Zöldkupakos szürkebarát

Kövirózsáim

Eltelt. Eltelt a nyár. Idén sok időt hagytam az összepakolásra, a bezárásra. Kevesebb vendég is volt, nem volt nagy buli, sok kis találkozás volt. Nagyon jó beszélgetések, alapos szájtátással. Igen, nem írtam sokat, sőt eleget sem. Kaptam érte azoktól, akik várják, és ez olyan jól esik persze. De meg kell érteni, most én azt hiszem gyűjtöttem. Lehetne mondani, annyira fáradt voltam, hogy nem volt erőm írni, de ez nem igaz.

            Szokás szerint az első napokban még nem megy a pihenés, zakatolás van. Agyban, testben, tenni vágyás, állandó akciózás. Aztán fokozatosan szelídül. Felveszem a tempót, nem kell rohanni. Elkezdem élvezni. Van idő, nem kell kapkodni. Van idő végiggondolni. Van lehetőség nem csinálni. Van idő figyelni, alaposan. Szemlélni az esőt, az idén volt mit. Várni a sovány macskát, hátha erőre kap. Lesni a gyíkokat, amikor éppen nem iszkolnak. Kergetni a lepkét a függönyről, mert molynak nézem. Csodálni a csigákat, ahogy mégis gyorsan haladnak. Nézni a szőlőt, miért ilyen kicsi, ha egyszer ennyi eső van, viszont nem peronoszpórás. Napközben már jól megy a nyugalom, éjjel nem. Akkor megy újra az unott mozi, félelmetes életszerű események, felismerhető karakterekkel.

            Időket szánok mindenre, emberekre, ügyekre. És döbbenten hallgatom a történeteket. Annyi elképednivaló akad, hogy kapkodom a fejem. Az egyik stramm beszélgetős nap közepén felsóhajtok, ez egy novellafüzér önmagában, ha nem egy regény.

-          Lehet, de nem írhatod meg!

-          Miért nem?

-          Mert az enyém, az én bajom.

-          Attól még regény.

-          Ne írd meg!

-          Ha nem akarod…, nem fogom.

-          Vagy tudod, mit, írd meg, mit bánom én, de akkor még ezt is tudd…

És kerekedik tovább a történet, sápadok és szomorodom. Aztán meg nevetünk nagyon. Mert a legnagyobb bajon azt érdemes.

Végigjárom a helyeimet, megírhatnám ezeket a kirándulásokat is, de elnyomják a beszerzett történetek. De ezekhez még kell egy kis idő. Nyomják a vállamat, de még érlelem.

            El tudok jönni sírás nélkül, aprólékosan és koncentráltam zárok. Így aprólékosan és koncentráltam zárom be a táskám utolsó mozdulattal. Nyithatok ki mindent újra. Még jó, hogy kerestem a pénztárcám. Utoljára még kanyarodom Icához, elköszönni és elhozni a hazaszánt bort. Nagy forgalom van nála, bánatos az idő, kedvez ez a borozóknak, kóstolásnak. Ez is segít, hogy ne tudjak jobban neki keseredni. Ami segít kivinni a kocsihoz a palackjaimat. Meglepődik, mi minden van odabenn, oda már semmi be nem fér, csak ez a néhány palack. Más nyelvre teremtett, de csodálatos választékossággal fejezi ki magát, ahogy már jó pár éve.

-          Nem fér ide be semmi!

-          Mit is vinnék még?

-          Hol vannak a te férjed, a fiú?

-          Hazamentek már Ami, megyek én is…

-          Nagyon sok cucc neked itt,…most mikor jössz, …nem nyáron legközelebb, ősszel még, ősszel szép

-          Szép Ami, nagyon szép! Dobd be a palackot, nézd ide, itt van egy kis hely!

Egykedvűen beejti a szennyes egy kis völgyébe az ásványosba töltött rizlinget. Ica összekeveredett. Most rózsaszín kupakot tett rá, pedig az a szürkebarátra jár. Kedves nyári játékaink. Kéket a rizlingre, rózsaszínűt a szürkebarátra. Most sokan voltak. Meg nem is azok, akik ismerik a játékainkat. Nem beszélik ezt a helyi nyelvet, azt amit Ami már kiválóan tud.

-          Ez most zöld, ez mi akkor?

-          Ami, ma ez a szürkebarát…

-          Ez? Ez nem logikus. Ez így keverés

-          Az. De megjegyzem.

-          Gyertek még..

-          Jövünk még, vigyázz magatokra, de leginkább magadra!

-          Jó, ma szar nap van. Azért is jöttem, azért itt

-          Ami, tudom, mit bírsz ki, vigyázz rá is, tudom, hogy nehéz napjai és neked is nehéz napjaid vannak!

Soha nem beszéltünk arról konkrét mondatokkal, szavakkal sem, egyikünk nyelvén sem, mit jelent egy beteg emberrel élni, de nem is kell. Csak egymásra néztünk. Újra megölelem, és muszáj indulni. Édes, kicsi Ami megy vissza és majd próbálja túlélni az életét, ahogy én is. Nekivágok az útnak. A kocsiban a ház illata. Öreg háznak öreg szaga van. Sajátos, kissé dohos illat terjeng, az utazó fűszernövények párájával keveredve. Napokig a hajamon is érzem. De csak, ha eljöttem, ott lenn nem. Lehúzom az ablakot, megyek még egy kört, aztán lekanyarodom a hetvenegyesre.