Könnyű ezeknek a vidékieknek

Balatonmackófelső. Ez van ma. Esik. Rondán, nem múlóan. Áztat mindent, szépen nő a gaz, a parlagfű, nyilván teljesedik a szőlő is. Valamelyik nap csodájára jártak, hogy nincs rajta lisztharmat. Vagy mi. Szép neve van ennek az átoknak. Pedig ez a szőlő tíz éve nincs permetezve, hacsak nem úgy, hogy nem tudok róla. De nem hiszem.

            Ha itt a Balatonnál esik, az katasztrófa. Akkor elszabadul a rettenet, az emberár. Először is mindenki autóba ül és jön-megy. Ilyenkor áll a 71-es, mozdulni nem lehet. Szétvetik a keszthelyi kastély oldalát, kígyózik a sor a tapolcai tavasbarlangnál, de még a teszkóparkolóban sem tudsz helyet találni, mert ott van, aki itt van. Feljött mindenki az időjárás parancsa szerint a strandról, és keresi, mit csinálhat. Nem nagyon van mit. Ezeket lehet: a tavasbarlangozást, a kastélyozást, esetleg fel lehet menni melegfürdőbe Zalába. Kehidába, meg Karosra. Már annyira nekibúsultam, valamelyiket komolyan elhatároztam. De aztán észhez tértem.

            Ha esik, az a faluban is komoly kihívás. Jönnek a turisták. Jönnek, nagy erőkkel. És néznek mindent. Néznek minket, a falut. De ilyen esős napokon különösen jönnek, és különösen néznek minket. Kedvesek, szeretetteljesen néznek minket. Mi vagyunk a turisták, ti vagytok a:? Hát ez kérdés. Mi lennénk a parasztok, vagy a halászok. Vagy mik. Vagy kisnemesek? Nagyon kicsik, akik már parasztok. Ahogy hallom, így foglalják össze: a helybeliek, a vidékiek, a falusiak.

            Szoktunk ezen viccelni, hogy akkor most adjunk elő élőlépeket, bajuszpödrés, favágás, asszonyverés, igény szerint. Esetleg recsegve, peckesen szellentés, hogy úgymondjam fingás. Virtuskodás, pálinkaivás, pusztaötös. Van erre jó kereskedelmi válasz, de a turisták szeretik az eredetit. Szeretik maguk fölfedezni a lényeget. Nem vezetve lenni. Nem a kereskedelem hálójában vergődni. Ezért aztán óvatosan szemlélem a tagot, ott fekszik a kertben. Meg is ijedhetnénk, de nem kell, látom minden izma feszes, koncentrál, fotózza a fűszálon a harmatcseppet. Végül is a kerítés, csak egy lélektani határ. Vagy eszmei. Őt meg elragadta a látvány. Fotóz. Fotózzon. Átlépem. Eszembe jut, ha rázárom a kaput, lehet nem tud kijönni, pedig könnyű, ahogy bejött, vagy a fene se tudja hol jött be. Minden nyáron van belső látogató is, akik szeretnék a házat belülről is látni. Mappákkal jönnek, vázolnak, méregetnek. Sajnos, be kell valljam, meghat az ilyesmi. A család többi tagja nehezebben tűri, hogy a reggeli pirítós mellé, akár kisgatyában fogadni kell egy ilyen különítményt. Megértem. De az én házanyai büszkeségem, engem ezeken a helyzeteken átsegít.

            És most rossz idő van. Dőlnek a turisták, néznek minket derekasan. Próbálják elmondani a gyerekeknek, mit látnak.

-          Nézzétek gyerekek, így élnek a vidékiek. És az elevenszemű gyerekek, nézik.

-          Látjátok, szépen kimeszelték a házat. És nézik, hogy kimeszeltük.

-          Ők így élnek itt. És nézik, hogy élünk mi itt.

Néha kicsit szégyellem, hogy itt becsapjuk a nézelődőket. Kedves Mehemed, nem biztos, hogy mi vagyunk a tehenek. De persze kedvesen és örömmel megyek be a játékba. Ezt soha nem hallottam, de normális lenne feltételezni, hogy parasztnak gondolnak. Ezért gyakorlom a parasztasszonynézést. Sajnos van elképzelésem, előítéltetem: gyakorlom. Elég hitelesnek tűnök.

      Bent a konyhában, a tényleg békés, hűs helyen rágondolok, hogyan nem tudjuk a mai társadalmunkat szépen tagoltan érzékelni. Én itt műparasztként feszítek, akit talán műmunkások, művárosiak gusztálnak. Micsoda észveszejtő katyvaszban élünk.

-          Na nézzétek, ez a josta!- csap le a turistanő a fosókabokorra, idén tényleg rekordtermés van.

-          Ez igen egészséges, tele van vitaminnal. –szépen eszik a barátnőkkel.

-          Na látjátok, ez a vidék ereje, ezeknél így terem a josta.

-          Azért élnek ilyen sokáig, egészségesek, mert eszik a jostát.

