Március idusa1.

Régen írtam. Sokat dolgoztam. Sokat és nagyon intenzíven. Estére romokban értem haza, akkor is ha régen élveztem ennyire, amit csinálok. Tanítok. Ez nem meglepő, hiszen amióta dolgozom egyfolytában tanítottam vagy legalább, tanítottam is. De ez most más. Felnőtteket tanítok, készítek fel valamire. Nem is teljesen önként kerültek a rendszerbe, nem is teljesen bizonyos, használni tudják majd valamire amit szánunk nekik, jönniük kell, jönnek. Mennem kell, megyek.

Hajnali kettőig szortírozom át a feladatokat, az évek alatt felgyűlt képeket, filmeket, chartokat, kaptam készen is, van is bőven. Saját jogom nekem inkább szakmai előadásaim vannak, kutatási beszámolók, tanulmány kivonatok, terepmunka filmek, tréning kevéssé. Tréninggyakorlat legkevésbé. Főként elméletibb, bonyolultabb diáim vannak, azok nem jók ide. Sok és nagyon kevés is egyben.

            Kidob a metró, özönlünk föl az aluljáróból. Rohan a város, reggeli nyüzsgés. Ébredeznek a hajléktalanok, nyitnak a kisebb boltok, a pék már a sokadik porciót süti. Rezeg a telefon a zsebemben, még egy-két utolsó tanács, hallgatom, magamban úgyis tudom, majd úgyis akkor dől el minden, amikor találkozunk, találkozom a tekintetekkel. Aztán majd eldöntöm, mi marad a feladatokból, mi nem. Mindig nagyra tartottam az óravázlat mániásokat, bár soha nem tartoztam tiszteletreméltó táborukba. Az csak arravaló, legyen mitől eltérni. Fölrémlik, mennyit mulattam kezdő kollégáimon, akik rémülten keresték, hol tartanak a vázlatban, csak közben úszott az óra, a gyerekek vártak-vártak, türelemmel, mert mégiscsak gyakorló iskola volt.

-          Izgulsz?

-          Nem, dehogy. Ne marháskodj, nem ez lesz az első órám.

-          Azért csak figyelj, itt nem tíz érdeklődő, bölcsész bakfis lesz…

Örülök, hogy plasztikusan összefoglaltad a parámat, gondolom magamban, de persze ezt felelem:

-          Nem aggódom, menni fog. Bízom az elmúlt sok év gyakorlatában.

-          No rendben, azért hívj fel majd!

Jó majd felhívlak, mondom már magamban, azon gondolkodva mi lenne az emberi kommunikációval, ha hirtelen mindenki képtelen lenne az udvarias füllentésekre. De igenis izgulok, és akkor mi van, megáll a körút forgalma? Ugyan, dehogy, ez a nap, ez a feladat márpedig előttem tornyosul, be fogom zárni fél óra múlva egy terem ajtaját és meg kell oldanom. Az mondjuk kétségtelenül igaz, hogy sokadszorra.

            A portások ősellenségeim, mindig megtalálják rajtam a gyenge fogást, most is. Nem akar beengedni, kerüljek körül. Eszem ágában nincs megkerülni az egész háztömböt, hogy egy másik portással veszkődjek. Amíg képzelt dolgának megfelelően feltart, mögöttem sor képződik háziakból, muszáj korlátot nyitnia, látja az elszánásomat, ezért odaböki:

-          Na nyitom, most surranjon!

-          Surranni biztos nem fogok, hanem így bemegyek, nézze, jó így?

Kaján vigyorral nyugtázza a tempómat, megjegyezhetett, mert a héten még kétszer vágta le a sorompót, kipróbálva a reflexeimet, de ez már kifelé menet volt, hajszállal győztem, őszintén szólva az első alkalommal nem is vettem észre, hogy versenyben vagyok.

            Ahogy szokott a helyszínen már elmúlik minden aggodalmam. Körbenézek a diákokon. Pontosan olyanok, amilyenek vagyunk, amikor iskolapadba kerülünk. Megdöbbent, milyen fiatalok. Akárcsak a levelezősök szoktak. Alig van korombeli. Páran vannak, csak akiknek újra kell most kezdeni, a fiatalok pedig megpróbálják elkezdeni. Ismerkedünk, tovább egyszerűsítem a bemutatkozó gyakorlatot, szeretném a bizalmat kiépíteni, nyugodt közeget teremteni, ez a legfontosabb. Nyitottak, tudom, most már elhiszem, menni fog. Újra gondolom, miért is feszít most ez e helyzet jobban, mint ahogy szokott, amikor tanítok. Miért érzek nagyobb, sokkal nagyobb nyomást. Talán, mert nem választottak, választották mindezt, talán mert nem nagyon állhatnak fel. Az a legnagyobb szerencse, hogy ezt csak sokkal később szedtem össze, ha előbb, talán hang se jön ki a torkomon. Vagy hát persze, de…

            Belekezdek, lemegy az első fejezet. Érzem, hol kell lapozni. Hol kell megálljak, mesélni, átadni valamit abból, amit a bőrömön tapasztaltam, elhelyezve az elméletet, amit nekem is tanítottak, oda ahová kellett és tudom. Eljön az első szünet. Végre megtalálom a helyem a teremben és köztük. Bolyongok a csodaszép épületben, három külön tömb. Reformkori hangulat, Petőfi-illat, olyan márciusi ez az egész. Március idusa.

            Aztán újra kezdjük, lassan ismerősek az arcok, településekhez, feladatokhoz tudom kötni őket. Inspirálóan érdeklődő szempárok, zavarba ejtően fogékonyak. Ha az ember ilyenek tekintetek előtt áll a felelősség nő. Pont szemben velem, talán a legfiatalabbak, cserfesek, elevenek. Egyikük előtt egy keresztrejtvényújság, kezében toll. Azonnali mérce. Ha elveszítem az érdeklődést, fejteni kezd. A következő témánál leteszi a tollat. Egy óra múlva a rejtvényfüzet a táskába kerül. Ha háborút nem is, de csatát nyertem.