Na, most

A munkaszolgálatosok árkot ásnak, mínusz húsz fokban, a fagyott földbe, nyári ruhában. Arra jön az egyik őr, és mivel baromira unatkozik, elkapja az egyiket, és fejbe kurjantja a gumibotjával. A szerencsétlen munkaszolgálatos feláll, kiköpi két fogát, és azt mondja: "na, most ment el a kedvem az egésztől".

Grófi út

Nagymamám és Magduska nagynéném

Úgy jártam, mint nagyanyám a Grófi úttal

Végül is miért ne lenne neve a hídnak, az hogy Lágymányosi, az inkább csak lelőhelye. Rákóczi meg biztos verte annyit a labancokat, hogy megérdemli. Igazi nagy szabadságharcos volt. Nekünk sok szabadságharcosunk van, talán épp emiatt nincs szabadságunk. A sok bába között elveszett a gyerek.

Széll Kálmán tér, hát jó. Végül is szlengben mindig Kalef volt, gondolom a Kálmán miatt. Ő nem szabadságharcos volt. Persze a maga módján mindenki egy kicsit az.

Emlékszem nagyanyámon mennyit nevettünk, amikor elkezdte mesélni merre járt.

- Mentem kislányom a Grófi úton, ott a Leánynevelőnél.

- Nagyi, az Ifjúgárda utca.

- Na épp most lehet, hogy az, szóval ott a Grófi útnál kell leszállni Terikéékhez.

Olyan nagyon sok helyre nem járt nagyanyám, legfeljebb ha a piacig, néhány kiesőbb boltba a varráshoz anyagot venni, bélésselymet, angint, ekrü kongrét, ilyesmit. Nyáron nagytakarításkor még stelázsi-csíkért és vitrázsrúdért is menni kellett. Kétség kívül gyilkoltuk a segédurakat, akik valójában nálam alig idősebb kereskedelmi tanulók voltak nyári gyakorlaton, és mint két űrlényre néztek ránk a keresett cikkek miatt.

Aztán döbbenetükre az idősebb boltosok kezéből többnyire előkerültek a holmik.

 - Nem tudom, mit tanítanak ezeknek az iskolában, minden évben egyre gyengébbeket küldenek a központból – morgott a bajsza alatt a barna köpenyes eladó.

 - Ugyan Klein úr, - hajolt közelebb nagyanyám a barnaköpenyes eladóhoz - ha magán múlna, mint régen…

Aztán mind a ketten legyintettek.

Hazafelé elmesélte, hogy a bolt eredetileg Klein úré volt, csak elvették tőle.

 - De kik?

 - Az állam.

Ebből egy kukkot nem értettem, csak sajnáltam, hogy már csak eladó lehet a sajátjában.

Aztán arra gondoltam, hogy nem olyan nagy különbség, így is, úgy is ott állna a pultnál. Megpendítettem, de nagyanyám arcán az a kifejezés ült, amely pillantással előbb a tanulóeladóra néztek, ezért elhallgattam.

-  Járhatott volna rosszabbul is szegény...-motyogta  a foga között, inkább magának szánva.

Nagyanyám egyébként vásárolni se sokat járt, kenyérért, tejért engem zavart a sarokra, a szombati piacot újabban anyám intézte.

1967-ben lett nyugdíjas, akkor elment az Andrássy útra a Párizsiba. Ez akkor a Népköztársaság útján lévő Divatcsarnok volt, akkor volt utoljára az Oktogonon, ami akkor a November hetedike tér névre hallgatott. Megvette a télikabátját, egy átmenetit, egy bokacipőt, egy félcipőt, kosztümre való anyagot. Ezzel a stafírunggal majdnem egészen haláláig teljes volt a ruhatára. A kosztüm felsőkből néhányat még hordok.

Ezzel a hazatelepedéssel dédnagyanyám is hasonlóan volt, ő 1938-ban ment be Pestre utoljára, nem kisebb eseményre, mint a 34. Eucharisztikus Világkongresszusra, a Hősök terére. Élt még legalább 25 évet, de Palotáról többet a lábát ki nem tette, többnyire a kertből se.

A Hősök tere, szinte félve írom le, akkor is, 1938-ban is Hősök tere volt, 1967-ben is, amikor frissnyugdíjas nagyanyám jött haza a kabátjaival a Párizsi áruházból, hogy otthon jól kiröhögjék, hogy hol van már Andrássy út.

Én még nem röhögtem, mert a csecsemők ritkán gonoszak, aztán később én is összemosolyogtam anyámmal a háta mögött, ha jött az Oktogon, az ekrü, a mit tudjátok ti, mit jelent a spórolás, a Grófi út.

Valamelyik nap kedves kollégám hívott fel. Frissiben került fel Budapestre, ideköti az új szerelem. Zenélget is, tudta hogy ebben a faluban lakom, jönne barátkozni zenészbarátjával. Nem akarna kocsival jönni, boroznának, mondja a telefonba.

 - Ki lehet hozzátok jutni bkv-val?

 - Oh, persze, kék busz jön –mondom nem kis önérzettel a hangomban. Nem vagyunk mi a világ vége. És kezdem sorolni:

- Eljössz valahogy a Moszkvára, ott jár a metró, felszállsz az 56-os villamosra és kijössz Hüvibe.

Jegyzetel, diktálom, egyszer csak bekattan Tamás nem pesti, de még csak nem is budai.

- Várjál csak, szóval, a Széll Kálmán térre kell eljutnod, és keresd meg a 61-es megállóját. Hűvösvölgy az még Hűvösvölgy. Onnan 63-as.

 - Mennyi idő ez?

 - Több éve nem próbáltam, de olyan egy óra alatt meglesz.

 - És onnan? A faluban?

 - Mit mondtál, kihez készülsz?

 - Nikolához.

 - Ja, hát az még egy jó fél óra hegynek fel.

Tamás ezen a ponton éreztem, megállapította magában, hogy város és környéke ügyben lesz még mit tanulni, a léptéket beállítani.

Én meg azon puffogtam magamban, már én se fogom megszokni, hogy nincs Moszkva tér, és 56-os.

Egyelőre még bejárok a városba, leginkább muszájból.





Ribizli

Nyárifaluban megérett a ribizli, meg a fekete ribizli. A fekete ribizli minél érettebb annál sötétebb és finomabb. Mindig várom, hogy szép fekete legyen.

Azt, hogy szüret közeli helyzet van, rögtön nem volt látható, mert előtte hatalmas füvet kellett nyírni. Aztán pedig a csalán állta az utat, végül pedig az egész bokoregyüttest benövő futónövényt kellett letépkedni. A futónövény nem csípett, csak szúrt. A levelek alján szőrös kapaszkodó felület van, először fel sem tűnik.

A ribizlibokrok is rettenetesen néznek ki így, metszetlenül, formátlanul, gyomnövényektől hirtelen megszabadítva. Nem beszélve rólam, a csalán összecsípett, és mindenféle kiütés jött rám azonnal, észrevétlen. Van nálam calcium, de nem kell. Egy jó pohárnyi ribizlim is lett.

Ülök vele boldogan a kocsiban, mint egy kétes csatát nyert Don Quijote.

Hazaérve lerakom a pultra, ott szottyad mellette a hasonló adag bolti. De micsoda különbség.

Ez most kis csalás, ez a tavalyi termés, ráadásul idehaza,  az idei nyárifalusi szerényebb.
Viszont van benne fekete ribizli is.

British Pantry

Az, hogy van ilyen bolt, már tudom, amióta Juliával voltam az iskolája egy nyitott napján. Julia iskolája, ahol  tanít, egy nemzetközi iskola. Aznap food and art, craft nap volt. Volt ott a világon mindenféle nép, mindenféle konyhával, ajándékokkal, bizsukkal, kalapossal és az égegyadta megannyi felesleges dologgal, amiből még én is veszek valamit. Fizethetek forinttal nyugtat meg az eladó, kiderül magyar ő is. Talán, ha hárman vagyunk a forgatagban. Életem jelentős részét iskolákban töltöttem, így elveszve még soha nem voltam sehol. A nemzetközi iskola, amerikai. Legalábbis a tulajdonosai. A diákok a föld minden helyéről verbuválódnak, többnyire keletiek, főként koreaiak,  meg spanyolok, vagy dél-amerikaiak, magyar is van egy pár, de van horvát, és szép számmal orosz anyanyelvűek is.

Egy bábeli nyelvzavar közepén ülök illetődötten egy műanyag tállal, amiben valamilyen indiai kaja lötyög. A hatalmas sportterem van berendezve népek konyhájának. A magyarok töltöttkáposztát főztek, az angoloknál eszünk pudingot. Udvariasan semmilyen. Az indiai kaja jó, fűszeres, élvezem, eltekintve attól, hogy egyetlen komponenst nem ismerek fel. Az izraelieknél a humuszt kostóljuk. Ezt nem tudom megszeretni. De úgyse ízlene már semmi, mert mindenféle dolgot összeettünk már.

Ülök a terem közepén és úgy érzem elvesztem. Elvesztem a saját falumban, itt mindenki idegen. Régi ismerősöm, az egyetlen, akit kintről itt ismerek angolul köszön. És mindenki mindenféle nyelven beszél, pedig talán Julia az egyetlen angol-angol ebben a rumliban. Különös akcentusú angolok keverednek, mindenféle más nyelvekkel. Így néha azzal nyugtatom magam, azért nem értem, mert ez most nem angol.

A lengyelek kerámiakat árulnak, nagyon szépeket. Népi fazekasságnak tűnik, de ők is angolul árulják a portékát. Polish Pottery. Julia soha nem javít, vagy nagyon ritkán, ha kaszabolom szép anyanyelvét, most mégis. A polisht mondom úgy, hogy azt ő a pucolás, fényesítés szavának hallja.

El vagyok veszve a multikultiban.

Végre ki tudom dobni a műanyag tálat, ez meg nyilván kínai, amiből az indiait ettem.

Julia lelkesen vonszol magával egy standhoz, hazait talál, ők a British Pantry. A brit spejz, kamra.

Nagyon sok mindent veszünk. Szinte egyikről sem tudom, mi lehet. A lendületből érzem, ezek fontos dolgok lehetnek. Veszünk Marshmallow-t, ebből rögtön három dobozzal. Aztán kakaót, meg különféle dobozokat.

A Marshmallow-ra rákérdezek, készségesen nyitja a kerek doboz tetejét, egy nagy-nagy fehér ragacs az egész, a kislány szereti. Annyit értek, hogy édes.

Hónapok múlva merek rákérdezni újra. Kapok is rögvest egy kanállal. Ragadok is tőle  össze azonnal. A pillecukor és a vattacukor közötti átmenet, végtelenül édes kivitelben. Ez nem lesz mániám.

Végül is Julia megérti, hogy csodálom a titokzatos dobozait, és  kíváncsi vagyok. Szépen megmutat, elmagyaráz mindent.

Múlt héten nagy betegség vonult át rajtuk, elkapták a kellemelten vírust. Elmaradt az összes hétvégi program, még az iskolai napot is mulasztanai kellett, pedig tudtam, hogy aznap lesz Britih Pantry szállítás.

Az ablakból láttam, sikerült házhoz is hozni az új rendelést.

Hét közepén várom Juliát, hoz egy kis pakkot. A csomagban egy yorkshire puddings por és egy gravy szósz granulátum. Megható ajándék.

Ma megcsináltam mindkettőt a sültcsirkéhez. Kérdő szemek keresték a petrezselymes krumplit, krumplipürét. Mutatom a sütőt, kis fánkocskák lesznek a yorkshire puddings porból. A kroketthez és méginkább a tarkedlihez hasonló puffancs. Nagyon finom.

A gravy szósz sós, leginkább erős levesalapra hajaz, de kocsonyás kivitelben. Nem egyszerűen lett kocsonyás, háromszor számoltam át a miliitereket decire. Nem azzal tévedtem, nem melegítettem eléggé a vizet. De aztán az is kész lett és jó.

Azért fejessalátát is csináltam. Ezt már megtanítottam Juliának is, hitetlenkedett csak ecet, cukor, víz???

Csak, és ez volt a legfinomabb.

Könyvhét

Nézegetem a könyvheti könyveket. Diákkoromban két szatyorral tudtam venni, most ötször dolgoztam át a listát. Mindig rövidítve. Bízom a könyvtárakban.

Pedig diákként nem is lehetett a friss kupac könyvnek nekiállni, mert folyton vizsgázni kellett ilyentájt.

