2014. július 26., szombat

Nagy esők jönnek és elindulunk

Photo:Dofka

Óriási cseppekben kezd esni, ahogy kiszállok a kocsiból. Hatalmas pöttyöket foltoz a blúzomra azonnal. Nem bánom. Kifejezetten jó érzés, ahogy az esőszag terjedni kezd a parkolóban.
            Rövid vásárlást terveztem, nem az lett. Az eső miatt sem sietek, mire eláll, ráérek végezni. A bolt tele van ismerőssel, azokkal akiknek már nem kell korán kelni, a gyerekek már nem reggeliznek, jó, ha előkerültek akkora, reggeli időre, a pénteki buliból. Mi is később kezdhetünk mindennek, végre lehet aludni. Nyugalmasan reggelizni, teát főzni, lesni a kertet. Későn indulni, botrányosan későn. Normálisan már az ebéden kéne túlleni, de nem, nem vagyok. 
            A hentesnél lecövekelek. Most dől el a holnapi ebéd. Öt variáció van fejben, ebből három összetevői kavarognak a kosárban. A káoszt kicsit erősíti a kínálat, nincs szép comb kimérve, csomagolva veszem. De addig pár alternatív megoldás végigfut. Szarakszom. Élvezem, hogy nem állnak a sarkamban, nem kényszerít senki és semmi a gyors döntésre. Egyébként is ennél a pontnál veszik el az ember, itt nem kerülhetőek el a találkozások. Három négyzetméter műmárvány burkolat, ahol kerülgetjük egymást jó pár éve, amióta nyitottak. Hány, de hány történetet hallgathattam itt végig. Jobb interjúkat sosem lehetne csinálni. Vázlat nélkül, elhatározott cél nélkül ömlik az emberre a hallgatni, feldolgozni való. Néha olyan megdöbbentő történetek, sorsfordulatok érnek itt, hogy minden elhatározott alap, vásárlási terv megfeneklik és fogalma sincs, mikkel távozom. Kell a kreativitás a konyhában, meg aztán a kisboltocskáknak is élni kell, amikor rádöbbenünk, hogy alapos nagybevásárlás után is alapélelmiszerek hiányoznak.
            Egykori ovis, elemis anyatársakkal futok össze. Ahogy egymásra nézünk, döbbenten nézi az ember az elmúlt időt. Jó tizenöt éve nem látjuk egymást naponta, van mit csodálkoznunk. Egykori fiatal arcokat ütköztetünk mostaniakkal, gyermekarcokat kellene szembesíteni fiatal felnőtt arcokkal, de ők többnyire nincsenek jelen. A mieink még nem, de a felettünk lévő évfolyamok már gyakran unokákkal együtt vergődnek, próbálnak boldogulni.
-          Mi van veletek? Végzett? Nősült? Itthon van még?
-          Nem, nem, igen.
-          Mikor végez?
-          Ez nem könnyű kérdés? Miért nálatok?
-          Bonyolult…., nagyon bonyolult.
-          De itthon vannak?
-          Otthon és itthon, nem mennek ki.
-          Az enyém sem akar. Sajnálom, de nem. Pedig nincs állás, hiába az utolsó OKJ-s csoda fordulat, nincs és nincs állás.
-          Miért nem megy ki?
-          Nem akar. A Tieid?
-          Ők sem, talán a középső?
-          Engem lökdösni sem kellett volna, de ő nem akar.
-          Ők se nagyon.
-          Azt mondja a Széll Kálmánon már honvágya van. Most erőltessem? Én?
-          Ne, de mi lesz velük?
-          És ott, most menjenek cselédnek, mindannyian?
-          Nem itthon is lehetnek.
-          Persze van, akinek jól megy.
-          Van, az jó. Te, te nem mész?
-          Gondolkodtam rajta, de új az ötlet.
-          Mosogatni?
-          Nem tudom. Mondjuk.
-          Hová?
-          Ha valahová, Anglia, London.
-          Biztos?
-          Dehogy…
-          Ja, jó…
-          Mondjuk, nekem nincs honvágyam a Moszkván…, vagyis de, …. de lassan,… igen
Inkább combot veszek, legyen pörkölt. De akkor mindenképpen tarhonyával. Elkanyarodok érte. Visszamegyek még tejfölért.
            Elállt az eső, csak az ereszből csorog, de nagyon. Tökéletes esőszag, esőillat. Párolog az aszfalt. Gőzölög. Hatalmas víz hömpölyög. Régen, odahaza ilyenkor a csatornaszemeken, a csatornarácsokon bugyogott vissza a lé. Futottunk megnézni a látványt, nyitottuk ki az ablakokat nézni az eső nyomát. Törölgettük a befolyt, beverődött vizet az ablakok két táblája közül. A sokéves olajfesték hólyagjai, repedései alá befolyt víz. A fa, a festék a szivárgó eső kesernyés illatot kevert ki. Olyan erős illat ez, hogy a nyelveden érzed, kicsit a porszag is benne van. Csak régi házakban van még ilyen illat eső után, de szinte csak odahaza érzem, odahaza Pesten, néha-néha talán Budán. Saját helyeimen már nincs ilyen. De ma a parkolóban a párolgó gőzben a nyelvemben éreztem, emlékként felidéződött. Vajon Londonban van ilyen illat? Ha olajfestékes az ablak,… eső az van, gőz is….


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése