Ma hat éve

Ma hat éve halt meg Apám. Vasárnap volt akkor is. Akkor nagy hó volt, szakadt, korán jött a tél. Budakeszin halt meg, a Tüdőszanatóriumban, vagy mondjuk Korányinak. Váratlanul jött, mint minden halál. Nincs várt halál, azóta ezt már megtanultam. Tudhattam volna, mondhatták volna talán, de nem kérdeztem, meg talán nem is akarták mondani. Így váratlan lett, szokás szerint. Álltam lent a Hársfa utcában az ablaknál, és esztelenül esett a hó. Néztem volna a hóesést, de le kellett ülnöm. A sírás nem azonnal szakad ki az emberből, most már azt is tudom, van hogy soha. Viszi az ember ezeket a fel nem szakadt sírásait, amit remélt a paplan leple alatt kisírni, de akkor nem jött, aztán meg nem lehetett, meg mást kellett csinálni. Sírni meg nem lehet rendelésre, mint ahogy szeretni sem. Nem, az nem úgy megy. Sajnos járkálunk ezekkel az el nem sírt bánatainkkal, mintha ott sem lennének, pedig cipeljük őket. Szállunk fel a hatos villamosra, rohanunk a zebrán, próbálunk a pezsgő gyöngyözésébe belefeledkezni, hamisan vagy igazán szeretni, pedig a vállunkon ott a baj, vagy valahol a gyomor tájékán, még ott az el nem pukkant fájdalom-buborék, a jól el nem sírt bánat.

            Vasárnap van, így Anyám megérkezik. Röviden közli, ahogy szokta, ma hat éve halt meg Apád. Igaza van, mint mindig. Minden dátumot tud, mindent fejben tart, ami fontos. Kitartóan, fegyelmezetten rendezi a gondolatait, a benyomásokat, még az érzéseket is. Csodálom érte. Csak közöl, majd eltűnik, teszi a saját maga gondolta dolgát, segít nekem, annyit, amennyit gondol, amennyit soha senki nem fog. Megdöbbenek, mert persze tudom, de nem így keltem ma. Nem készültem fel erre a mondatra, voltaképpen még semmilyenre. De ez egy igaz mondat. Igaz, erős mondat, Anyám nem vár segítséget, nem lelki alapon közelít, tényt közöl. Azon gondolkodom, megkérem, ne beszéljünk erről, nagyon nehéz. De eltűnik, mintha nem is mondott volna ilyen szomorút, és vasal, és szárít, hajtogat, szortíroz. Mos. Bosszankodik, hogy szemcsés a mosópor. És megint bent felejtettük a papír zsebkendőt valahol, valamilyen zsebben.

            Kései ebédre jövünk újra össze. Jól sikerült a húsleves, örülünk ennek. Forró még, a cérnametélt is korrekt, nem ázott el.

-          Nem mondta apád sosem, hogy félne a haláltól, vagy hogy érezné, hogy közel van…, tudod, nem mondta…, még azt is csak utoljára mondta egyszer, ne féljek tőle, ha meghal,  pedig mondtam, hogy félni fogok, hogyne félnék, azt mondta ne féljek, takarj le egy pléddel, ne félj, egyszerűen tedd rám a takarót, érted…, de nem otthon halt meg, nem otthon.

-          Nem otthon, Budakeszin. Azóta, ha lehet, kerülöm. Más úton megyek. Olyan, mintha ott tartanák fogva, vagy mintha ott vették volna el…

-          Még azt is csak az utolsó pillanatban mondta, hogy a barna öltönyzsebben tartja a spórolt, stika pénzét…, már majdnem a mentőben, akkor már lehet, hogy érezte…

-          Nem tudom….Abból vettem ezt, a fenti konyhabútort.

-          Abból? Mindegy is…

-          Én nem gyújtok érte gyertyát, mert aki egyedül van, ne gyújtson gyertyát! Akármi történhet, elalszik, elaszom…

-          Gyújtok, Anya gyújtok, ne gyújts te, ne. Tényleg ne.

Gyújtottam.

Ott termett a Pékdomb alján Panni

Nem mentegetőzöm, lemaradtam, mint a borravaló, ahogy nagyanyám mondaná. Sok bejegyzés el, volt ami meg józan megfontolásból kimaradt.
Elkezdtem egy új, nekem fontos dolgot. Emlékeket gyűjteni, gyűjtetni sokunk örömére. Olyan sikere lett, hogy csoda. Új, figyelő, jó harcos társaim lettek. Nem tudom még megírni.
Sor került az első személyes találkozásra. Elindultunk szép komótosan, apránként megismerve, felismerve egymást, és akkor egy váratlan nagy öröm ért. Ott voltak velünk Panniék.
Este írta:

"PÉKDOMBON A RÁKÓCZI FERENC UTCÁN NAGYKOVÁCSIBAN
A Pékdomb Rákóczi utcáján megtaláltuk az utca első fölfelé ívelő részének közepén az egykori péket a pékséggel. A helyet legjobban ismerők még a pék kemence helyét is meg tudták mutatni. Hogyne tudták volna, hiszen van, aki rendszeresen hozott ide kenyeret sütésre és a pék engedélyével még bent is járt, láthatta a kenyeret sülni, érezhette a friss kenyérnek az illatát. Nincs már pék, saját kovácsi pékség sincs itt Nagykovácsiban, mindenféle - ahogy mondják - jöttment kenyereket vásárolnak, fogyasztanak. A pék nevét a Pékdomb viseli, amely nem hivatalos hely, nincs ennek írott nyoma, vagy tán nagyon kevés és elvétve, a megnevezés szájról szájra terjed és pislákoló lángként marad fenn.
Az utcában ritka házak mondhattak maguknak egyszerre két különleges kincset, amelynek már egyike is emelte a porta értékét: saját kutat és hegyoldalba vájt pincét. Találtunk mindegyikre példát, egyiknél a kerítés lécein át pillanthattuk meg a kutat, míg a másik ház kertjének távoli végében mosolygott ránk a zöldre festett pinceajtó, maga mögött domboldalba vájt pincét sejtetve. Az utca kút nélküli népe az utcában található közkútról hordhatta magának a vizet. A kút széles pereme nem árválkodott pusztán, üresen tátongva a világra, felette fa építmény, fa kútház emelkedett, védve talán az időjárás viszontagságaitól, odatévedt madaraktól. A fa szerkezet mára az enyészeté lett, de a kút beton alakzata mindmáig jelzi a helyét.
Zsuzsa és sétában kísérő egykori utcabeli lakótársa felváltva mutatta és mesélte, kik is laktak egyik-másik házban. Nevekre emlékeztek, jellemvonásaikra, szokásaikra, egymáshoz való viszonyulásaikra. Itt a Józsi lakott, amott a "Szamaras" Erzsi, ehelyütt a Pistiék és így tovább. "Szamaras" Erzsiről még arra is emlékeztek, hogy szamaras kocsival járt vásárolni, mindent beszerezni, férfimód öltözködött, akként is viselkedett, ami az utcabeli kiskamaszoknak idegen, furcsa, egyben varázslatos volt, viszont a Pesten hagyott palotájában vérbeli nőként adott hatalmas fogadásokat, bálokat úgymond a másik életében.
Szemem előtt elevenedett meg a múlt sosem hallott nevekkel, népesült be egykori lakókkal, tevékenységeikkel. Érdekes volt hallgatni, amint egyikőjük emlékezni kezdett, a másik hozzátett valamit, Katinak is eszébe jutott valami egyéb, újabb valaki egészítette ki a képet, árnyalta, hozta közelebb a múltat. A közös emlékezés tette emlékezetessé azt a bő egy órát, amely a murvabányánál fejeződött be, ahol annak idején annyit robbantgattak, hogy a környék utcáihoz szükséges murvát kinyerhessék. Félelmetes volt a fülsiketítő zaj, a robbantás, mégis egyesek a jelenlevők közül nem átallottak bemerészkedni a bánya területére, és egy ott kialakított bunker kétes védelmében átélni a robbantások velőtrázó hangját és megküzdeni a saját félelmükkel.
Ez történt ma a Pékdombon a Rákóczi utcában a környezetükre kiváncsi, emléküket ápoló, ébren tartó maroknyi csapattal Nagykovácsiban, ahol a múló időben kivülállóból egyértelmű szimpatizánssá, drukkerré avanzsáltam a letűnt idő nyomában egyre araszolva, az élményeket magamba gyűjtve. Mondanám, hogy csak így tovább. Mondom is."
http://annaszego.blogspot.hu/2014/11/pekdombon-rakoczi-ferenc-utcan.html

Én meg csak annyit tudok mondani, hogy köszönöm Panni. Napok óta esténként magas lázam van, de ugye igaz?