Még szombat hajnalban, az utazáshoz megvettem a fő kedvencet, sajnos a vonaton már odafelé elfogyott.

Ma megvettem Téreyt, Lackfit, Körmenditől a Júniusi hétköznapot. Egyeztettem a barátokkal, ki mit vett, a szakirodalmat egy részét, szerencsére megkapták tiszteletpéldányban a kollégák.

Bolyongok a boltban, nagyon sok szemlézni való, szép könyv van. Temesi Bartókjával szemezek, nincs a rendes állványon, csak a kasszában a boltos mögött. Eltették valakinek. Ha akarom odaadja, belenézek. Elvihetem, rendeltek újakat. Nem kell, majd jön új, valaki számít rá. Ezek új lányok, nem tudom hová lettek a régi jól beváltak. Akiknek nem kellett a gépben megnézni, megjött-e amit keresek, mert ők is fejben tartották, és olvasták is.

Kedvesek az újak is, csak nem csillog a szemük, hogy persze, hogy megjött, és persze nem lehet diskurálni a könyvekről velük.

Egy bontatlan kupacba botlok, barnás fedő. Hatalmas mennyiség. Nézem, mik ezek. Nyirő-kötetek. Kérdezem, ennyire megy.

Nem tudunk eleget rendelni belőle, amennyi van, annyi megy.

Végül is a világon minden jó valamire.

Bár emlékszem, amikor Kertész Imre megkapta a Díjat, az összes Kertész Ákost megvették ugyanebben a boltban.

Végül is, az se volt baj.

Utazom

Hazaértem. Visszafelé négy óra volt az út, lefelé négy és fél. Kis tízperces csúszás miatt aztán állunk az utolsó állomáson, a cél előtt még egy félórát, elmehessen az ellenvonat. Nemzetközi, persze hogy állunk. Biztos a vonatoknak is van hierarchiája. Az enyém, még csak nem is ic, csak gyors. Ha az ember vonatozásra adja a fejét,olyan sürgős nem lehet neki.

Jó helyem van, idősebb házaspár egy palotapincsivel. Profi utazók. A pincsi nyugodt, kétszer meg is tudják sétáltatni a késések alatt. Van kis tálkája vízzel, kerül neki is szendvics.

Nekem is van vizem, almám, olvasnivalóm. Mire megérkezünk, kiolvasom a könyvheti, új Bächert, a Spiró interjút, és egy komplett Martha Stewartot, a hónapban a berryken a sor.

Csak büfés nem jön. Úgy látszik ilyen már nincs, se kocsis, se kosaras. Kávé így nem lett, nem is fontos.

B., új-régi barátnő vár, pontosan fél órája autózott ki az állomásra. Az állomásra a lakásától az út gyalog nyolc perc, kocsival tizenkettő. Kicsit aggódom, hogy mérges lesz a késés miatt, de nem. Vár, örülünk egymásnak, integet. És megkezdődik egy másik időszámítás.

Megyeszékhely, délnyugat Magyarország, békés, szép város. Tiszta, virágos, csendes és minden karnyújtásnyira van. Dugó nincs, a két óra alatt megtett tizenöt-kilométert, a háton folyó vizet a parkolás miatt, az állandó szirénázást, az emiatti padkára pattanást, a minden kereszteződésben kolduló hajléktalan arcokat elfelejthetem legalább két napra.

A távolabbi helyekre autóval megyünk. Ez többnyire öt-tízperces utat jelent, pedig még falura is megyünk.

Én a szülők generációjához tartozom, ők hárman vannak testvérek. A nagyszülők már többnyire meghaltak, a szülők késő negyven-ötven között, a gyerekek harminctól lefelé, kereken nyolcan. Vannak unokák is. Három, nagyon helyesek, fiúk mind.

Majdnem mindenkit meglátogatunk, hirtelen egy eleven, nagycsaládban találom magam.

Nem nehéz mindenkit meglátogatni, mert három család, három generációval egy és ugyanabban a házban lakik, külön lakásokban, de állandó átjárással, közös kerttel, közös játszással, közös evésekkel.

Nekünk is rögtön terítenek, érdeklődnek, kedvesek.

A szülői generációnak van megélhetése, állása, előnyugdíja. A gyerekeknél változatos, de nagy baj sehol nincs. A gyerekek családban élnek, aki erre már elszánta magát.

A szülői generáció már bonyolultabb. Többnyire a csajok maradtak, de jól és kedélyben. A pasizás alapszabályait bölcsen újragondolva.

Megnézzük az egyik fiú szép, vidéki portáját, a készülő kőfaragó műtermet, a nehezen, de alakuló felújítást. Megható szeretettel vár minket a srác, aki több évig szakácskodott Budapesten, hatalmas adag rizottóval, viszünk is belőle különféle porciókban mindenkinek. A lányok inkább vegák, a rizottó tele hússal, várják is a pasik.

Felérünk B-hez, belvárosi, nagyon szép lakás. A lakás alatt a kávézó, egy nagyon alkalmas Piroskával, aki ruhaboltot is visz, turit inkább, de jót.

A ház mellett könyvesbolt, cipős, pék. És a ház mögött, nagyjából öt perc járásra a Szerkesztőség, a munkahely.

A messzi másik oldalon a fodrász és a kozmetikus. Tíz perc járásra a családi söröző.

Hajnalig őrültködünk a neten, de leginkább egymással. Átvesszük az elmúlt húsz évet. Ennyi maradt ki, ennyi idő alatt neveltük fel a gyerekeket, családoztunk.

Kapok két szoknyát, ruhákat próbálunk. Számomra meghökkentő zenéket hallgatunk. Fröccsözünk.

Príma helyen alhatok, kicsit harcolunk, nekem úgyis vendégágy itt minden ágy, maradjon B. a sajátjában, nekem tényleg tökéletes a nappali.

- Na, kivel alszol?

- Ne röhögtess, milyen felhozatal lenne?

Széles gesztussal mutat végig a háló foteljén. Van itt mindenféle szerzet, leginkább plüssből. Nem nagyon akarok választani, de muszáj.

- Ne marháskodj, negyven éve nem aludtam mackóval.

- Ez nagy baj, de gyógyítható!

Választok. Egy kicsit szőre vedlett jószágot. Valaki szerethette, legalább is lestrapálta, Egyik füle lóg, klasszikus példány. Tuszkolja a hónom alá, elvonulok vele. Még leellenőriz, jól alszom-e. Még nem, mert még beszélünk.

Alattunk a házbéli fiatalok hatalmas bulit csapnak, főznek, cigiznek, isznak, hangosak, bömböl a zene. Szemben egy nyugdíjas ház. Felülök, karomon a maci, átszólok. Aggódom, nem lesznek ezek feljelentve.

- Ezért? Ááá, hát csak buliznak.

Délelőtt telefonra ébredek. A maci a karomon, jé!

Az üzenet lényege, jó vásár van, kirakodó, meg mindenféle, menjünk. Még inkább szedelőzködünk, nem könnyű. Kávék, sok gyümölcslé, gyógysör. Várjuk Piroskát, a kávézó tulajdonost.

Megjön, dudál, lehet menni hozzá, ismerkedni. Nyitva tartás épp nincs, csak a vásárból ékeznek új holmik a turiba, meg a kávézóba. Piroska viszi a boltot, alkalmazott persze van. De neki is inkább egyedül kell mostanában életben maradni. A turi a húzóágazat.

Kapunk fantasztikus krémes feketét, tovább éledezünk. Töltik, rendezik a boltot, a pénteki retró buli kicsit a ruhaboltot is átrendezte. A résztvevők onnan válogattak retró darabokat. Bennfentesként próbálhatunk fel mindent, amit szeretnénk. Szert teszek újabb két nyári szoknyára. Tulajdonképpen, ki vagyok stafírozva a nyárra.

Felmegyünk B-hez, újra netörület, ugyanazon a laptopon. Mindenki belép mindenki fiókjába, megoszt, megnéz, posztol, kérdez, válaszol. A jelszavak, a fiókok rémes keveredésbe kerülnek, még jó, hogy van informatikus gyerek a családban.

Lassan indulni kell haza. Vonatindulás fóbiám is van. B. türelmesen viseli, hogy fél órával korábban kinn akarok lenni. Megveszem a jegyet. A kijelölt dohányzási hely ott van, ahol régebben a legtilosabb volt. A régi táblák szerint ott a legtűzveszélyesebb, viszont ott van meg a kellő távolság. Cigizünk a benzintartályon. Egyszer csak eszembe jut, minden könyv, folyóirat bennmaradt B. kocsijában. Kérem, a könyvet legalább adja fel postán. Nem reagál azonnal, elnyomja a csikket. Aztán szó nélkül hazamegy, siet, nem beszéli agyon a dolgokat, megkerül minden lap, könyv. Pont elérem a vonatot.

Bébi komm bek

Zenés-táncos összejövetel

Házibulinak hirdették, most hogy utólag megnéztem a reklámot. Élő zenekar, hajó, vacsora, kirándulás, tánc, roki.

A hajóút miatt neveztem be, a város hajóról sokkal szebb, mint a zsúfolt utcákból, a házak tövéből. Régi barátok szerezte, új barátnőnk régi barátnője készült táncolni menni. Ő találta ki a programot.

Idejében érkezünk, mások még jobbkor érkeztek, mire az indulás előtt jó félórával asztalt keresünk, már csak a hajó fenti részen van. Az alsó részen élő a zene, ott játszik a zenekar. A második szinten hangosításban és kivetítőn megy az, ami lent élőben. Először kicsit bánjuk, hogy lenn már nincs hely.

A szervező-főasszonyok beengednek, leültetnek, csókolják az ismerősöket. Földbe gyökerezik a lábam. Ezt a stílust, ruhaösszeállítást, smink, ékszer, frizura kompozíciót huszonöt éve nem láttam. Azt hittem meg is szűnt. Utoljára ezzel a jelenséggel a nyolcvanas évek Lenin körútján találkoztam, a kapualji butikok világában, amely nyilván erős átjárást mutatott a budapesti éjszakával. Akkor ugyanis még volt ilyen, mármint pesti éjszakai élet.

Mivel ekkor még diák voltam, ezt a pesti éjszakát nem volt alkalmam megismerni, már csak azért sem, mert nem a mi ösztöndíj-zsebpénz összeállításunkhoz volt szabva, egyébként is kicsik voltunk ehhez. Mire talán felnőttünk volna oda, addigra meg is szűnt. Más lett a menő, mások lettek az igények.

De visszatérve a kapualjak csodálatos, letűnt világába. Ezekben az apró, leválasztott kreclikben voltak a butikok. Azt, ha le tudnám világosan írni, kik lehettek akkor butikosok, vegyük szűken a Lenin körúton, komoly, társadalomismereti fegyvertény lenne. Nem tudom. Pontosan nem tudom.

Egy biztos, kellett hozzá sok pénz, ismeretség, megvásárolt protekció, jó emberismeret. Szóval pont az, ami mindig és mindenhol kell.

A különbség csak annyi, hogy ez nem mindig ugyanolyan fazonú embereknél van ez.

Akkortájt pont olyan embereknél volt, akik nagyon hasonlítottak a hajóbeli főrendező nénikre, legalábbis külsőségben, de erős a gyanú, hogy nemcsak.

Legendákat hallhattunk sportolók, sportolófeleségek butikjairól. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha a jól gondolkodó, kiöregedetett bárprimadonnákra gondolunk, vagy ezek másféle kontextusban megfogalmazott megfelelőire. Előjöhetnek képzeletünkben a menő kozmetikusok, fodrászok legsikeresebb alakjai, vagy a jól kereső orvosok, autószerelők gondtalan luxusfeleségeinek üzleti érzékkel is megáldott csapata.

Ezekben a butikokban találkoztam ezekkel a hölgyekkel először, szörnyülködéssel vegyes csodálattal néztem alakjukat a butik hátsó traktusán, hogy trónolnak az akkor luxus berendezésű boltban.

Óriási vörös, szőke, fekete hajkoronákkal, millió arany ékszerrel. Ez akkor még nagyon ment. Erős smink, vörös körmök. Visszatérő szereplők, sofőr, szépfiú, fodrász, kisbeosztott, gavallér, beszállító, kulcshentes. Mobil nem volt még, de telefon minden boltban volt. Azon lehetett intézni a bélszínt, a száraz pezsgőt estére, tudja Bélám, ez egy igényes társaság.

