Jégvilág 2.

photo: Bánkúti Margit

Éjjel gyakran felriadok a pengő hangra, ahogy hasad az ág, utána reccsen és aztán csak a súlyos zuhanás, majd tompa puffanás. Számolgatom, mi zuhan, melyik fa járt pórul. Próbálom a hangokból kikövetkeztetni, merre dől.

            Az ébresztős mobilom lemerült, még tegnap este. A másik jelzését nem is ismerem, felhúztam, de magamtól is ébredek. Nézem az ágyból a kertet, még sötét van, nem látok rémes kárt, de nem olvadt el, az bizonyos. Elkészülök, nézem a kocsit. Kicsit fagyos, nem botrány. Letakarítom, hallgatnám a híreket. De áram még nincs. Így rádió sincs. Net sincs, nyilván. A laptopban van még egy kis szufla, de net persze nincs. Akkor telefonálok, meg vannak a konzulenseim, akiket ilyenkor fel szoktam hívni, korán induló autósok. Megbízhatóak, nem vakmerőek, nem beszariak. Velük szoktam egyeztetni, érdemes-e nekiindulni autóval, vagy válasszuk a gyaloglást, buszt. Csörgetem a számot. Nem megy ki a hívás. Mi a franc van? Túlterhelt lehet a rendszer. Nyilván mindenki megnyugtat, jelentkezik, jelzi a késést, tájékozódik. Próbálom később, várok kicsit. Nézegetem a tájat a teraszról, elkeserítő. Csatatér. A megkergült riasztók egyre csak vijjognak, mentők jönnek, számolom hányadik. Visszalépek a szobába, ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlok, fölösleges. Újra eszembe jut a reggeli krónika, a hírek, elhessegetem az ötletet. Újrapróbálom a telefont, már lassan illene jeleznem kések, vagy meg se leszek egész nap.

            Lassan ébred mindenki, vitázunk. Én mindenkit itthon tartanék, ők mennének. Nem kéne tetézni a bajt. Mi a fenének nekivágni a vakvilágnak. Felderítésre szánják el magukat, illetve arra jutnak, elindulnak, ha sikerül visszaszólnak. Hová, ugyan hová? Hiszen semelyik telefon nem működik, a mentő szirénázik, a fák pattanva dőlnek. Hová mentek, már megint hová? Bele a vakvilágba. Nem kellene ilyen vakmerőnek lenni. Mit gondoltok, miért halljuk a szirénákat folyamatosan? Szokás szerint hátaknak beszélek.

            Újra telefonálni próbálok, semmi. Ki sem csörög. Fél órája mentek el, persze semmi hír. Jövök-megyek. Gondolok egy kávéra. De hideg ásványvíz és narancslé van. Nem kell mindig kávézni. Eszembe jut a vérnyomásgyógyszer. Beveszem. Jövök-megyek. Leginkább ezt lehet tenni. Kiforgatom a fiókokat, gyertyákért, mécsesekért. Jó lesz kézhez tenni. Meg a gyufát is. Csinálok egy készenléti pakkot. Mobilok, mécsesek, gyufa, egy üveg ásványvíz, slusszkulcs a kis elemlámpával. Újra tárcsázok, semmi.

            Nem bírom tovább, kimegyek az utcára, mintha ott megtudnék valamit. Behajolt fák, egy magát alig tartó villanypózna, vijjogó riasztó két házzal arrébb. Meddig bírja még? Tétova emberek, gyerekeket próbálnak levinni az iskolába, jönnek vissza. Bóklászik mindenki. Többnyire értelmetlennek tűnik. Fölzúg egy motoros fűrész. Hetekig halljuk majd, most az első.

            Visszaér végre a felderítőcsapat. Lezárták az utat. A faluból se be, se ki. Félóránként konvojban lehet indulni minősített esetekben, mentőknek, kenyeres kocsiknak. Rendőrök állnak az út végén. Egy hatalmas ág eltalált egy fő áramvezetéket. Majdnem az egész falu áram nélkül van. A hegyen víz sincs. Mobilszolgáltatás nincs, talán a toronyhoz is kéne áram.  Az utak a faluban prímán járhatók. Semmi gond. Falun belül jöhetünk-mehetünk. Na de minek. Teszek-veszek a házon belül, de nincs nagyon mit. Víz nincs. A tartalék vízzel elmosogatok. Rendezem a konyhát. Mániásan pakolok, ha menni kell, ne maradjon hátra nagy rendetlenség. Törölgetek. Visszapakolok. Egyébként, nem szoktam ilyen gyorsan. Azon gondolkodom, ha maradunk is muszáj, hogy ne legyen nagy kavar, mert a sötétben nagy bajt okozhat a széjjel hagyott edény, a láb alatt lévő kosár, szatyor, mifene.

            Érdekes, nem nagyon hűl a ház. Lent, amelyik szint félig a földben van, szinte a tegnapi meleg van. Fázni nem fázunk, de mindenki apránként átöltözik. Vastagpulóver, mellény, sapka. Házon belül is. Eszünk pár szendvicset.

            Újabb hírhozók jönnek. Senki nem tud, semmit, de egyhamar áram nem lesz. Erre kell készülni. Talán három-négy nap is lehet. Leülök egy pálinkára. Most, akkor hogy tovább?

A ház két napig sem tartja magát fűtetlen, ezt tudjuk. Próbáltuk már olajos időkben a régi házat, márciusban kihűlt huszonnégy óra alatt. Tehát cselekedni kell. A cserépkályhát nekiállok lepakolni, jó ideje pakolom rá a könyveket, pedig nem ott a helyük. Csak mindig kevés a polc. A kályhát meg nem használtuk. Órákig szortírozom a könyveket kupacba, Közben a többiek fát hoznak fel, vágnak aprófát, gyújtóst, keresünk újságpapírt. Telik a vesszőkosár. Néhány öreges bolondéria értelmet nyer. Miért nem szabad minden papírt kidobni, miért kell száraz helyen tartani a fát, miért kellenek szerszámok. Miért kell mindig gyufa. Miért kell cserépkályha. Miért kellenek nagyobb edények.

            Kimegyek jeget gyűjtök vödrökbe, jó lehet leengedni a wc-t. Sőt, amit edénybe gyűjtök, még mosogatni is jó lehet. Még ki sem enged a jeges gyűjteményem, mire öt liter víz jön a másik hegyről, ott éppen jön a csapból, de piszkos. Nem ivóvíz. De jó kis víz. Megható gondoskodás.

            Mászkálok kicsit az utcán, hátha vannak hírek. Nincsenek. Mindenki fát vág, pakol, ágat húzkod, kárt ment. Óriási robajjal szakad le mellettem egy ág, na jó inkább egy lombnegyed. Ez a mi fánk. Kitöri a kerítést. Szétfutunk kicsit. Káromkodunk, mert nagy a kár. Feszült mindenki, mert tudjuk, ha ránk esik, nagy baj eshetett volna. Összeveszünk kicsit újra, ki a vakmerő, ki a túlizgulós. De nem olyan elementáris ez a vita már. Pedig nem tudjuk a lomb súlyát, ez csak napokkal később derül ki. Súlyos mázsák potyognak, ez közvetlen életveszély. Folytatjuk a tűzrakást. Eszembe jut, a kocsiban a rádión hallgathatunk híreket. Délben, a krónikát. Kiülünk, nagykabát, sapka. Kossuth Rádió Déli Krónika. A hírek vége felé térnek rá a jéghelyzetre, addigra fázunk, pedig jár a motor. Vigyázok az akkumulátorra. Bizonyos budai utak járhatatlanok, különösen a Normafa környéke van veszélyben. Gondok vannak az áramellátásban, a hatalmas jég okozta károk elhárítása hónapokat vehet igénybe. A háromszáz méter feletti magasságban a lakosok különösen veszélyeztetettek. A falut nem említik. Azt sem mondják, van egy megközelítetlen település. Vagy lehet, hogy mondják, de a falu neve el nem hangzik.

-          Mondtam, nem vagyunk érdekesek, Budapesten minden rendben, leszarnak minket!

-          Nyolcezer ember, mégse vicc. Nem értem.

-          Rendben vannak, ne várd, értsék!

-          Azt mondták háromszáz méter…..de mi négyszázon vagyunk…

-          Négyszázon….

-          De akkor, mi a fenét csináljunk?

Két sapkás fej mered egymásra. Most érzem először, nagyon fázom.

            Nem lehet, hogy nem csinálnak semmit!

            Biztos küzdenek, azt sem tudjuk, hányan. Biztos küzdenek.

Vijjog a mentő most is. Visszamegyünk a házba. Muszáj nekikezdeni fűteni, ha hetekig gond lehet, el kell kezdeni. Begyullad könnyen. Szépen pattog a tűz. Olyan füst van a nappaliban, hogy muszáj szellőztetni, kicsit aggódom a füst kifelé megy-e. Ahogy melegszik a kémény, lassan kevesebb füst jön vissza. Gyerekkor szag vesz körül. Gyerekkor hangok. Kályhaajtó csikordulás, kaparó pengés. Fasuhogás, ropogás. Kezd melegedni a szerkezet. Azon gondolkodom, mit lehet főzni cserépkályhán? Valami beférő vaslap kéne krumplit sütni. Sajnos sparhelt nincs a házban. A sparhelt nagyon fontos, univerzális és hihetetlen gazdaságos. Meleget ad és azonnal csinál meleg vizet, jó hosszú füstcső kell, akkor fűt is. Nincs sparhelt, lennie kéne. De milyen jó, hogy cserépkályha van.

            Ha hetekre kell berendezkedni, hogy lesz. Fűtünk, vágjuk a fát, akkor nem fagy le a ház. Mi bemegyünk a városba. A macska épp fenn páváskodik a tűzifa tetején, Nana kutya fetreng boldogan a forgácsban. Loncsosak. Városban…Anyámnál…Ez nem megy. De akkor hogy legyen? Meg dolgozni is kéne?

            Szétárad a meleg a lakásban. Lezárjuk a kályhát. Csodálatos meleget ad. Nézzük a vas kályhaajtót, vörös fény cikázik. Újabb hírek jönnek, semmi jó. Megint leszakadt, bedöglött, bekrepált valami, ami már valami helyett volt. Megy a riasztó, két házzal arrébb. Az agyat szétviszi.

            A legrosszabb, nem tudok telefonálni, nem tudom azt mondani, megvagyunk. Nem tudhatok híreket. Nem tudok nyugtatni. Semmit nem tudok. Ülünk szépen. Melegedünk. Nézzük a tüzet. Megcsörren a telefonom, amelyik még nem merült le. Nézek rá, mintha boszorkányjárás lenne, ebbe meg mi lelt erőt. Keresnek a cégtől, világos semmit nem érthetnek abból, ami itt volt-van. A városban esik az eső, nagy eső van. Sokat bajlódtak azzal, hogy elérjenek. Próbálok udvarias lenni. Szeretném Anyát hívni, ha van mobilszolgáltatás. Nehezen értik meg. Leteszem, próbálom hívni. Nem, kifelé még nem működünk. Ezt is békében kell viselni. Tudom, hogy óránként hallgatja a híreket, és azt is már mennyire aggódik. Az, az őrjítő, hogy hála a jó égnek, nincs bajunk. Csak ezt nem tudom mondani.

            Bár a Déli Krónikában nem is szerepeltünk. Talán nem is tudja a baj mértékét. Egész nap jár az agyam, mivel, mit tudok pótolni. Hogyan lehet megoldani a hiányzó dolgokat. Örülök, hogy alapvetően minden van.

            Anyám háborús gyerek, én nem éltem háborúban. Anyám nem tud végignézni egy háborús filmet sem, én igen. Anyám soha semmilyen tartalékkal nem él, én félévnyi ennivaló, hetekig szóló innivaló felhalmozás nélkül nem létezem. Borzongok attól, hogy elválaszt minket egy folyó, a Duna. Tűzre, vízre vigyázok. Mintha én lennék inkább háborús gyerek.  Örököltem idegeimben, zsigereimben a félelmet?

            Szépen felgyertyázva, melegben olvasok, egy jó meleg takaró alatt. Lassan teljesen besötétedik. Spórolni kellene a gyertyával. Egyszerre csak pislákol a csillár. Zümmög a hűtő. Pittyeg a mikró. Áram van!!!

            A legifjabb generáció emlékeztet: Anya, először a telefonokat tedd töltőre, és a laptopot. Lehet, hogy csak átmenetileg lesz áram. Oszd be az erőket! Lehet, hogy csak egy-két órát tudnak tartani. Megszeppenve fogadok szót. Lehet, hogy ő is háborús gyerek?

            Lesz tea, víz, meleg víz, net. Hírt is tudunk adni:

„Nagykovácsi felszabadult! Van áram, víz, térerő, meg mindenféle!!!!! Kedves aggódó ismerősök, köszönjük megvagyunk. Tíz évre elég hasáb, apró, rőzse, egyéb fánk lesz. Dolgozunk majd. Szakad a szívünk kedves fákért, bokrokért, miegyébért. De egyben vagyunk. Köszönjük, hogy hírrel lehetünk. Óriási, kitartó munka eredménye.”

…

„Kedves Nagykovácsi! Feladtad a leckét. Vettük. De hidd el, nagyon szeretünk. Mindenhogyan. Meg azért is.”

Jégvilág 1.

Photo: Veres

Izgek-mozgok a késői értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról, akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra, vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.

            Az első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges, kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot, ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás rongyszőnyeg is, ezt az ember járszőnyegként használja, néha trepniként,  nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra kerültem. 

            Most csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az esetet a kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj, hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.

            Nézi az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.

            Ekkor beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani. Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető viszonylag vékony borzadályok.

            Mindezek keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret, plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi a gyűjtést.

            Ott ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik, nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.

Villognak, vészvillogóval, egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán, mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág, gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor, villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond, begurulok a ház elé.

            Valami szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték, egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba, ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója. Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.

            Pár hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon, hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben. Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett ennyire meg?

            Lehajolok, az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra, mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt. Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyűszít. Számolgatom, melyik kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék, segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi, csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.

            Lassan mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden, enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik, nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe, vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes, tiszta vizeket.  

            Lemerül a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.

            Lefekszem, vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg.