Csengettyűs utca

Leszállok a metróról. Azt mondja mindenki teljesen mindegy melyik megállónál szállok le a kettő közül. József Attila-lakótelep. Az épület bent van a lakótelep közepén, az épület ahol mostantól nyolc napig tanítok felnőtteket, sok mindenre. Vélhetően leginkább arra, hogy bírjuk ki a hetet jól és hasznosan együtt. Eltűnök a lakótelep belsejében. Soha nem laktam lakótelepen, az összes tájékozódási rutinom el szoktam ilyen helyen veszteni. Az utcák elnevezése nem segít, kanyarognak, öblösödnek, teresednek, aztán végük szakad, máshol folytatódnak, a számozás ugyanígy. Jobb, ha valaki eleve ismerős a terepen. Itt logikus minden. Előveszem a kis térképet, segítenek is. Odatalálok, könnyen.

            Sietek, első nap, nem akarok késni. Húzza a vállam a projektor, a laptop, a dossziék, amiket vinnem kell. Több, mint egy órája úton vagyok. Tegnap sokáig keresgettem a neten a helyet, 9. kerület, lakótelep. Nem sok jó jutott eszembe az egészről. Vezetek a faluból a városig, lerakom az autót az utolsó még ingyenes helyen. Villamos a metróig, átszállás a másik vonalra, végtelen metrózás. Most meg gyalogolok a verőfényben. Azonnal el kell magam szégyellni. Rendezett park, virágágyások, gondozott füves sétányok. A gereblye nyoma látszik mindenhol a földön, mint a vidéki, virágos előkertekben a kockaházak előtt. Szemét, piszok sehol. A kutyáknak bekerített futópálya, játékokkal, kiragasztott szabályzattal. Minden fűszál vigyázban áll, a bokrokat metszik épp. Neon zöld mellényben dolgoznak, nagy csoportokban, tempósan, aki metsz szakértő mozdulatokkal halad, a többiek szedik össze a lenyírt felesleget, felássák a tő körül a talajt. Szépen haladnak, mire odaérek a Főiskola épületéhez már kitakarították a kertjét.

            Sokan vannak a tanítványok, gyülekeznek. Két csoport indul egyszerre, ötven ember. Nem igazán ismerik egymást, egy megyéből valók, de ritka, hogy ugyanarról a településről többen jöttek volna. A kollégium épületében kapunk két nagy termet. Egyik terem a konyhához van közel, a másik a wc-hez. Terhelő illatok, a termek is kicsik. Feszült a csapat, nem tudni rögtön ki melyik csoportba került, aztán valahogy szétválogatják őket, mindenki megtalálja a helyét. A másik csoportba hatalmas tarkopasz, hústorony emberek tűnnek el, kicsit aggódom a kollégámért, bár tudom kipróbált ember ő is. Összevillan a tekintetünk. Biztatjuk egymást szemmel, mozdulatokkal. Rendben lesz minden, nem biztos, hogy ma, azonnal, de összejön, a végére össze fog jönni.

            Megjön a felügyelő a központtól, utazási jegyeket oszt, adminisztrál, kiszámít, szédítő mennyiségű papírt oszt szét. Mindet ki kell tölteni. A megyei kolléga újabb papírtömkeleggel áll elő, azt is meg kel oldani. Legalább egy órája folyik a diákosítás papíron. Vannak, akik késtek, most kezdjük elölről. Az utolsó hallgatók két és fél órája indultak. Nagyon hosszú az út, speciális megye vagyunk, jó nagy távolságokkal. Próbálnak más útvonalakat ajánlani, csökkenteni az utazási időt és ne szépítsük, a költségeket is.

            Ülök a terem sarkában, figyelem az arcokat, van közöttünk egészen fiatal, fiam korabeli, vannak idősebbek, mint én vagyok. Még nem tudom honnan jöttek, mit csináltak, hogy kerültek ebbe a programba, mi áll mögöttük, kinek van családja, ki egyedül álló. Ki végzett egyetemet, főiskolát? Ki tud valami olyat, amit a többiek nem? Kire kell majd különösen figyelni? Kinek, mit kell megtanítani? Mit fogok tanulni tőlük?

            Már kicsit fáraszt az adminisztráció, kezdenék. Mindent összeraktam már. Életemben először összeraktam a projektort a gépemmel, be van készítve az első diasor. Tud az ember, ha muszáj. Ebben a percben persze nem tudom még, mit fogunk küzdeni a hét során a technikával, a hanggal, a képpel, a vetítéssel, a régi laptopommal, a mobilnettel és azt se, mennyi szeretetteljes segítséget kapok majd ehhez. Még csak méregetjük egymást az egyre erősödő ételszagban, itt a lakótelep közepén a Főiskola kollégiumának konyhája mellett. A kezdetben morc szerzetesasszony megkínál minket bundás kenyérrel. Az adminisztráció alatt elkopik a két tálca. Befizethetünk ebédre is, persze vegetáriánus.

