Ma hat éve

Ma hat éve halt meg Apám. Vasárnap volt akkor is. Akkor nagy hó volt, szakadt, korán jött a tél. Budakeszin halt meg, a Tüdőszanatóriumban, vagy mondjuk Korányinak. Váratlanul jött, mint minden halál. Nincs várt halál, azóta ezt már megtanultam. Tudhattam volna, mondhatták volna talán, de nem kérdeztem, meg talán nem is akarták mondani. Így váratlan lett, szokás szerint. Álltam lent a Hársfa utcában az ablaknál, és esztelenül esett a hó. Néztem volna a hóesést, de le kellett ülnöm. A sírás nem azonnal szakad ki az emberből, most már azt is tudom, van hogy soha. Viszi az ember ezeket a fel nem szakadt sírásait, amit remélt a paplan leple alatt kisírni, de akkor nem jött, aztán meg nem lehetett, meg mást kellett csinálni. Sírni meg nem lehet rendelésre, mint ahogy szeretni sem. Nem, az nem úgy megy. Sajnos járkálunk ezekkel az el nem sírt bánatainkkal, mintha ott sem lennének, pedig cipeljük őket. Szállunk fel a hatos villamosra, rohanunk a zebrán, próbálunk a pezsgő gyöngyözésébe belefeledkezni, hamisan vagy igazán szeretni, pedig a vállunkon ott a baj, vagy valahol a gyomor tájékán, még ott az el nem pukkant fájdalom-buborék, a jól el nem sírt bánat.

            Vasárnap van, így Anyám megérkezik. Röviden közli, ahogy szokta, ma hat éve halt meg Apád. Igaza van, mint mindig. Minden dátumot tud, mindent fejben tart, ami fontos. Kitartóan, fegyelmezetten rendezi a gondolatait, a benyomásokat, még az érzéseket is. Csodálom érte. Csak közöl, majd eltűnik, teszi a saját maga gondolta dolgát, segít nekem, annyit, amennyit gondol, amennyit soha senki nem fog. Megdöbbenek, mert persze tudom, de nem így keltem ma. Nem készültem fel erre a mondatra, voltaképpen még semmilyenre. De ez egy igaz mondat. Igaz, erős mondat, Anyám nem vár segítséget, nem lelki alapon közelít, tényt közöl. Azon gondolkodom, megkérem, ne beszéljünk erről, nagyon nehéz. De eltűnik, mintha nem is mondott volna ilyen szomorút, és vasal, és szárít, hajtogat, szortíroz. Mos. Bosszankodik, hogy szemcsés a mosópor. És megint bent felejtettük a papír zsebkendőt valahol, valamilyen zsebben.

            Kései ebédre jövünk újra össze. Jól sikerült a húsleves, örülünk ennek. Forró még, a cérnametélt is korrekt, nem ázott el.

-          Nem mondta apád sosem, hogy félne a haláltól, vagy hogy érezné, hogy közel van…, tudod, nem mondta…, még azt is csak utoljára mondta egyszer, ne féljek tőle, ha meghal,  pedig mondtam, hogy félni fogok, hogyne félnék, azt mondta ne féljek, takarj le egy pléddel, ne félj, egyszerűen tedd rám a takarót, érted…, de nem otthon halt meg, nem otthon.

-          Nem otthon, Budakeszin. Azóta, ha lehet, kerülöm. Más úton megyek. Olyan, mintha ott tartanák fogva, vagy mintha ott vették volna el…

-          Még azt is csak az utolsó pillanatban mondta, hogy a barna öltönyzsebben tartja a spórolt, stika pénzét…, már majdnem a mentőben, akkor már lehet, hogy érezte…

-          Nem tudom….Abból vettem ezt, a fenti konyhabútort.

-          Abból? Mindegy is…

-          Én nem gyújtok érte gyertyát, mert aki egyedül van, ne gyújtson gyertyát! Akármi történhet, elalszik, elaszom…

-          Gyújtok, Anya gyújtok, ne gyújts te, ne. Tényleg ne.

Gyújtottam.