Mazsolás kalács

Ma egy új boltban vásárolta, Nem lesz ez a bolt az én boltom. Először is dobozokból árulnak, azt nem viselem. Lehetetlen parkolni, de ez sem akadályozna, ha lehetne kapni azt a fajta kávét, amiért mentem, itt ígérték. Nem voltam sikeres, de a két-három darvadozó kenyér, pékárú féleség között ott aszalódott egy puffancsforma. Miután a leginkább ehető formája ennek volt, ezért bevágtam a kocsiba, mondván még egy boltot biztos útba nem ejtek, az bizonyos.

            Egész elfelejtettem, végül most este sor került rá. Viharvert külseje ellenére csodálatosan szép, egységesen sült, hófehér belseje volt, ahogy az első szeletet levágtam. Legnagyobb meglepetésemre mazsolák voltak benne. Meglepődtem. Mikor is szoktunk le arról, hogy a kalácsban mazsola van??? Régebben persze volt ilyen és olyan is. De a mazsolás volt az igazi. Úgy emlékszem, hogy fonottban is volt mazsolás, de lehet hogy ez már tényleg csak a nosztalgia. Mert a kedvencem biztos, hogy a fonott volt és úgy emlékszem annak a bársonyos héja alá is szorultak kedvesen elbújó mazsolák és annak én nagyon örülök.

            Pontosan mondom mikor is vagyunk ekkor, amikor éppen örülök a mazsoláknak a fonott kalács puffedlijében. Amit szabad egy kicsit letöredeznem, aztán anyám gyorsan leegyenesíti a töredezés nyomát egy szép vágással, hogy a szúrós nagyanyai fegyelem elől elrejtsük ezt az istentelenséget, hogy én csak úgy töredezem a kalács sarkát, súlyosbítva a bajt, szombat este!!!  Nagyanyám szerint ugyanis kalácsot enni vasárnap szabad, szombaton még nem. Viszont én nagyon szerettem szombat este kicsit megkóstolni, tényleg jó-e, megfelel-e holnap reggelire. Ilyenkor szombaton a mazsolás kalácsot kizárólag magában ettem, azt hogy vajazzuk, mézezzük esetleg lekvározzuk, arra nem is gondoltunk. Tea volt hozzá.

            Agyon fagyva értem haza szombat esténként. A templom tornyában lévő hittanterem biztos fűtve volt, de mire hazavergődtem átfagytam, de az is lehet az a fűtés sem volt komoly. Nem törődtünk avval olyan nagyon. Hallgattuk a csodálatos történeteket, meredtünk az ősi világot mutató térképekre, soha nem látott országok határait elképzelve. Aztán vihogva, viháncolva mentünk a templom oldalában a vaksötétben el a buszmegállóig. Baj soha nem ért minket, de ma már emberfiát nem engednének azon a szakaszon egyedül a szülei, pláne nem kicsi lányokat. Szigorúan copfolt hajaink, színes kis anorákok, kabátok lobogtak a korán sötétedő szombati estékben. Nem járt a busz gyakran, bőven volt idő átfagyni, meg bolondozni, még félni is. Soha elénk nem jött senki, mint ahogy az is ránk volt bízva odajutunk-e, komolyan vesszük-e, készülünk-e, haladunk-e. Mindennek negyven éve legalább. Pár éve akadtunk egymásra egy kedves kis társammal, mintha valami ezer éve elsüllyedt világ képei elevenedtek volna meg. Pár perc után visszautaztam azt a negyven évet.

            Mint ahogy most, ahogy a mazsolás kalácsot ma megkóstoltam. Szigorúan üresen. Szinte érzem az illatot, ahogy anyám végez a felmosással a veranda kövén ott szárad a rongy, amin lábat kell törölnöm, hogy bejussak tiszta lábbal a konyhába, aminek fekete-fehér csillogó kövein át vezet az út a spájzba a kalácshoz. A kis sparhelten zubog a víz.

-          Aztán van-e angyal?

-          Van, hoztam. Hármat. Három kérdésre is tudtam a választ. Kaparászom elő a három pici kartondarabot az anorák zsebéből.

-          Azért ez derék dolog! – mondja anyám és elegyenesíti a kalácsot, simogatva ráhajtja a konyharuhát.

            

Kész a leltár (dehogy)

Néhány óra és egy új év kezdődik. 

Normálisan ilyenkor számot vet az ember. Elkezdtem, gondoltam mégiscsak legyen meg! 

Mi történt ebben az évben???

Kezdjük januárban, hát nem...

Inkább a vers, József Attila, gyönyörű, de inkább nem...

Idén talán hagyjuk. Próbálom azt számba venni, mit nem vett el ez az év. Ami maradt, az fontos, azért hálás vagyok.

A többitől válni kellett. Amiről ember tehet, a fölött majd rendelkezzen a Teremtő. 

És itt van január, topog a küszöbön, szorítja ki ezt a szerencsétlen, lelket nyomorító évet!

Remélem, izmos, erős, újat hozó, elragadó lesz. 

Bízzunk benne! Mást nem nagyon tehetünk. 

Ölellek titeket!

Boldog új évet kívánok!

Máténak

Nézzük, mi mindennek kellett teljesülni, hogy ezt a születésnapot ünnepelhessük. Csak nagyon vázlatosan tekintjük át, és nem is árulunk el mindent. Mert van, amit a család őriz, félve, féltve, szeretettel.

Tehát kezdjük apád oldaláról, ha az első világháborúban meghal dédapád, akinek szerencséje volt, így csak nyomorékan előkerülni, hát akkor ti nem vagytok.

Ha nincs Arika, a világ legszeretetteljesebb Nagymamája, Apához viszonyítva, aki ezt a helyzetet elfogadja, akkor nincs apai anyai ág.

De volt, így megszületett Viktória nagymamád.

A világégésben találkozott ez a kedves vastag copfú, a jéghátán megélő lány G. nagypapával, aki akkor olyan fiatal volt, mint te most. Visszakerült a konyári kitelepítésből, mint munkaszolgálatos építhette a metrót. Kellett tehát, hogy túlélje Konyárt, és a munkaszolgálatot.

Ezen Dédapa, G.,  túlélte, hogy a Vezérkarban volt, Horthynál. De nem tudta megmenteni Dédmamát, ő ebbe belehalt, mármint a kitelepítésbe. A Budapest szerte ünnepelt szépasszony, akiért főtisztek lettek öngyilkosok, aki kis oroszlánnal vonult fel a Váci utcában, és kisebb izgalom volt a kesztyűgyárban, ha az éves rendelését leadta. Csak jelzem, hogy szignált verseskötete, és sok nevével jelzett könyve van a könyvtárunkban, Pössy jelzettel.

Ezentúl G. nagyapának nem szabad volt meghalnia 56-ban, ezenközben Viktóriának is ki kellett bírni, amit rámértek 56 után.

Soha ne feledd, Apád 64-ben született, tudd, hogy 63 volt az amnesztia éve. Akkor szűnt meg a folyamatos rendőri felügyelet.

Az én oldalamról, Dédnagyapádnak L. I. túl kellett élni a tüdőbajt, feleségének a legkedvesebb Nagyanyámnak ki kellett bírni a kezeléseit, a sok-sok szanatóriumot, amelyre valószínűleg ő varrta össze a keretet. Hogy aztán Nagyapám elmenjen boldognak lenni, egyben meghalni Hűvösvölgybe.

Előtte azonban megfogant Nagymama, a háború teljes idiotizmusában, kései gyerekként, tizenhárom évvel nővére után megszületett, mint megmozdult klimax. Aztán a vonat tetején annyira megfázott, menekülve az ostrom elől, hogy csak az aranyért vett gyógyszerek és visszatérve a nagyon lelkiismeretes palotai orvos mentette meg. Nevezzük meg: Dr. Gosztonyi. Éltesse az Isten.

Kellett még, hogy az én apai nagyapám ne haljon meg a második háborúban, már akkor is postás volt, vonatos postás. Tűzbe fogták a postás vonatot, sokszor, de mindannyiszor megúszta. Volt, hogy a földbe ásták magukat a menedékért.

Kellett, hogy Apám, ne maradjon kint 56-ban, mert hazajött, mert nem bírta ki ott. Csak Anyám látta azt az igazolványt, amiben fel volt tüntetve, tartózkodási helye: Ausztria. Megmutatta neki, mert nem akart tudatlanul bajt hozni Anyámra. De ő bevállalta. Mint ahogy engem is.

És kellett, hogy legyen penicillin, különben meg nem maradok.

Aztán kellett hozzá Apa.

És hogy mi találkozzunk.

És ez lett,….

És akkor lehettél Te.

És az Isten éltessen sokáig! 

A jelszó: mackósajt vagy valami ilyesmi

Tegnap a mobilom javítását vettem a nyakamba, amit egyedül a Váci út sokszámban volt lehetséges. Ez nem a Nagyközpont, csak úgy gondolnád. Majdnem a Hídnál van. Oda semmilyen járat el nem visz, a Nyugatitól szépen gyalogolhatsz, mint a proletárok. Közelebb csak értékesítési pontok vannak, ezt így mondják, ha nincs szerviz. Nincs, ahogy Kellér Dezső mondta régen a kabarétréfában, akkor az egy másmilyen, egy diadalmas nincs volt, ez egy professzionális nincs. Változnak az idők, változnak a nincsek.   A Márkaszervízben, ahol minden hightech volt és fényűző, és semmi nem úgy nézett ki, mint otthon. Telefonfülkényi mosógépek, garzonlakásméretű hűtőgépek, porszívók, amik inkább űrkutyára, vagy holdbázisra hasonlítanak. Láttam, hogy valahonnan sorszámhoz kéne jutni, mert egy kis tévén, ami ugyan akár tévé is lehetett volna, de nem az volt, hanem kijelző, láttam, hogy számokat írnak ki. Egy pasas, aki előttem volt a kezében szorongatott egy szép kis sorszámot, nem tudtam tőle megkérdezni, hol lőtte a magáét, mert akkora fülhallgató volt a fején, mint két parabolaantenna. Ott ténferegtem, mi az atyaúristent kéne benyomni, anélkül, hogy mondjuk egy mosógépet vegzálnék, vagy programoznék egy hűtőgépet. A boltban legalább annyi eladó volt, mint vevő. De udvarias figyelmetlenséggel elnézték nekem a bénázásom. Végre egy fiam körüli fiatalemberhez kerültem, aki éppen letörölte a homlokát, mert egy hetvenkörüli házaspárnak próbálta elmagyarázni előttem, hogy kell az okostelefont használni, és hogyan tudják letölteni a messenger alkalmazást, mert azt szerették volna, kicsit bekavart a viberrel is. Szánalommal néztem őket, mit engem a fruskák, ahogy keresem a sorszámhúzót. Végül is meglett, én lettem a 35-ös. Örültem, mert tetszett ez a szám. A kisfiú riadtan nézett rám, mert gondolta, ma az összes hülye az ő sorába kerül. Előadtam a magam dolgát, hogy ez az apparát bizony csak vezetékről megy, egyébként kikapcsolja magát, Megörült, hogy csak ennyi. Kérdezte, hogy garanciális-e a készülék? Mondtam, hogy másfél éves, ki tudja. Egy biztos, hogy körülbelül nyolc különféle mobil papírjait, zsinórjait találtam meg tegnap este a szekreterben, de ezét bizonyosan nem.Az is biztos, hogy karácsonyra kaptam, tehát másfél éves. Akkor még garanciális, de nem az akkumulátor. arra csak másfél év van, mert annyit bír, a karácsonyi plusz információn átsiklik. Gyakorlott gyerek.  Majd egy szakavatott, begyakorolt mozdulattal kiütötte a telefonból az akkumulátort. Nézem, hogy billeg az asztalon, alaposan felpúposodott. Igen, ez tuti aksis. Most várom a kegyelemdöfést, hogy egy új elem igazándiból csak kicsit drágább, mint egy új készülék. De szerencsém van, jó számot húztam, nemhiába. Négy vagy öt ezer az egész, feltéve ha van. Ellenőrizni megy a raktárba, negyedóra múlva van egy olyan érzésem, most piheni ki az okostojástelefonos nyugdíjas párt, kicsit ledől valamelyik hűvös szegletben. Akaratlanul hallgatom a mellettem lévő pultnál az idősebb hölgyet, szemem sarkából láttam, hogy azonnal megtalálta a sorszámhúzót. Azért a lányára hivatkozva kezdi, ő kezdte az ügyintézést, éppen adja vissza a csere telefont, kérdik elmentette-e az adatokat. Nem jön zavarba, nincsenek adatok, legfeljebb, ha egy név, de nem fontos, törölhető. Jobban megnézem, van idő rá, emberem nehezen akad az utánpótlásra, mély a raktár. Jó karban lévő hatvanas hölgy, jól öltözött, kedélyes, egy barátnőt is hozott, ketten intéznek, de elboldogulna maga is, úgy látszik. inkább csak biztonság kedvéért üldögél az erősítés. Megkapja az új, garanciális csere készüléket. Kéri, üzemeljék be. Magamra ismerek, ahogy ráveszem az informatikust, tegye ki az ikonokat a képernyőre, lehetőség szerint ugyanoda, ahol volt. Nagy türelmű, profi lányhoz került. Percek alatt megy minden, Közben nekem is lesz akkumulátorom, működik, töltjük, az is megy, kevés a memória, kéne bele plusz kártya. Újabb raktár kör. Ülök a hűvösben, kéne, a gmail is, tegye rá azt is, hallom a szomszédból. Diktálja a címet, várhatóan a név, a neve. Kéne a jelszó. Itt lett egy kis megakadás. A jelszó, anélkül pedig ez nem megy, kell a jelszó. Surrognak a fogaskerekek, egyszer csak diadallal kivágja: Mackósajt. Miért is ne, ha egyszer mackósajt, akkor mackósajt. Nem nevet senki, a lány bepötyögi rezzenéstelen arccal. Nincs memóriakártya, na nem baj, a lényeg, hogy működik. Működik, mint a jelszó, a mackósajt. Megüt a hőség, ahogy kijövök a légkondicionált hightechből, olvad az aszfalt a Váci úton. Nyakpasszos öltönyös üzletfiúk és szuperkarcsú fiatal lányok lepik el az utat, fogalmuk sincs hogy nekik, Váci útiaknak felelni kell, ha vörös Csepel üzenni talál. Gyorsan szedik a lábukat, ebédelni sietnek, tudják a jelszavaikat, meg a kódokat. A nyakukban lévő kártyával nyilván kimágnesezték magukat húsz percre. Boldognak tűnnek, fiatalok. Értik a vibert, simán megtalálják a sorszámhúzót. Idejük van, az ő idejük. 

A járdán két műláb áll, olcsó protézis, műanyag, lecsatolták. Mellette a kerekes székben a tulaj, lábainak csonkjai szellőznek, alatta végigcsorog a Váci úton egy tócsa. A jelszó mackósajt vagy valami ilyesmi.

Térdzokni

Érdekes, mindig tudok fázni. Életem már jelentősebb részét inkább fázósan töltöttem. Most is ezt mondom, pedig sokat van melegem. De ezeken a rendes, margarétavirágos júniusi reggeleken, szerintem kutya hideg van.

            Ilyenkor kellett volna, normálisan szoknyásan, térdzoknisan indulni. Nem akartam. Már nem is tudom, volt-e erőm mondani, vagy csak küzdöttem. Elvárás volt, hogy normálisan öltöztetve induljak. Én valószínűleg küzdöttem, hogy fázom, vagyis fázok.

            Nem lehet téged, normálisan, kislányként öltöztetni, ebben az időben már senki nem fázik. Anya valamiért nagyon rendesnek és elvárás szerűnek tartotta a térdzoknikat. A bokazoknit is, azt egyenesen praktikusnak is. Én egyformán rondának láttam mindkét verziót,  különösen a pipaszár lábaimon. A térdem lilásan, csontosan fázott, elképesztően rondán, állapítottam meg a reggeli rohanásban.

            Kimegyek a júniusi napsütésbe. Süt a nap, szép nyári reggel, verőfény. Érzem lefagy a lábam és eszembe jut a nylon térdzokni. Veszek is margarétát. 

Medvehagymázás

Vannak divatkaják, divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos. Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.

            Idén aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.

            Az utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle. Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár, és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.

            Szerdán, kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal, mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát. Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk. Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos, emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm, valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre, megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.

            A szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom, a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz, nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat, mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak, most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom, késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire. Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom, sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő. Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik, hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét. Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például. Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac. Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az, ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem. Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember. Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.

            Neszezést hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve, ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött jókora nylonszatyrot lobogtat.

-          Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a Mecsek oldalában!!!

-          Neeeeeee!!!!

Nyéva

Élesen sütött a nap. Gondolkodott, mióta nem érezte a bőrén ezt. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéján át is működött. Mondjuk, akkor ez már tényleg tavasz. Muszáj volt arra gondolni, hogy ott, azon a részen, vajon most milyen a tó színe. Zöld vagy kék? Vagy nincs is arra szó, milyen szín ez. Az ember csak eléri ezt az egyenest, és végre ott van a tó közelében, nem kell átnézni unalmas házakon, strandon, campingen, ott a nagy élő víz.
A töltés persze közbe esik. A töltés, a vasút hozzátartozik a tóhoz. Azon másznak át itt a horgászok. Stégek, mindenféle horgásztanyákat rejt a nádas. Szép.

            Magas lehet a víz, úszott át a napsütötte szemhéj mögött. Gondolt arra a kis folyóra, patakra ami mellett él, jár mindennap. Döbbenetesen robogott a víz a napokban ott. Arra már nem akart gondolni, vajon ezek a vizek összeérnek-e valahol, olyan mindegy. Nem kell mindent megérteni. Az azért izgatta, hogy a víz átütött-e a töltésen, ott. Nem kéne most kinyitni a szemét, olyan jó így. Tök sötétben egy vörös korong. Gyerekkori játék, kiadós szemdörgölés után csillag tűzijáték. Ülve a kert porában a kis sámlikon játszanak, háttérben szól a Sokol rádió, Csili-Csala bácsi csodái. A porban megbeszélték a szemdörgölés után látott csillagok színét. Erre is jól emlékezett, aztán arra, hogy kislányként köveket törtek napszám, az eltört kövek felületén aztán újra ezer színben csillogott a fény. Erősen vártak arra, kincset találnak. Az egyik semmitmondó kőből egyszer csak kifordul egy elfelejtett csoda, valami titokzatos.

            Ha nem is tudjuk, milyen a tó színe, de vajon, van-e csónak kint? Ha van, az jó. Ott az öbölben ez jó látvány. Látszik a szálloda is. Auróra. Ez a neve. Jó oroszos volt, de nem tanult meg igazán. Hajnalfény, ezt azért tudja. Látta a cirkálót is, az egy másik víz volt. Aztán mondták, nem kéne Nyévát mondani arra a vízre, mert az Néva idehaza.

            Lassan kinyitotta az autó ajtaját, lenyomta a telefont, írt egy előre gyártott üzenetet. Tárgyalok. Aztán megpróbálta elérni a villamost.