            Ezt a feladatot kell megcsinálnotok kezdésnek, tudod? Nézem a feladatlapot. Bólintok, tudom. Megcsináljuk, persze kitöltjük. És a bemeneti teszt. Persze. És a jelenléti ív, tudod kétféle van. Egy a központ felé, egy felénk. Igen, minden reggel azzal kezdünk majd.

            Elkezdjük az első kötelező feladatot. Néma csend lesz a teremben. Koncentrálnak. Ezt a feladatot nehéz komolyan venni, komolyan veszik mégis. Elkezdjük értékelni, közösen megoldani. Félreértik jó néhányan. Nem csodálom, nem egyértelműek a rovatok.

            Kérem, tegyük le a lapokat. Becsukom az ajtót. Elkezdem mesélni, hogyan indultam ma, milyen gondolatokkal. Nevetünk. Elmondom, mitől tartok, és azt szerintem, miért vagyunk itt most együtt, mit szeretnék elérni, és mit tartok legeslegfontosabbnak.

            25 tiszta, érdeklődő szempár néz vissza. Őszinte, nagy figyelemmel, bizalommal és várakozással. Biztatok mindenkit, mondjátok el ti is. Elindul az első kör. Mosolygunk, nevetünk, elkomorodunk, újra mosolygunk, adjuk tovább a szót, türelemmel végighallgatjuk egymást. Vakító a napsütés, szétterül a termen.

Szülinap

Drága Blog!

Majdnem elfelejtettem, szülinapunk van, inkább volt. Nehéz év volt, ez is.

Csúcsok is voltak az olvasottságban, csak olyan szomorú a hír volt a hívószó.

Iván emlékoldalán megosztottam egy bejegyzést, soha nem látott olvasószám volt. Ez Iván sikere… Nem keverem össze.

De, ha statisztikát nézünk. Ez volt a legolvasottabb.

„ Későn kelek. Ma szabadságon vagyok, dolgozós szombat lenne. Épp összeszedem magam, amikor csöng a telefon, át kell küldenem valamit, de menten. Akkor viszont be kell mennem. Éledezés alatt hívom az internet szolgáltatót, keringtetnek a menüben. Rég volt ilyen erős fejfájásom. Az aszpirin se segít, pedig az ritkán fordul elő.

            Nem én keltem először, ez is ritka manapság, a kutya, macska már evett. Megy a szombati rutin, üvegösszeszedés, szelektív műanyag, papír kidobás, macska-kutya kajavétel, ásványvíz, szódacsere.

-          Hozzam a lapot, vagy lemész?

-          Megyek, de hozzad, vagyis ne, mi a francnak?

-          Jaj, de talán nekrológ csak van benne…

-          Hozz, hátha, ...amúgy is érdekel ki lesz a helyén.

A lap elmarad, elfelejtődik. Megyek le a kisboltba indulva a városba, veszek egy újságot. Gondolom kinyitom, nincs erőm. Sajog a fejem, veszek egy kis ásványt, hátha javul. Beérek az irodába, nagy adventi bazár van a téren, az előcsarnokban. Szép kis forgatag. Kinyomtatom, átküldöm, javítjuk, szerkesztjük. Fáradtan ülünk kicsit. A december olyan nehéz. Sötét, fáradt, szomorú. Rohanós, tömeges, magányos.

            Ülök még kicsit a Dunát nézve, lepotyogtak a levelek, nézem a Parlamentet, gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy voltam ott egyszer kisdobosként, azóta sem. Rodolfóra emlékszem, meg az éktelen nagy fára, nagyon tetszett. Mintha a lépcsőn énekeltünk volna.

            Lassan sárgás fények gyúlnak. Előveszem a lapot. Kinyitom. Félve persze. Talán Cserna-Szabót hozzák. Jó lenne, őt még szerette is. Na lássuk, milyen az első szombat , kimondani nehéz, nélküle… Ott a fotó, az egyik legjobb, ami készült róla. Az írás az övé. Szép, nyugodt, csendes, elégedett. Nem pöröl, nem politizál. Szeret minket. Minket, akik ilyenek, meg olyanok is vagyunk. Elköszön, megköszön. Búcsúzik. Föltették a hajtás FELÉ. Végre egy  kései, de értő gesztus. „

Hogyan tovább?

Március idusa1.

Régen írtam. Sokat dolgoztam. Sokat és nagyon intenzíven. Estére romokban értem haza, akkor is ha régen élveztem ennyire, amit csinálok. Tanítok. Ez nem meglepő, hiszen amióta dolgozom egyfolytában tanítottam vagy legalább, tanítottam is. De ez most más. Felnőtteket tanítok, készítek fel valamire. Nem is teljesen önként kerültek a rendszerbe, nem is teljesen bizonyos, használni tudják majd valamire amit szánunk nekik, jönniük kell, jönnek. Mennem kell, megyek.

Hajnali kettőig szortírozom át a feladatokat, az évek alatt felgyűlt képeket, filmeket, chartokat, kaptam készen is, van is bőven. Saját jogom nekem inkább szakmai előadásaim vannak, kutatási beszámolók, tanulmány kivonatok, terepmunka filmek, tréning kevéssé. Tréninggyakorlat legkevésbé. Főként elméletibb, bonyolultabb diáim vannak, azok nem jók ide. Sok és nagyon kevés is egyben.

            Kidob a metró, özönlünk föl az aluljáróból. Rohan a város, reggeli nyüzsgés. Ébredeznek a hajléktalanok, nyitnak a kisebb boltok, a pék már a sokadik porciót süti. Rezeg a telefon a zsebemben, még egy-két utolsó tanács, hallgatom, magamban úgyis tudom, majd úgyis akkor dől el minden, amikor találkozunk, találkozom a tekintetekkel. Aztán majd eldöntöm, mi marad a feladatokból, mi nem. Mindig nagyra tartottam az óravázlat mániásokat, bár soha nem tartoztam tiszteletreméltó táborukba. Az csak arravaló, legyen mitől eltérni. Fölrémlik, mennyit mulattam kezdő kollégáimon, akik rémülten keresték, hol tartanak a vázlatban, csak közben úszott az óra, a gyerekek vártak-vártak, türelemmel, mert mégiscsak gyakorló iskola volt.

-          Izgulsz?

-          Nem, dehogy. Ne marháskodj, nem ez lesz az első órám.

-          Azért csak figyelj, itt nem tíz érdeklődő, bölcsész bakfis lesz…

Örülök, hogy plasztikusan összefoglaltad a parámat, gondolom magamban, de persze ezt felelem:

-          Nem aggódom, menni fog. Bízom az elmúlt sok év gyakorlatában.

-          No rendben, azért hívj fel majd!

Jó majd felhívlak, mondom már magamban, azon gondolkodva mi lenne az emberi kommunikációval, ha hirtelen mindenki képtelen lenne az udvarias füllentésekre. De igenis izgulok, és akkor mi van, megáll a körút forgalma? Ugyan, dehogy, ez a nap, ez a feladat márpedig előttem tornyosul, be fogom zárni fél óra múlva egy terem ajtaját és meg kell oldanom. Az mondjuk kétségtelenül igaz, hogy sokadszorra.

            A portások ősellenségeim, mindig megtalálják rajtam a gyenge fogást, most is. Nem akar beengedni, kerüljek körül. Eszem ágában nincs megkerülni az egész háztömböt, hogy egy másik portással veszkődjek. Amíg képzelt dolgának megfelelően feltart, mögöttem sor képződik háziakból, muszáj korlátot nyitnia, látja az elszánásomat, ezért odaböki:

-          Na nyitom, most surranjon!

-          Surranni biztos nem fogok, hanem így bemegyek, nézze, jó így?

Kaján vigyorral nyugtázza a tempómat, megjegyezhetett, mert a héten még kétszer vágta le a sorompót, kipróbálva a reflexeimet, de ez már kifelé menet volt, hajszállal győztem, őszintén szólva az első alkalommal nem is vettem észre, hogy versenyben vagyok.

            Ahogy szokott a helyszínen már elmúlik minden aggodalmam. Körbenézek a diákokon. Pontosan olyanok, amilyenek vagyunk, amikor iskolapadba kerülünk. Megdöbbent, milyen fiatalok. Akárcsak a levelezősök szoktak. Alig van korombeli. Páran vannak, csak akiknek újra kell most kezdeni, a fiatalok pedig megpróbálják elkezdeni. Ismerkedünk, tovább egyszerűsítem a bemutatkozó gyakorlatot, szeretném a bizalmat kiépíteni, nyugodt közeget teremteni, ez a legfontosabb. Nyitottak, tudom, most már elhiszem, menni fog. Újra gondolom, miért is feszít most ez e helyzet jobban, mint ahogy szokott, amikor tanítok. Miért érzek nagyobb, sokkal nagyobb nyomást. Talán, mert nem választottak, választották mindezt, talán mert nem nagyon állhatnak fel. Az a legnagyobb szerencse, hogy ezt csak sokkal később szedtem össze, ha előbb, talán hang se jön ki a torkomon. Vagy hát persze, de…

            Belekezdek, lemegy az első fejezet. Érzem, hol kell lapozni. Hol kell megálljak, mesélni, átadni valamit abból, amit a bőrömön tapasztaltam, elhelyezve az elméletet, amit nekem is tanítottak, oda ahová kellett és tudom. Eljön az első szünet. Végre megtalálom a helyem a teremben és köztük. Bolyongok a csodaszép épületben, három külön tömb. Reformkori hangulat, Petőfi-illat, olyan márciusi ez az egész. Március idusa.

            Aztán újra kezdjük, lassan ismerősek az arcok, településekhez, feladatokhoz tudom kötni őket. Inspirálóan érdeklődő szempárok, zavarba ejtően fogékonyak. Ha az ember ilyenek tekintetek előtt áll a felelősség nő. Pont szemben velem, talán a legfiatalabbak, cserfesek, elevenek. Egyikük előtt egy keresztrejtvényújság, kezében toll. Azonnali mérce. Ha elveszítem az érdeklődést, fejteni kezd. A következő témánál leteszi a tollat. Egy óra múlva a rejtvényfüzet a táskába kerül. Ha háborút nem is, de csatát nyertem.