízsugár,  a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.

            

Az első szombat

Bächer dedikál.

Nehezen kelek. Hosszú hét volt. Tegnap óta nincs a házban net, valamiért a mobilnet sem működik. Mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy minden a hálón jön, a film, a zene, a hír, a levél. Most nem jön semmit. Amit hazaküldtem a g-mailre, az se, az sem létezik. Furcsán lézengek egész este.  Régen az áramszünet volt ilyen frusztráló. Bármihez fog az ember, rájön, hogy nem megy. Érdekes módon erről beszéltem a héten egy konferencián, hogy alakította át az elmúlt húsz évben az életünket a net.

            Későn kelek. Ma szabadságon vagyok, dolgozós szombat lenne. Épp összeszedem magam, amikor csöng a telefon, át kell küldenem valamit, de menten. Akkor viszont be kell mennem. Éledezés alatt hívom az internet szolgáltatót, keringtetnek a menüben. Rég volt ilyen erős fejfájásom. Az aszpirin se segít, pedig az ritkán fordul elő.

            Nem én keltem először, ez is ritka manapság, a kutya, macska már evett. Megy a szombati rutin, üvegösszeszedés, szelektív műanyag, papír kidobás, macska-kutya kajavétel, ásványvíz, szódacsere.

-          Hozzam a lapot, vagy lemész?

-          Megyek, de hozzad, vagyis ne, mi a francnak?

-          Jaj, de talán nekrológ csak van benne…

-          Hozz, hátha, ...amúgy is érdekel ki lesz a helyén.

A lap elmarad, elfelejtődik. Megyek le a kisboltba indulva a városba, veszek egy újságot. Gondolom kinyitom, nincs erőm. Sajog a fejem, veszek egy kis ásványt, hátha javul. Beérek az irodába, nagy adventi bazár van a téren, az előcsarnokban. Szép kis forgatag. Kinyomtatom, átküldöm, javítjuk, szerkesztjük. Fáradtan ülünk kicsit. A december olyan nehéz. Sötét, fáradt, szomorú. Rohanós, tömeges, magányos.

            Ülök még kicsit a Dunát nézve, lepotyogtak a levelek, nézem a Parlamentet, gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy voltam ott egyszer kisdobosként, azóta sem. Rodolfóra emlékszem, meg az éktelen nagy fára, nagyon tetszett. Mintha a lépcsőn énekeltünk volna.

            Lassan sárgás fények gyúlnak. Előveszem a lapot. Kinyitom. Félve persze. Talán Cserna-Szabót hozzák. Jó lenne, őt még szerette is. Na lássuk, milyen az első szombat , kimondani nehéz, nélküle… Ott a fotó, az egyik legjobb, ami készült róla. Az írás az övé. Szép, nyugodt, csendes, elégedett. Nem pöröl, nem politizál. Szeret minket. Minket, akik ilyenek, meg olyanok is vagyunk. Elköszön, megköszön. Búcsúzik. Föltették a hajtás alá. Végre egy  kései, de értő gesztus.

            Közben leesett az első hó. 

"Halálig írt"

Photo: Dofka
Sárból ágyon
http://www.youtube.com/watch?v=11LIPHevhTI

Húsz éve kezdődhetett. Sokat buliztunk, szombatonként szinte rendszeresen, vittük a gyerekeket is, jó, mozgalmas, fiatalos, boldog idők voltak. A délutáni gyerekalvás alatt készülődtünk az estére, a nagyon rövid, délutáni csendben készültem. Kihasználva a felügyeletet, hogy nem egyedül vagyok a felvigyázó, belemerültem egy kád meleg vízbe, magammal vittem, egy akkor még biztos, hogy pohár sört, a bort  még nem szerettem és persze a szombati lapokat, akkor még szinte mindegyiket megvettem, múlt hétig már csak egyet, azt is csak egy okból.

