 |
| Photo:Dofka |
Óriási cseppekben kezd esni,
ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem
bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.
Rövid
vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek
végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni,
a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a
pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni.
Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan
későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok.
A
hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben,
ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a
kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív
megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem
kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik
el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter
műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak.
Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne
csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni,
feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt,
hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs,
mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is
élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is
alapélelmiszerek hiányoznak.
Egykori
ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi
az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit
csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat
kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen.
A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt
vergődnek, próbálnak boldogulni.
-
Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?
-
Nem, nem, igen.
-
Mikor végez?
-
Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?
-
Bonyolult…., nagyon bonyolult.
-
De itthon vannak?
-
Otthon és itthon, nem mennek ki.
-
Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás,
hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.
-
Miért nem megy ki?
-
Nem akar. A Tieid?
-
Ők sem, talán a középső?
-
Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.
-
Ők se nagyon.
-
Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most
erőltessem? Én?
-
Ne, de mi lesz velük?
-
És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?
-
Nem itthon is lehetnek.
-
Persze van, akinek jól megy.
-
Van, az jó. Te, te nem mész?
-
Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.
-
Mosogatni?
-
Nem tudom. Mondjuk.
-
Hová?
-
Ha valahová, Anglia, London.
-
Biztos?
-
Dehogy…
-
Ja, jó…
-
Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, ….
de lassan,… igen
Inkább combot veszek, legyen
pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még
tejfölért.
Elállt
az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat.
Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a
csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni
a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a
befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték
hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot
kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is
benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak
odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs
ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként
felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső
az van, gőz is….
