Photo: Veres |
Izgek-mozgok a késői
értekezleten. Mennék már nagyon. Reggel erősen le volt fagyva a kocsi, húsz
percbe telt, mire lekapartam, pedig jégolvasztós spray-m is van, mintha
ráfagyna azonnal az is. Az utca végén fékezés nélkül lassítok, kettes. Figyelem
jönnek-e föntről, mert akkor mindegy kinek van elsőbbsége, neki lesz, mert
lehet, hogy nem tud megállni. Csodálkozom is, nem csúszik, jól leérek. De a
hegyi ember nemcsak a szemével figyel, hallom az esőt. Ha nagyon csendesen, de
zizegve esik, puhán, nem csorgósan és nem pattan vissza a kőről, aszfaltról,
akkor fagy. Azonnal fagy. Ónos eső. Szép lassan, de alaposan hízó ónos-jeges
eső. Befon mindent, rátapad a felületre, újabb és újabb rétegeket von egymásra,
vastag üvegburkolat alá vonja a világot. Képes a gyufaszálnyi kis gallyat
termetes ággá formálni. Ha a szél is fúj zörög a táj, az egyenletes üvegbevonat
szálkásan fagy, széliránynak megfelelően.
Az
első gyanú után a járdát nézem, de ez még gyakran becsapós, a ház melege eléri
a járdát, az eresz is óvja. A második ellenőrzési pont a kapukilincs. Ha jeges,
kaparás lesz. Harmadik észlelési terület a kuka fedele, fogója, ha fényesre
fagyott, nehéz indulás lesz. Aztán megpillantja az ember az autót, ami tényleg
védelem nélkül áll az elemek harcában, és lát egy ilyen reggelen az ember egy kisebb-nagyobb
jégkockát. Sajnos nem lehet azt választani, hogy ilyenkor az ember szépen
visszaőgyeleg a házba, várva mondjuk délig, amíg a nap meg nem oldja a dolgot,
ahogy gondolkodás nélkül tenné. Nem, visszabattyog ilyenkor aki így járt és
pakol. A szett a következő: vastag harisnya, vastag kesztyű, ócska zokni a
jégen járáshoz, sapka, sálak, kendők, váltócipő. Ezzel újra kiér az ember, ha
nagy a gáz, akkor már kell a zokni, ha még nagyobb a levitézlett ikeás
rongyszőnyeg is, ezt az ember járszőnyegként használja, néha trepniként, nem árt, ha kettő van. Ezek után jön a
betámasztás. Kell egy olyan helyet találni, ahol a két talp lehetőség szerint
nem csúszik, mert a jégvakaráshoz bizony erőt kell kifejteni, ahhoz meg
stabilan kell állni, különben csúszik be a próbálkozó a kocsi alá, ki van
próbálva. Több szemeszteres jégvakarási kurzust tudnék tartani, azokból a
tapasztalatokból, amit azóta gyűjtöttem, amióta pesti létemre a budai oldalra
kerültem.
Most
csak annyit, van a kaparós jég és van a repesztős. Mindkettőnél első, hogy az
ember beindítja az autót, ha indul az egy jó opció, akkor vannak remények. Járó
motorral, ha nem akarsz megfagyni, kicsit még visszanézel a házba, látod az
esetet a kékfényben, miszerint valamelyik furfangos autótolvaj,
hajnalok-hajnalán bepattanós kocsi lopást hajtott végre a gyanútlan
szerencsétlen jégvakaró kárára. Visszamenvén azért érzed a megnyugvást ilyen
időben, ilyenkor egyetlen egy tolvaj nem pattan.
Nézi
az ember a jeget, az utat, csorog-e, vagy csak hízik, fénylik-e a teteje, matt
az egész, mifene. Ezekből Matula bácsisan levonjuk a következtetést. Először is
telefonálunk, számba véve a jeget, cirka mennyit késünk. A legnehezebb
tudomásul venni, hogy a városban, ahol kicsit esik, nem nagyon hiszik a
bajunkat. Mit sem tudnak arról, néhány méter, mit jelent itt már csak a faluban
is. Jól van esik, de mi a baj ezzel? Néha esik. Sőt télen is esik.
Ekkor
beindul az ember és vakar, az a lényeg, hogy egy kis folton tudjon fogást
találni, mert ezután már használhatja a vakarót, különben csak korcsolyázik a
fém a felületen. Ha szerencsénk van, szép nagy foltokat tudunk hámlasztani.
Vannak vastag, de nem túl makacs jegek és vannak irtózatosan nehezen leszedhető
viszonylag vékony borzadályok.
Mindezek
keringenek a fejemben a városi irodában, képzelem a napközben esett eső, mi
lehet odahaza? Az eső megállíthatatlan, folyik végig a kockakövön, a
díszburkolaton. Végül elég gyorsan szabadulok, rohanok: metrózom, villamosozom
az autóig, itt sincs még látható jele a télnek. Beülök, de magamban azért
elsuttogom, franc se tudja mi van fönn. Ahogy szoktam, ameddig tudom felviszem
az autót, aztán meglátjuk. Gyors, kapkodó vásárlás, azért berakok plusz kenyeret,
plusz két pár kolbászt. Minden egyéb van otthon. Október végén az ember elkezdi
a gyűjtést.
Ott
ahol vártam, lesz lassabb a kocsisor. Nézek előre, mi lehet a baj. Nem csúszik,
nincs lefagyva, az bizonyos. Állunk.
Villognak, vészvillogóval,
egyezményesen ez azt jelenti, figyelj valami gond van. Valami van ott elöl, de
mi. Talán baleset? De aztán könnyedén indulunk, látom indexelnek, kerülnek
valamit. Odaérve látom, egy jó nagy darab faág, súlyos jégteherrel, lezuhanva
az országút aszfaltjára. A fáról, ahonnan letört ez a termetes ág, minden levél
egyszerre eshetett le, bele a jégdarába, jó kis csúszós képlet, de könnyedén
kerülgetjük. Aztán újabb villogás, lassú fékezés. Kerülünk újra, de közben a
szemben is kerülnek. Szép békésen, de gyakran kerülgetünk. Csillognak az ágak
fenn a fán is, jegesek. Állnak a fekete, de még nem lefagyott út két oldalán,
mint megannyi báltermi kristálycsillár. Az út rendjén van, nem csúszik. Csak a
fák valahogy szokatlanul jegesek. Aztán valahogyan mégis békésen beérek a
faluba. A Kastély előtt a kanyar már nagyon nehezen kerülhető el, millió ág,
gally, levélkupac az úton. Arra kell gondolnom, ha erre az éjszakai fagy
rádolgoz, nem megyünk egyhamar sehová. Beérek a falu közepébe, áll a sor,
villognak, tűzoltó autók. Jobbra kanyarodok, ahogy utam visz, most jön a
neheze. Emelkedem, van az útnak egy része, ahol néha elfogy a lendület, onnan
már inkább visszacsúszunk, ha komoly a hó, jég. Nincs baj, fenn vagyok, még az
utca is jó. Ez egy nagy megnyugvás. Innen, ha gyalogolni kell is csak húsz
perc, és az autó mégiscsak az utcában parkol. De most ezzel sincs gond,
begurulok a ház elé.
Valami
szokatlan. Kászálódom ki a kocsiból. Teljesen sötét van, csak a jég világít. Egy
szóróautó sárgás fénye küszködik az utca közepén, nézem mi a fenét kerül. Nincs
is ott autó. Ahogy tovább halad, már látom… A villanypózna félig bedőlve, a
kábel ijesztően gyanúsan közel a földhöz, egy fenyőfán, ami szintén dőlni
látszik van fennakadva, ezt kerülgette a szóróautó. Próbálok rákanyarodni a
parkolóra, a fényszóró fényei egy nagy halmot világítanak, döbbenten nézem, ez
a fa, az a fa, ami miatt a ház máshogy áll, mint a papíron először tervezték,
egyfajta juhar, mint azt kiderítette a tervező és az építtető. Az a bizonyos
juhar most itt fekszik, legalább is java része. Ösztönösen lehajolok, próbálom
felemelni, mint az ájult embert. Meg sem tudom moccantani, több száz kiló
lehet, és még a jég. A döbbenet nem oszlik, bevergődöm az autót egy kis lyukba,
ahol se ág, se más. A dermedt csöndbe belevijjog egy szomszédos ház riasztója.
Persze, ha nincs áram, ez történik. Érzékeli a riasztó és beindul. És lentről a
faluból még tíz. Szirénáz egy mentő, vagy tűzoltó is lehet.
Pár
hete, vannak az embernek megérzései, a slusszkulcsra ráfűztem egy kis
elemlámpát. Ügyes kis szerkezet, a benzinkútnál vettem, gondoltam segítek azon,
hogy egyre rosszabbul látok a sötétben. Most aztán jól jön a vaksötétben.
Nyitom az ajtót, két szempár csillan, egy kutya, egy macska kérdez, mi a fene
történik itt. Próbálok nem orra bukni, keresek gyertyát. Az adventi koszorút
találom először, meggyújtom az elsőt, amit már égettünk. Felgyertyázom a
lakást. Keresem a mécseseket, gyertyákat, kevesebb van, mint amire emlékszem. A
kutya bepisilt, megtalálom a tócsát, nagyon félhetett valamitől. Csak a
mennydörgéstől, tűzijátéktól fél. A robajoktól, amit nem ért. Mitől ijedhetett
ennyire meg?
Lehajolok,
az alsó fiókban a konyhában remélek pár gyertyát. Egyszer csak egy pengő hang, egy
eleven hasadás, majd egy tompa zuhanás. A kutya alám bújik és sír. Majd újra,
mint a fegyverropogás, szakadnak-hasadnak a fák. Majd megint puffan a lehullott
lomb. Ijedten összebújok a kutyával a kihúzott fiók alatt. Jézusom, milyen
pusztulás ez. Újabb recsegés-ropogás. Érezhető az ingás, de ez a fa megmaradt.
Majd újra egy sorozat, mint a géppuska, Nana nyűszít. Számolgatom, melyik
kertben lehet. A következő reccsenés, hasadás egyértelműen a mi juharunk, egy
újabb ág. Kibújok a fiók alól, felegyenesedem, a konyhaablakból nézem a két
kedves óriás fenyőm. Ők gyengék, a fenyő gyenge, gondolom. A két hatalmas fa
egymásnak dőlve, összefagyva. Mintha az összefagyott ágak egymást ölelnék,
segítenék, tartanák egymást. Rettegve számítgatom, dőlnek-e, maradhatnak-e. Nem
tudok nekik segíteni, csak találgathatom életben maradhatnak-e. Nana kutyát
azért próbálom nyugtatni, te megmaradsz öreglány, atomvillanás után is, nyugi,
csak légy szíves ne pisilj be többet. Hálásan követi gyertyás alakom. Próbálom
kitessékelni, dolgát végezni, elég egyértelműen jelzi, szó sem lehet róla. Talán
jobb is, még ráesik egy fa. Jól van, maradj. Kaffog, hogy szerinte is így van.
Lassan
mindenki hazaér, nagy köszönet. Lassan mindenki megérti, mi a baj, egyáltalán
mi a helyzet. Vaksiskodunk, botlunk egymásban, de megnyugszunk. Van minden,
enni-inni való, mindenki megvan, a macska is láb alatt, szóval talán
rendeződünk. Csak ne hallaná az ember a hasadás, törés hangját állandóan. Felvetődik,
nem nekem jut eszembe, kéne vizet gyűjteni. Igaz, engedek a kádba, edényekbe,
vödrökbe. Nana, amit elér beleiszik. Próbálom elkülöníteni a Nana mentes,
tiszta vizeket.
Lemerül
a telefonom, a cégesben van kis erő, de az összes szám a másikban. Adok jelt
Anyának, a felét sem mesélve amit látok, és semmit nem érintve, amitől félek.
Lefekszem,
vaksötét, süketítő csönd, amibe néha egy-egy riasztó beleszerencsétlenkedik. És
a fák, a fák. Puskaropogással törnek, hasadnak. Sírnak. Nem tudok másra
gondolni, csak arra, hogy állva halnak meg.
Hogyhogy nem veszi senki sem észre, hogy mennyire szívbe markoló, egyszersmind gyönyörű, plasztikus, kézzel fogható megírása egy helyzetnek, a kegyetlenre fordult valóságnak tájban, emberben egy ritka váratlan időjárási, természeti helyzetben?!
VálaszTörlés