Balatonmackófelső. Ez van ma.
Esik. Rondán, nem múlóan. Áztat mindent, szépen nő a gaz, a parlagfű, nyilván
teljesedik a szőlő is. Valamelyik nap csodájára jártak, hogy nincs rajta
lisztharmat. Vagy mi. Szép neve van ennek az átoknak. Pedig ez a szőlő tíz éve
nincs permetezve, hacsak nem úgy, hogy nem tudok róla. De nem hiszem.
Ha
itt a Balatonnál esik, az katasztrófa. Akkor elszabadul a rettenet, az emberár.
Először is mindenki autóba ül és jön-megy. Ilyenkor áll a 71-es, mozdulni nem
lehet. Szétvetik a keszthelyi kastély oldalát, kígyózik a sor a tapolcai
tavasbarlangnál, de még a teszkóparkolóban sem tudsz helyet találni, mert ott
van, aki itt van. Feljött mindenki az időjárás parancsa szerint a strandról, és
keresi, mit csinálhat. Nem nagyon van mit. Ezeket lehet: a tavasbarlangozást, a
kastélyozást, esetleg fel lehet menni melegfürdőbe Zalába. Kehidába, meg
Karosra. Már annyira nekibúsultam, valamelyiket komolyan elhatároztam. De aztán
észhez tértem.
Ha
esik, az a faluban is komoly kihívás. Jönnek a turisták. Jönnek, nagy erőkkel. És
néznek mindent. Néznek minket, a falut. De ilyen esős napokon különösen jönnek,
és különösen néznek minket. Kedvesek, szeretetteljesen néznek minket. Mi
vagyunk a turisták, ti vagytok a:? Hát ez kérdés. Mi lennénk a parasztok, vagy
a halászok. Vagy mik. Vagy kisnemesek? Nagyon kicsik, akik már parasztok. Ahogy
hallom, így foglalják össze: a helybeliek, a vidékiek, a falusiak.
Szoktunk
ezen viccelni, hogy akkor most adjunk elő élőlépeket, bajuszpödrés, favágás,
asszonyverés, igény szerint. Esetleg recsegve, peckesen szellentés, hogy
úgymondjam fingás. Virtuskodás, pálinkaivás, pusztaötös. Van erre jó
kereskedelmi válasz, de a turisták szeretik az eredetit. Szeretik maguk
fölfedezni a lényeget. Nem vezetve lenni. Nem a kereskedelem hálójában
vergődni. Ezért aztán óvatosan szemlélem a tagot, ott fekszik a kertben. Meg is
ijedhetnénk, de nem kell, látom minden izma feszes, koncentrál, fotózza a
fűszálon a harmatcseppet. Végül is a kerítés, csak egy lélektani határ. Vagy
eszmei. Őt meg elragadta a látvány. Fotóz. Fotózzon. Átlépem. Eszembe jut, ha
rázárom a kaput, lehet nem tud kijönni, pedig könnyű, ahogy bejött, vagy a fene
se tudja hol jött be. Minden nyáron van belső látogató is, akik szeretnék a
házat belülről is látni. Mappákkal jönnek, vázolnak, méregetnek. Sajnos, be
kell valljam, meghat az ilyesmi. A család többi tagja nehezebben tűri, hogy a
reggeli pirítós mellé, akár kisgatyában fogadni kell egy ilyen különítményt.
Megértem. De az én házanyai büszkeségem, engem ezeken a helyzeteken átsegít.
És
most rossz idő van. Dőlnek a turisták, néznek minket derekasan. Próbálják
elmondani a gyerekeknek, mit látnak.
-
Nézzétek gyerekek, így élnek a vidékiek. És az
elevenszemű gyerekek, nézik.
-
Látjátok, szépen kimeszelték a házat. És nézik, hogy
kimeszeltük.
-
Ők így élnek itt. És nézik, hogy élünk mi itt.
Néha kicsit
szégyellem, hogy itt becsapjuk a nézelődőket. Kedves Mehemed, nem biztos, hogy
mi vagyunk a tehenek. De persze kedvesen és örömmel megyek be a játékba. Ezt
soha nem hallottam, de normális lenne feltételezni, hogy parasztnak gondolnak.
Ezért gyakorlom a parasztasszonynézést. Sajnos van elképzelésem, előítéltetem:
gyakorlom. Elég hitelesnek tűnök.
Bent a konyhában, a tényleg békés, hűs
helyen rágondolok, hogyan nem tudjuk a mai társadalmunkat szépen tagoltan
érzékelni. Én itt műparasztként feszítek, akit talán műmunkások, művárosiak
gusztálnak. Micsoda észveszejtő katyvaszban élünk.
-
Na nézzétek, ez a josta!- csap le a turistanő a
fosókabokorra, idén tényleg rekordtermés van.
-
Ez igen egészséges, tele van vitaminnal. –szépen eszik
a barátnőkkel.
-
Na látjátok, ez a vidék ereje, ezeknél így terem a
josta.
-
Azért élnek ilyen sokáig, egészségesek, mert eszik a
jostát.
- Hát, itt vidéken könnyű, ezeknek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése