Ma egy új boltban vásárolta, Nem
lesz ez a bolt az én boltom. Először is dobozokból árulnak, azt nem viselem. Lehetetlen
parkolni, de ez sem akadályozna, ha lehetne kapni azt a fajta kávét, amiért
mentem, itt ígérték. Nem voltam sikeres, de a két-három darvadozó kenyér,
pékárú féleség között ott aszalódott egy puffancsforma. Miután a leginkább
ehető formája ennek volt, ezért bevágtam a kocsiba, mondván még egy boltot
biztos útba nem ejtek, az bizonyos.
Egész
elfelejtettem, végül most este sor került rá. Viharvert külseje ellenére
csodálatosan szép, egységesen sült, hófehér belseje volt, ahogy az első
szeletet levágtam. Legnagyobb meglepetésemre mazsolák voltak benne. Meglepődtem.
Mikor is szoktunk le arról, hogy a kalácsban mazsola van??? Régebben persze
volt ilyen és olyan is. De a mazsolás volt az igazi. Úgy emlékszem, hogy
fonottban is volt mazsolás, de lehet hogy ez már tényleg csak a nosztalgia. Mert
a kedvencem biztos, hogy a fonott volt és úgy emlékszem annak a bársonyos héja
alá is szorultak kedvesen elbújó mazsolák és annak én nagyon örülök.
Pontosan
mondom mikor is vagyunk ekkor, amikor éppen örülök a mazsoláknak a fonott
kalács puffedlijében. Amit szabad egy kicsit letöredeznem, aztán anyám gyorsan
leegyenesíti a töredezés nyomát egy szép vágással, hogy a szúrós nagyanyai
fegyelem elől elrejtsük ezt az istentelenséget, hogy én csak úgy töredezem a
kalács sarkát, súlyosbítva a bajt, szombat este!!! Nagyanyám szerint ugyanis kalácsot enni
vasárnap szabad, szombaton még nem. Viszont én nagyon szerettem szombat este
kicsit megkóstolni, tényleg jó-e, megfelel-e holnap reggelire. Ilyenkor szombaton
a mazsolás kalácsot kizárólag magában ettem, azt hogy vajazzuk, mézezzük
esetleg lekvározzuk, arra nem is gondoltunk. Tea volt hozzá.
Agyon
fagyva értem haza szombat esténként. A templom tornyában lévő hittanterem
biztos fűtve volt, de mire hazavergődtem átfagytam, de az is lehet az a fűtés
sem volt komoly. Nem törődtünk avval olyan nagyon. Hallgattuk a csodálatos
történeteket, meredtünk az ősi világot mutató térképekre, soha nem látott
országok határait elképzelve. Aztán vihogva, viháncolva mentünk a templom
oldalában a vaksötétben el a buszmegállóig. Baj soha nem ért minket, de ma már
emberfiát nem engednének azon a szakaszon egyedül a szülei, pláne nem kicsi
lányokat. Szigorúan copfolt hajaink, színes kis anorákok, kabátok lobogtak a
korán sötétedő szombati estékben. Nem járt a busz gyakran, bőven volt idő
átfagyni, meg bolondozni, még félni is. Soha elénk nem jött senki, mint ahogy
az is ránk volt bízva odajutunk-e, komolyan vesszük-e, készülünk-e, haladunk-e.
Mindennek negyven éve legalább. Pár éve akadtunk egymásra egy kedves kis
társammal, mintha valami ezer éve elsüllyedt világ képei elevenedtek volna meg.
Pár perc után visszautaztam azt a negyven évet.
Mint
ahogy most, ahogy a mazsolás kalácsot ma megkóstoltam. Szigorúan üresen. Szinte
érzem az illatot, ahogy anyám végez a felmosással a veranda kövén ott szárad a
rongy, amin lábat kell törölnöm, hogy bejussak tiszta lábbal a konyhába, aminek
fekete-fehér csillogó kövein át vezet az út a spájzba a kalácshoz. A kis
sparhelten zubog a víz.
-
Aztán van-e angyal?
-
Van, hoztam. Hármat. Három kérdésre is tudtam a
választ. Kaparászom elő a három pici kartondarabot az anorák zsebéből.
-
Azért ez derék dolog! – mondja anyám és elegyenesíti a
kalácsot, simogatva ráhajtja a konyharuhát.
