Vannak divatkaják,
divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy
gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk
róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos.
Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert
olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer
ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a
medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge
újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál
is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem
tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol
cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves
halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.
Idén
aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal
szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja
magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a
medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint
és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan
hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle
szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni
medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.
Az
utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a
Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó
társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két
perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle.
Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem
meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár,
és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.
Szerdán,
kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal,
mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon
szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a
szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is
tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát.
Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba
kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus
precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen
kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is
becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk.
Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos,
emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer
tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is
a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró
medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta
tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből
tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm,
valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre
törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél
azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy
nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek
majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre,
megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.
A
szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem
okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom
hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt
darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény
medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez
közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A
hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj
aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom,
a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept
mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz,
nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen
megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat,
mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit
el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet
összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak,
most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak
zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom,
késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm
egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem
újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire.
Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként
csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított
még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a
kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely
szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a
készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom
az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a
nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom,
sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A
készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő.
Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk
egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon
száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban
elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik,
hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét.
Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például.
Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha
minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac.
Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is
találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen
kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma
nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is
találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a
medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép
használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy
porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy
hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi
a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell
aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része
is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány
alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra
hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér
egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De
tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig
becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az
ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a
feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem
gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az,
ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem.
Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan
megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap
visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember.
Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.
Neszezést
hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember
Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve,
ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött
jókora nylonszatyrot lobogtat.
-
Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a
Mecsek oldalában!!!
-
Neeeeeee!!!!
