2014. december 27., szombat

Jégvilág 2.



photo: Bánkúti Margit


Éjjel gyakran felriadok a pengő hangra, ahogy hasad az ág, utána reccsen és aztán csak a súlyos zuhanás, majd tompa puffanás. Számolgatom, mi zuhan, melyik fa járt pórul. Próbálom a hangokból kikövetkeztetni, merre dől.
            Az ébresztős mobilom lemerült, még tegnap este. A másik jelzését nem is ismerem, felhúztam, de magamtól is ébredek. Nézem az ágyból a kertet, még sötét van, nem látok rémes kárt, de nem olvadt el, az bizonyos. Elkészülök, nézem a kocsit. Kicsit fagyos, nem botrány. Letakarítom, hallgatnám a híreket. De áram még nincs. Így rádió sincs. Net sincs, nyilván. A laptopban van még egy kis szufla, de net persze nincs. Akkor telefonálok, meg vannak a konzulenseim, akiket ilyenkor fel szoktam hívni, korán induló autósok. Megbízhatóak, nem vakmerőek, nem beszariak. Velük szoktam egyeztetni, érdemes-e nekiindulni autóval, vagy válasszuk a gyaloglást, buszt. Csörgetem a számot. Nem megy ki a hívás. Mi a franc van? Túlterhelt lehet a rendszer. Nyilván mindenki megnyugtat, jelentkezik, jelzi a késést, tájékozódik. Próbálom később, várok kicsit. Nézegetem a tájat a teraszról, elkeserítő. Csatatér. A megkergült riasztók egyre csak vijjognak, mentők jönnek, számolom hányadik. Visszalépek a szobába, ösztönösen a kapcsolóhoz nyúlok, fölösleges. Újra eszembe jut a reggeli krónika, a hírek, elhessegetem az ötletet. Újrapróbálom a telefont, már lassan illene jeleznem kések, vagy meg se leszek egész nap.
            Lassan ébred mindenki, vitázunk. Én mindenkit itthon tartanék, ők mennének. Nem kéne tetézni a bajt. Mi a fenének nekivágni a vakvilágnak. Felderítésre szánják el magukat, illetve arra jutnak, elindulnak, ha sikerül visszaszólnak. Hová, ugyan hová? Hiszen semelyik telefon nem működik, a mentő szirénázik, a fák pattanva dőlnek. Hová mentek, már megint hová? Bele a vakvilágba. Nem kellene ilyen vakmerőnek lenni. Mit gondoltok, miért halljuk a szirénákat folyamatosan? Szokás szerint hátaknak beszélek.
            Újra telefonálni próbálok, semmi. Ki sem csörög. Fél órája mentek el, persze semmi hír. Jövök-megyek. Gondolok egy kávéra. De hideg ásványvíz és narancslé van. Nem kell mindig kávézni. Eszembe jut a vérnyomásgyógyszer. Beveszem. Jövök-megyek. Leginkább ezt lehet tenni. Kiforgatom a fiókokat, gyertyákért, mécsesekért. Jó lesz kézhez tenni. Meg a gyufát is. Csinálok egy készenléti pakkot. Mobilok, mécsesek, gyufa, egy üveg ásványvíz, slusszkulcs a kis elemlámpával. Újra tárcsázok, semmi.
            Nem bírom tovább, kimegyek az utcára, mintha ott megtudnék valamit. Behajolt fák, egy magát alig tartó villanypózna, vijjogó riasztó két házzal arrébb. Meddig bírja még? Tétova emberek, gyerekeket próbálnak levinni az iskolába, jönnek vissza. Bóklászik mindenki. Többnyire értelmetlennek tűnik. Fölzúg egy motoros fűrész. Hetekig halljuk majd, most az első.
            Visszaér végre a felderítőcsapat. Lezárták az utat. A faluból se be, se ki. Félóránként konvojban lehet indulni minősített esetekben, mentőknek, kenyeres kocsiknak. Rendőrök állnak az út végén. Egy hatalmas ág eltalált egy fő áramvezetéket. Majdnem az egész falu áram nélkül van. A hegyen víz sincs. Mobilszolgáltatás nincs, talán a toronyhoz is kéne áram.  Az utak a faluban prímán járhatók. Semmi gond. Falun belül jöhetünk-mehetünk. Na de minek. Teszek-veszek a házon belül, de nincs nagyon mit. Víz nincs. A tartalék vízzel elmosogatok. Rendezem a konyhát. Mániásan pakolok, ha menni kell, ne maradjon hátra nagy rendetlenség. Törölgetek. Visszapakolok. Egyébként, nem szoktam ilyen gyorsan. Azon gondolkodom, ha maradunk is muszáj, hogy ne legyen nagy kavar, mert a sötétben nagy bajt okozhat a széjjel hagyott edény, a láb alatt lévő kosár, szatyor, mifene.
            Érdekes, nem nagyon hűl a ház. Lent, amelyik szint félig a földben van, szinte a tegnapi meleg van. Fázni nem fázunk, de mindenki apránként átöltözik. Vastagpulóver, mellény, sapka. Házon belül is. Eszünk pár szendvicset.
            Újabb hírhozók jönnek. Senki nem tud, semmit, de egyhamar áram nem lesz. Erre kell készülni. Talán három-négy nap is lehet. Leülök egy pálinkára. Most, akkor hogy tovább?
A ház két napig sem tartja magát fűtetlen, ezt tudjuk. Próbáltuk már olajos időkben a régi házat, márciusban kihűlt huszonnégy óra alatt. Tehát cselekedni kell. A cserépkályhát nekiállok lepakolni, jó ideje pakolom rá a könyveket, pedig nem ott a helyük. Csak mindig kevés a polc. A kályhát meg nem használtuk. Órákig szortírozom a könyveket kupacba, Közben a többiek fát hoznak fel, vágnak aprófát, gyújtóst, keresünk újságpapírt. Telik a vesszőkosár. Néhány öreges bolondéria értelmet nyer. Miért nem szabad minden papírt kidobni, miért kell száraz helyen tartani a fát, miért kellenek szerszámok. Miért kell mindig gyufa. Miért kell cserépkályha. Miért kellenek nagyobb edények.
            Kimegyek jeget gyűjtök vödrökbe, jó lehet leengedni a wc-t. Sőt, amit edénybe gyűjtök, még mosogatni is jó lehet. Még ki sem enged a jeges gyűjteményem, mire öt liter víz jön a másik hegyről, ott éppen jön a csapból, de piszkos. Nem ivóvíz. De jó kis víz. Megható gondoskodás.
            Mászkálok kicsit az utcán, hátha vannak hírek. Nincsenek. Mindenki fát vág, pakol, ágat húzkod, kárt ment. Óriási robajjal szakad le mellettem egy ág, na jó inkább egy lombnegyed. Ez a mi fánk. Kitöri a kerítést. Szétfutunk kicsit. Káromkodunk, mert nagy a kár. Feszült mindenki, mert tudjuk, ha ránk esik, nagy baj eshetett volna. Összeveszünk kicsit újra, ki a vakmerő, ki a túlizgulós. De nem olyan elementáris ez a vita már. Pedig nem tudjuk a lomb súlyát, ez csak napokkal később derül ki. Súlyos mázsák potyognak, ez közvetlen életveszély. Folytatjuk a tűzrakást. Eszembe jut, a kocsiban a rádión hallgathatunk híreket. Délben, a krónikát. Kiülünk, nagykabát, sapka. Kossuth Rádió Déli Krónika. A hírek vége felé térnek rá a jéghelyzetre, addigra fázunk, pedig jár a motor. Vigyázok az akkumulátorra. Bizonyos budai utak járhatatlanok, különösen a Normafa környéke van veszélyben. Gondok vannak az áramellátásban, a hatalmas jég okozta károk elhárítása hónapokat vehet igénybe. A háromszáz méter feletti magasságban a lakosok különösen veszélyeztetettek. A falut nem említik. Azt sem mondják, van egy megközelítetlen település. Vagy lehet, hogy mondják, de a falu neve el nem hangzik.
-          Mondtam, nem vagyunk érdekesek, Budapesten minden rendben, leszarnak minket!
-          Nyolcezer ember, mégse vicc. Nem értem.
-          Rendben vannak, ne várd, értsék!
-          Azt mondták háromszáz méter…..de mi négyszázon vagyunk…
-          Négyszázon….
-          De akkor, mi a fenét csináljunk?
Két sapkás fej mered egymásra. Most érzem először, nagyon fázom.
            Nem lehet, hogy nem csinálnak semmit!
            Biztos küzdenek, azt sem tudjuk, hányan. Biztos küzdenek.