            Éveztem a lazulást, a pillanatnyi nyugalmat, azt hogy fél órára békén hagynak. Figyelhetek felnőtt dolgokra, tíz percen túl is, összefüggően. Így olvashatok például újságot is. Egyszer csak fölfigyeltem egy nem túl hosszú írásra, vitte a szemet a világos szerkezet, a rövid, emészthető mondatok, és persze a téma. A Moszkva tér. Novella sem volt, nyilván ez a tárca, amely fogalmat azt hiszem, nála sikerült megérteni. Pattantam ki a kádból, papucsozom (lopás tőle) átcuppogva a lakáson, mutatva a lapot:

-          Te, valaki megírta a Moszkva teret!

-          Mit? A Kalefot? Minek?

-          Azt nem tudom, de a szagok is a helyén vannak, meg minden…

-          Ki ez?

-         Valami fiatal krapek lehet, valami Bächer… (lopás tőle) próbálom az elázott lapot kiegyenesítgetni, no nézd, Bächer, Bächer Iván.

Ebben a pillanatban eldőlt, hogy módszeresen keresni fogom, mit írt. És írt eleinte ritkábban, majd hétről-hétre. Én meg olvastam hétről-hétre, később gyűjtöttem. Szisztematikusan itt van minden könyve, füzetkéje a polcon. Amikor legelőször itt járt, első dolga volt megvizitálni a könyvespolcom, nyugalommal, jóleső érzéssel állapította meg, hogy szép kis polca van, közvetlenül a legkiválóbbak  mellett, között: Babits Mihály, Thomas Mann, Szerb Antal, Molnár Ferenc társaságában

-          Meg van az összes – próbálkoztam.

-          Ez nem az összes, sokkal több van! – javított ki.

-          Akkor szerteszét van a lakásban, mert némelyiket állandóan olvasom – gyenge magyarázatnak tűnt, nem is ment át.

-          Rendnek kell lenni, a könyvek között különösen!

Az állandóan olvasott könyvek között van tőle a Klétka, azt én a kezemből ki nem adom. Jön nyaralni, sétál a fürdőszobából a hálóba, onnan a konyhába. Sok évet vártam rá. Az első részlete a lapban jelent meg. A Balaton parton ért a szombat, rengeteg vizsgatétel, számítás vett körül, akkor még a napon számolni, olvasni, tanulni is tudtam. Kora nyár lehetett, ha vizsgáim voltak. Olvastam a heti penzumot, neki penzum volt, nekem az ajándék. Egyszer csak lecsaptam az újságot, berohantam a vízbe úszni, hogy a könnyeimet mossa össze a Balaton. Sietnem kellett, egy zokogó, olvasó nő, furcsa látvány lenne a felszabadultan vakációzó családok között. Majdnem pontosan emlékszem a mondatra. „Azt hittük gyerek lesz. Nem az lett.” Ezt a részt ismertem meg először a Klétkából, a halál egyik könyvéből, amely a fiatalon meghalt feleség drámai könyve, egyébként meg fiatalságom kortörténeti dokumentuma, mégiscsak történelem tanár úr ír. Jött aztán sorban a sok családkönyv-halálkönyv, életkönyv. Megmutatva az élet minden nyomorát, kicsinyességét, undorát úgy, hogy a szépségét mindvégig érezhettük. A legnagyobb pechvogel sem lett kinevetve egyik lapon se, a tolnai vagy a kovácsi falusi szeretve volt, mint a tárcák összes, híres szereplője.

Azt, hogy tanárral van dolgunk, soha nem feledhettük, a legtöbb szombati után egy hétre nekünk is megvolt a lecke. Olvasni való, hallgatni való zene, megnézni való festmény, szobor. A szombat tizenöt éve azért volt szombat, mert ő írt. Ezért indultam nemegyszer boltba, szomszédfaluba, hipermarketbe. Hogy felcsaphassam hátulról a lapot, és nézzem, mit írt Bächer. Csapkodhatott a mennykő, a kukafedő, borulhatott a cekker, amit épp letettem, civakodhatott gyerek, macska-kutya én végigolvastam állva, többnyire a konyhában, előszobában.

-          Zavar, ha nem pontosan idézem, csak most úgy fejből, tudod kívülről a mondataidat?

-          Én, a saját mondataimat, tudod te, mennyit írtam, dehogy tudom…

-          Akkor megpróbálom, …..de várjál, izgulni fogok, összekeverem! - persze mindre emlékezik, látom a szemén.

-          Ne izgulj, én a nép egyszerű gyermeke vagyok…Röhögünk.

-          Na, ne tréfálj, apád zongoraművész, édesanyád építész-tanár

-          Igen, de én csak újságbaíró, ha legföljebb.

Volt egyszer egy közös falunk (lopás tőle), oda invitálom, szeretik, olvassák, szeretnénk meghívni. Tavaszban maradunk, tudom márciusi, próbáljuk ahhoz időzíteni. Egy héttel korábban hív, lehet hogy baj lesz, nincs túl jól. Én se vagyok túl jól, szabadkozom. A tavaszi napon akkora hó esett, hogy félő haza sem jutok az orvostól, félek attól is, kórházat rendel el. Ő onnan jön. Hívom a rendelőből, itt a szanitéc szakasz, zötykölődik a villamoson. Ígéri, jön, ott lesz, ahol az olvasók várják.

      Szakadó hóban érkeznek, tíz perc késés sincs. Végtelen öröm, hogy ideért, veti le a kabátot, segítenek neki a sapkával. Kikerül a kabátból, lekerül a sapka, előkerül az igazi zsebkendő, orrfúvás, fölnéz, keres a szemével, ott állok  a laminált padlón, a csizmánkról, cipőnkről olvad a hó. Végre megtalál, egymásra nézünk. Egyetlen szemvillanás elég, értem hogy nagy a baj. Kérdezem súgva, mi van, dörmögve bök két mondatot, ahogy szokott. Jól sejtettem. Manapság nem kertelnek.

-          Veled mi van?

-          Megoldjuk, most nem fontos. Most te vagy a főszereplő, a vendég.

-          Ezt most te csinálod, ahogy megbeszéltük!

Kiülünk egy kis pódiumra, a könyvtáros hölgy állva köszönt minket, érzem muszáj lesz felállni, legalább nekem. Emelkedik, mert állunk a bemutatás végett, aztán fáradtan lehuppan. Nem tudom, mi lenne a jó, térjek el attól, amit megbeszéltünk, vagy vegyem sokkal helyzetszerűbbre. Nem is merem, nem is tudom. Bízom benne, így akarja.  Fáradtan, csöndesen beszél. Aki tudja, milyen nehéz vele beszélgetni, milyen nehezen beszél magáról, tudhatja, jót hozunk. Szeretik. Végeláthatatlan mennyiségű könyvet dedikál. Én vagyok az utolsó. Kettőt könyörgök ki. A Klétkát, és az Elhagyott falut. A két legnagyobb kedvencet.

Rémülten futkosom most  a lakásban, keresem őket, megmondta hogy legalább a könyvek között rendnek kell lenni, igaza volt. Megvan minden, csak szokás szerint, nem pont egy helyen, de mostantól igen.

      A Szépírók Társaságába írott fölvételi passzusba írta talán a legszebb bemutatkozását: „ Apám zongoraművész volt, anyám építész. Mindketten halálig tanítottak is.” A múlt szombat volt az első, hogy nem volt írás (egy nehéz szakaszt most nem idézve), egy szombat maradt el erő híján.

Bächer Iván (1957-2013), élt 56 évet. Tanított, írt halálig. Tanított: élni, szeretni, írni, olvasni, tanulni, tanítani, halni…más fontos meg talán nincs. Nyugodj békében.