-    Hát, itt vidéken könnyű, ezeknek…

Fosóka

Háromnapja lent lehetek végre Nyárifaluban. Úgy vártam, hogy el sem lehet mondani. Hányszor és hányszor szorítottam össze a fogam, hogy meglesz ez, csak kicsit várni kell. És meglett, nagyon jól. Jobban indul, mint gondoltam volna. Még működik a Völgy, kicsit partszélről töltünk egy napot. Nem lehet elrontani. Semmiképpen. Jó a hely, jók a programok, bár a tömeg nehéz. Persze örömteli. Még ha a bazárért, a sokadalomért magáért gyűltünk is össze, akkor is. Lackfi jó, gyűjti a verseket, a verslábakat az Udvarban. Szórakoztató, jó dolgok derülnek ki. Elülünk ott vagy három-négy órát új barátokkal, régi ismerősökkel. Könnyű az egész, könnyed, még akkor is ha látom a művészek ólmos fáradtságát. Egy hete küzdenek, napi többször. Azért, hogy legyen közönsége a szépirodalomnak, a szépzenének. Így udvarolnak, udvaroskodnak a nagyérdeműnek, kedvesen és szellemesen. Nem érdekelnek a külsőségek, a második ember ájul ki mellőlünk a hőségben, jön a mentő, folyik aminek folynia kell, de ott a színpadon kis csoda van éppen. Az érdekel, semmi más.

            Bogarászom a kertet. Nem vagyok túl aktív, csak szemlélődöm, a rengeteg eső újranövesztette a füvet, ritkán kell újra nyírni, de most szükség lesz rá. Keresem a kövirózsáimat, azokat meg a vadszőlő rejtette el. Nézem a körtefát, hát azon egy darab körte, annyi sincs. Tavaly alá kellett támasztani az ágakat, majd leszakadtak a termés súlyától. Idén üres, vigyorog mint egy gyermekeit felnevelt özvegyasszony. Nincs dolga. Legalábbis úgy hiszi.

            Nézem a többi bokrot. Döbbenetes a látvány. Roskadoznak. Mint egy rajzfilmben növekedne egyre-egyre nagyobbra, mesebeli módon és gyorsasággal a fosóka termés. Minden bokrom, amit ültettem ezeddig, fosóka lett. Ültettem én mindent, mogyorót, aranyesőt, díszbarkát, babarózsát. Ezekből egytől egyig fosóka lett. De mintha azokból a bokrokból is, amit még nem ültettem volna, azokból is. Idén aztán valamiért rekord termés lesz. A fosóka olyasmi, mint a ringló, de kisebb. Kicsit hasonlít a szilvához is, de az sem. Némelyik nem nagyobb a cseresznyénél. Annyi van idén, hogy több ág leszakadt. Leszakadt az én díszbarkámról, mogyorómról, babarózsámról. A nagyon sok babarózsámról.

            Nagyon szerettem volna babarózsát. Rózsaszínt, nem mást. Vannak sárgák, meg mindenfélék, de nem érdekes, a babarózsa rózsaszín. A babarózsa ott nyílik a palotai református templom kerítésén, szépen tömegesen, csodálni valóan. Az jelenti a tavaszt. A húsvétot, új ünneplős ruhát, kezdeteket, szépséget, harmóniát. Vettem, tehát néhány tövet. Elültettem, bíztam benne, lesz ilyen kertem, ilyen bazsarózsás, tavaszi, húsvétias.

            Szép a kert, nagyon. Nyárifaluban és odahaza is. Vad kertek, időm nincs, erőm sem, ehhez kell a fizikai erő, ebből meg kevés van. De szépek ezek a kertek. Szépen vadak. Valamelyest civilizáltak.

            Valamelyest. Várjuk benne a babarózsát. De az nincs, valamiért nem lett. Ballag föl barátunk a falusi aszfalt úton, kicsit ingatag. Nem jelentősen. Amennyi így délutánra belefér, még világos van. Még abban a faluban lakik, ahol rövidesen már ő sem. A házát talán gyep veri fel, de ekkor még nem. Jön föl az aszfaltúton ez az egykor papnak tanult barátunk. Megáll a háznál. Méregeti a kertet, méreget engem.

-          Mit csinálsz?

-          Mit? Mit? Kicsit a kertet.

-          Mi a fenének? Fölösleges….

-          Az, de mégis

-          Na jó, ha neked fontos, törd magad.

-          Nézd, a fenébe, ez is fosóka lett…

-          Édesem, mi a baj? Hát, fosóka lett…

-          Az, hogy babarózsának ültettem, tudod babarózsának

Mély slukk a cigiből, kis vártatás, még mélyebb slukk, elnézés, jelentős kifújás.

Kisebb slukk, de jelentős.

-          Most mit csodálkozol? Mindannyian babarózsának indulunk,….., hát, hát ……aztán, mindannyian fosókák leszünk. Ba…d meg szívem, mindannyian. Tudod, ilyen fosókák. Szép kis fosókák….