Elvakított ez a sok pompa, pláne a külvárosból, és el kell mondani, soha nem tudnék ennyi méltósággal ülni egy négy négyzetméteres királyságban, a galambszaros gang tőszomszédságában. Ők tudtak. Nemcsak érzékeltették a királyságot, élték is.

Ülünk az asztalnál. Nézzük az árakat. Megbánjuk, hogy nem csomagoltunk hazai, külsős piát. Ez egy régi túlélő technika, kiderül, az asztalnál mindenki ismeri. Régen figyeltek rá a pincérek, ma már nem divat, talán nem is feltételezik. De nem csalunk, csak röhögünk, hogy tehetnénk.

Lassan betelik a hajó. Fantasztikus szoláriumok, kispapucsok, aranyszandálok, dermesztő dekoltázsok foglalnak helyet. Megannyi Medveczkyilona, megannyi Bonviván.

Miért szeretik a nők hatvan felett a tigrismintát és az aranyszint?

A férfiak az alakot hangsúlyozó, szabott, sőt hímzett inget? Jaj, ez már majdnem Elvis Presley.

Indul a hajó, össze - vissza kacsázik. Megy két-három kört a szépséges Parlament, Várhegy, Vigadó, Margit híd és Margit-sziget mellett-alatt, majd leparkol a Dráva 3 megállónál, itt állunk majd jó sokat.

Indul a nagy tánc.

Átizzadt ingek, nylonruhák, letekeredő fáslik, irgalmatlan, bütyökre kényszerített körömcipők, aranyszandálakból kikandikáló beteg ujjak, megbomló ingek, nyíló dekoltázsok, rokizó leopárd macskanadrágok, gutaütéses bíborarcok.

A zenekar kitartóan játszik, a művészek feje eléri a plafont, kicsi a színpad. Mindent megtesznek, amit tudnak a hangulatért, úgy harminc éve.

Kicsit fáradtak, de nem adják fel.

Inkább néha küzdelem, mint játék.

Fizetünk, igyekszünk mielőbb. Mennek a ráadás számok.

Éjfélre kötünk ki. Átvágunk a pesti éjszakán. Vörösmarty tér, Váci utca, keressük az autót.

Három részeg bróker búcsúzkodik, tévedésből öt taxit hívtak. Ráadásul az egyik maga akar hazavezetni, mobilon beszélnek egymással, egymástól hat méterre próbálnak egyezkedni telefonon.

Néma csend egyébként.

A Petőfi Sándorban áll az autó, sehol senki, három diák tart haza. Egy fiú és egy lány, közrefognak egy részeg harmadikat, a lába ritkán ér le. Stramm a pár, elbírja a póruljártat.

Ennyi a pesti éjszaka.

Az Attila úton, kivilágított limousine, olyan amiben állni is lehet, a teteje kivilágított, belátni. Kövér, rengő hájú, meztelen férfialak táncol, egy másikkal. Nem legénybúcsúnak tűnik.

Megjöttünk Budára.



Nagyapa

Erről a csokornyakkendős képről mindig Kosztolányi jut eszembe. Pedig ez a szintén nagyon szép férfi a nagyapám. Nem ismerhettem őt, mert ő 1961-ben meghalt, tette ezt Gagarin űrbe repülése napján. Az ember az űrbe eljutott, állítólag, de a rák ellenszerét nem találta meg (szintén állítólag).

Nagyapám faipari technikumot végzett Újpesten. Éltanuló volt, a tanárok könyörögtek dédanyámnak, engedje őt tovább tanulni. Nem engedte. Szikár öregasszony volt, szigorú és tót.

Azt mondta, ha a többinek nem jut, ennek sem lehet. Ez igazságos volt, csak hibás. A többiek nem biztos, hogy tanulni vágytak. Neki meg érdemes lett volna.

Ezeket a szemeket én már nem láthattam, de láttam a lánya szemeit, Magda néniét, és persze az unokatestvérem, Pityu szemeit. Ezek a szemek ott lettek örökítve.

Nagyon szerettem ezeket a szemeket. Imádtam beléjük nézni. Ezeknek a szemeknek most nincs örökösük. Elmentek mind. Talán egyszer, egy unokám szemében megismerem újra őket.