Zöld küllő

Zöld küllő, a képen, hogy a kertben mi volt?

Nagyon jó konyhám van. Nem túl nagy, de jó. Kilátok belőle, mindenfelé. Mindig ilyet szerettem volna, nemrég lett, a régebbi konyhában jócskán nézhettem a falat, akkor odanézett a pultom. Itt a tűzhely mellett egy nagy ablak van a kertre, a körtésre, a falura, mögötte a hegyekre. A másik oldalon a nappaliba látok, ha akarnám, tévézhetnék is szöszmötölés közben, de erre nem tudok rászokni. A konyhai rádiózást annyira megszoktam a régi konyhában, hogy erre a tévés verzióra rá nem tudok szokni, magára a tévére se nagyon. Főzés közben pedig hasznos, ha inkább csak hallgatunk, és a szemünket használjuk. Néha persze réved az ember, el-elgondolkodik a sistergés, forrás közben. A két hatalmasra nőtt fenyő előtt a bodzabokron vannak a madáretetők. Tavaly három volt, idén nyáron a vihar elrepített egyet, össze is tört. Idén pótolni kell. Az tört el, amit egy öregember árult a piros lámpánál pár éve. Érdekesen lengette a portékáját, olyan szemléletesen lóbálta, mintha a szélben repkedne, rögtön felismerhetted, mit árul. Azt hiszem, sikerült alkalmilag a város legdrágább madáretetőjéhez hozzájutnom. De erre csak utólag gondoltam.

            A madárfigyeléshez idő és türelem kell. Nem árt, ha nem vagyunk túl zajosak, mert a madarak az ablakon, a falon keresztül is érzékelik a zajokat. Izgatottabb kiáltás, élesebb edénycsörgés és rebbennek is el. Akik csapatban járnak, egyszerre távoznak, bár mindig van egy-két lemaradó figyelmetlen.

            A régi konyhában, főzés közben mindig hallgattam Schmidt Egont. Fantasztikus ember. Egy szál magnetofonnal felvesz madárhangokat, aztán olyan szépen körülírja, elmeséli, hol rögzítette a hangokat, milyen madarakat hallunk, milyen évszakban, milyen tájon, hogy észrevétlenül már nem is a gőzös konyhában álldogál az ember, hanem a mezőn lapulva figyeli a hangokat. Lehengerlő magabiztossággal ismeri fel a hangokat, amelyek nekem sokszor megkülönböztethetetlenül egyformák. Még a hangulatukra, körülményeikre is utal. Éppen mit csinálhatnak, miért lármáznak, miért aggódnak, miért elégedettek. Csodálatos tudás. Kezdő és semmiképpen nem profi madarászként nehéz dolgunk van.

            Látva a csodálatos forgalmat a madáretetőnél, azonnal vettem egy madárhatározót. Volt már kettő, de azokban olyan madarakat rajzoltak, amilyeneket én még nem láttam. Ez az utolsóként vett jobb. Szűkítve van a téma, Magyarország madarai vannak csak benne, így nem kell a könyv felét hasztalannak ítélnünk, mint a régiek esetében, amelyek a világ összes madarát mutatják be, véleményem szerint többnyire álruhában.

            Az első észleléseknél, egyet leszögeztem, ezek a madarak nem rigók és nem verebek, és egyáltalán nem galambok. Ez a megállapítás könyv nélkül is ment. Még a harkály is téveszthetetlenül felismerésre került. A cinkék még a régi kertből ismerősek voltak, az erkélyről. Na, de hogy ennyiféle van, az csak az első tél végére derült ki. Akkor már egy távcsővel egészült ki a megfigyelő szett. A távcső, ügyes jószág, szinte semmit sem kell rajta állítani, csak azt kell eltalálni, melyik felébe kell nézni, ez a felfedezés izgalmas pillanataiban nem is egyszerű. Fegyelemnek kell lenni, mint mindenben, amit az ember komolyan csinál. A távcső nem lehet akárhol, azt ugyanoda kell visszatenni, mert különben a legfontosabb pillanatban nem lesz meg. A távcső az ablakpárkányon, a zöldfűszerek között, a nagymama féle sótartó fafedelén van, amiben a normális só van, ami helyett tengeri sót kell mostanában használni. A könyv, a határozó a terasz ablakának mélyedésében. Nyáron is, pedig akkor nem lehet jól leskelődni. A lombok mindent eltakarnak, a madarak is kerülik a lakott helyeket, nincsenek rászorulva. A legszebben a hóban látszanak, amikor már nincs levél a fákon, a fehér háttér előtt pedig még a kevésbé színesek is jól kivehetőek.

            Még nincs igazán szezon. A dióra jönnek ugyan a mátyásmadarak, hihetetlen pofátlanul kapkodják össze a zsákmányt, kitartóan gyűjtenek. Kisebb tyúknyi méretűek, fogalmam sincs miért kéknek rajzolja a könyv őket, de a farktollról beazonosíthatóak, meg akik tudják, milyen madarak vannak a faluban, segítenek is. Az ember elmondja, hogy néz ki a madár, mit csinál, hol látta, mondják is azonnal, mi lehet az. Miután már tudjuk, mit látunk valószínűleg, könnyen ellenőrizhetjük a szakirodalomban. Ekkor már kis képzelőerővel felismerhető az ábráról a megfigyelt példány.

            Pakolgatok, próbálom a mosogatnivalók örök utánpótlással bíró hadát a megfelelő irányba terelni, miközben a már szárazakat az ellenkező irányba. A maradékot kisebb edénybe, hogy onnan majd pár nap múlva kis nylonnal mehessenek a kukába. Süt a nap, néha aggodalmasan kilesek, megint hány zsáknyi levél került földre, amit össze kellene szedni. Hálásan nézek a két fenyőre. Velük kevés a gond, mindig szépek, zöldek. Állnak a levéltenger közepében. Alattuk egy zöld madár. Hihetetlen piros fejjel. Jó nagy darab, innen fentről tyúknyi, közepes macskányi.

- Mi lehet ez? Elszabadult egy papagáj?

Nem lehet, annál nagyobb is, meg ül a földön, és szorgalmasan csipeget valamiket. Eszembe jut, tavaly pontosan ott ült egy másik nagyon színes vendég, akkor a könyvből átutazónak minősítettem. Nagy hiba, nem írtam fel, mikor láttam, minek véltem. De emlékeim szerint télen, és a színe is más volt.

- Ilyen piros feje a harkálynak van, de a harkály nem ül a földön. Mindig függőlegesen áll, fejjel le vagy fel, vagy oldalt, de mindig függőlegesen.

Lapozzuk a könyvet a harkályféléknél, találunk egy kicsit hasonlót. Zöld küllő. Ez lesz.

- Azt írják sárgás a tollvége, de csíkosnak rajzolják.

- Ez semmilyen, vagyis nem látszik, mert ül a fűben, meg az avarban.

- Viszont hangyabolyokat látogat, azért ül ott olyan régen.

- Van fekete szemkörnyékű, van olyan, amelyiknek piros a szeme körül….

- Ez fekete, mekkora erős csőre van.

- Az, hangyászik vele.

Olvasom tovább a könyvet, csak ritkán dobol, dobolása gyors, pergő. Nézem, hát dobolni, nem dobol. Egyáltalán, hogy kéne dobolni egy madárnak. Pedig, ezek szerint, fő ismérv, dobol-e, vagy sem. Ez a küllő nem dobol, most legalább is nem. Elképzelem dobszerkóval. Na jó, hagyjuk a szakirodalmat, holnap megkérdezem Pista bácsit a boltban, mit láttunk. 

.