Vijjog a mentő most is. Visszamegyünk a házba. Muszáj nekikezdeni fűteni, ha hetekig gond lehet, el kell kezdeni. Begyullad könnyen. Szépen pattog a tűz. Olyan füst van a nappaliban, hogy muszáj szellőztetni, kicsit aggódom a füst kifelé megy-e. Ahogy melegszik a kémény, lassan kevesebb füst jön vissza. Gyerekkor szag vesz körül. Gyerekkor hangok. Kályhaajtó csikordulás, kaparó pengés. Fasuhogás, ropogás. Kezd melegedni a szerkezet. Azon gondolkodom, mit lehet főzni cserépkályhán? Valami beférő vaslap kéne krumplit sütni. Sajnos sparhelt nincs a házban. A sparhelt nagyon fontos, univerzális és hihetetlen gazdaságos. Meleget ad és azonnal csinál meleg vizet, jó hosszú füstcső kell, akkor fűt is. Nincs sparhelt, lennie kéne. De milyen jó, hogy cserépkályha van.
            Ha hetekre kell berendezkedni, hogy lesz. Fűtünk, vágjuk a fát, akkor nem fagy le a ház. Mi bemegyünk a városba. A macska épp fenn páváskodik a tűzifa tetején, Nana kutya fetreng boldogan a forgácsban. Loncsosak. Városban…Anyámnál…Ez nem megy. De akkor hogy legyen? Meg dolgozni is kéne?
            Szétárad a meleg a lakásban. Lezárjuk a kályhát. Csodálatos meleget ad. Nézzük a vas kályhaajtót, vörös fény cikázik. Újabb hírek jönnek, semmi jó. Megint leszakadt, bedöglött, bekrepált valami, ami már valami helyett volt. Megy a riasztó, két házzal arrébb. Az agyat szétviszi.
            A legrosszabb, nem tudok telefonálni, nem tudom azt mondani, megvagyunk. Nem tudhatok híreket. Nem tudok nyugtatni. Semmit nem tudok. Ülünk szépen. Melegedünk. Nézzük a tüzet. Megcsörren a telefonom, amelyik még nem merült le. Nézek rá, mintha boszorkányjárás lenne, ebbe meg mi lelt erőt. Keresnek a cégtől, világos semmit nem érthetnek abból, ami itt volt-van. A városban esik az eső, nagy eső van. Sokat bajlódtak azzal, hogy elérjenek. Próbálok udvarias lenni. Szeretném Anyát hívni, ha van mobilszolgáltatás. Nehezen értik meg. Leteszem, próbálom hívni. Nem, kifelé még nem működünk. Ezt is békében kell viselni. Tudom, hogy óránként hallgatja a híreket, és azt is már mennyire aggódik. Az, az őrjítő, hogy hála a jó égnek, nincs bajunk. Csak ezt nem tudom mondani.
            Bár a Déli Krónikában nem is szerepeltünk. Talán nem is tudja a baj mértékét. Egész nap jár az agyam, mivel, mit tudok pótolni. Hogyan lehet megoldani a hiányzó dolgokat. Örülök, hogy alapvetően minden van.
            Anyám háborús gyerek, én nem éltem háborúban. Anyám nem tud végignézni egy háborús filmet sem, én igen. Anyám soha semmilyen tartalékkal nem él, én félévnyi ennivaló, hetekig szóló innivaló felhalmozás nélkül nem létezem. Borzongok attól, hogy elválaszt minket egy folyó, a Duna. Tűzre, vízre vigyázok. Mintha én lennék inkább háborús gyerek.  Örököltem idegeimben, zsigereimben a félelmet?
            Szépen felgyertyázva, melegben olvasok, egy jó meleg takaró alatt. Lassan teljesen besötétedik. Spórolni kellene a gyertyával. Egyszerre csak pislákol a csillár. Zümmög a hűtő. Pittyeg a mikró. Áram van!!!
            A legifjabb generáció emlékeztet: Anya, először a telefonokat tedd töltőre, és a laptopot. Lehet, hogy csak átmenetileg lesz áram. Oszd be az erőket! Lehet, hogy csak egy-két órát tudnak tartani. Megszeppenve fogadok szót. Lehet, hogy ő is háborús gyerek?
            Lesz tea, víz, meleg víz, net. Hírt is tudunk adni:

„Nagykovácsi felszabadult! Van áram, víz, térerő, meg mindenféle!!!!! Kedves aggódó ismerősök, köszönjük megvagyunk. Tíz évre elég hasáb, apró, rőzse, egyéb fánk lesz. Dolgozunk majd. Szakad a szívünk kedves fákért, bokrokért, miegyébért. De egyben vagyunk. Köszönjük, hogy hírrel lehetünk. Óriási, kitartó munka eredménye.”
„Kedves Nagykovácsi! Feladtad a leckét. Vettük. De hidd el, nagyon szeretünk. Mindenhogyan. Meg azért is.”




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése