2013. április 6., szombat

Eljön a reggel






photo:Dofka

Eljön a reggel, az a reggel, amikor be kell menni a kórházba. Ez már nem is olyan rossz reggel, a tegnapihoz képest. Valamiért összekeverem a napokat, nézem a mobilt, nem csörgött, vagy nem állítottam be, vagy mi történt. És nem csomagoltam össze. De, hogy történhetett mindez. Kapkodok, nyitogatom a szekrényeket. Tűnődöm, ha vidéki útra megyek is, előző nap összerakok mindent, magnó, háromszoros mennyiségű kazetta, félévnyi elem a diktafonba. Százas papír zsebkendő, szendvicsek, másfeles ásvány, kisebbek, alma, gyümölcs, apró falatok, ha nagy a rohanás, és tényleg csak egy szájnyitásra elég idő van. Télen termoszba tea, esetleg forralt bor, pótcipő, harisnya, váltás szárazkesztyű, sapka.
            Most akkor, mi a fene történt, teljesen megzavarodtam, semmit nem pakoltam össze. Rémült futkosásomra ébrednek.
-         Mit csinálsz? A jó ég áldjon meg, állj már le!
-         Elfelejtettem összepakolni,és el is aludtam, fél órája el kellett volna indulni.
-         Atyaég ! – fullad a párnába a hang, majd hirtelen felülés, - de könyörgöm, szerda van, nem csütörtök.
Szerda van, akkor nem ma kell menni, egyszerűen összekavartam a napokat, nem felejtettem el összepakolni, csak nem csütörtök van, hanem szerda. Szerda, és nem vagyok elkésve. Visszarogyok az ágyba, próbálok még kicsit pihenni. Nem nagyon megy, a szívverésem a dobhártyámon dobog, fázom, kiizzadtam a kapkodásban. Össze-vissza kapkod az agyam, inkább elindulok. Tartok tőle, ez már nem lesz egy egyszerű nap.
Este aztán szisztematikusan összerakok mindent. Sok minden nem kell, feltételezem az egynapos verziót. Ha máshogy alakul, úgyis adódik a dolog. Reggel aztán nekivágunk, nincs sok kedve az embernek az ilyen nekivágásnak, hogy a fene essen bele, de ha egyszer muszáj. Végignézek a lakáson, kinézek az ócska, de most mégis szép tavaszi időben ébredő falura, becsukom a kertkaput. Berogyok a kocsiülésre, nem kell megbeszélni, egyre gondolunk..
Régi, patinás falak, fél Budapest itt születhetett, főként a pestiek. Rendezett lépcsőház. Leadom a papírokat, várom a soromat, sok teendő itt már nincs, szépen megadóan kell tenni, amit mondanak, egymás után. Lehet jó sokat várni, nézelődni. Olvasni is lehetne, ha valakinek van erre idege, úgy látom, van, akinek van. Nekem nincs, nézelődök, azt se nagyon, csak úgy, amennyire muszáj. Régi kórházi szabályom, csak annyit nézelődjek, lássak amennyit szükséges. Többnyire, épp elengedő benyomás ér így is. Itt a felvételnél még nincs nagy tét. Mindenki ruhában, civilként érkezik, lassan leszünk csak hálóinges egyenbetegek.
Éledezik, ébredezik a kórház. Lassan megérkeznek az orvosok is, akik nem itt töltötték az éjszakát. Azért még nem ment ki mindenki külföldre, sok fiatal orvos is jön-megy a folyosón, jobb köpenyekben, de a klumpáról úgy tűnik nem tudnak leszokni. Generációváltás lehet, mert az idősek is még ott vannak, és sok a fiatal is. Nem medikusok, orvosok már. Atyaisten, milyen fiatalok, szinte gyerekek. Viszik tovább, felelősséggel, amit rájuk hagytak.
Az első adminisztratív stáció után bekerülök a rendszerbe, mostantól olyan néven szólítanak, amit soha nem használok, itt nincs válogatás, ez van a papíron, így fognak hívni. Tulajdonképpen gyorsan megy, elég hamar bekerülök a második állomásra. Itt is még adatoznak, meg vallomásokat kell tenni és aláírni. Mindent aláírok, a vérképpel még nem nagyon foglalkoztak, azt hittem azon is lesz kis magyarázni való. Értékelem a nagyvonalúságot, vagy hagyjuk. Vérnyomást mérnek, ez is a rutin része. Gépiesen nyújtom a kezem. Szuszog a szerkezet, majd fújtat. Hümmögés, újra szuszogás, fújtatás.
-         Ez magas, magas a vérnyomása?
-         Ezek szerint, persze néha magas.
Szedek is rá valamit, de a fene se gondol erre mindig. Rendjén beveszem, egyszer nagyon magas lett, aztán azóta szedem, többnyire nem magas, ha ok van rá, az. Most meg izgulok, persze, hogy magas.
-         Hát majd eldöntik a műtőben…
Azt hiszem, most minden értéket túlhaladom, ezt a mondatot felfogva. Csak nem akarnak hazaküldeni. Amikor már itt vagyok, leletekkel, minden papírral, munkából, otthonról elszabadulva, nem, ez nem lehet.
            Újra kinn várok, már türelmetlenebbül. Egy húszévforma pár idegesítően puszilgatja egymást, pontosabban a lány a fiút, percenként, a saját ritmusa szerint, elmegy pisilni puszi, visszajön puszi, beadja a személyit puszi, visszateszi a hátizsákba puszi, behúzza a cipzárt puszi, nem csinál épp semmit puszi. A fiú a falnak dől és fogadja a rengeteg puszit, mintha örülne neki. Próbálom magam meggyőzni, nem vagyok olyan helyzetben, hogy kiröhögjem őket, végül is egy beteg vagyok, akinek még a vérnyomása is magas, lehet, hogy még betegnek se leszek jó. De akkor sem bírom tovább, kibuggyan belőlem a röhögés. Szerencsétlen gyerek, ebből a sok szeretetből, hogy jön ki jól. Nagyon jó, hogy nem dohányzom, mert most rá kellene gyújtanom. Inni még vizet se lehetett reggel, pedig most egy narancslé ennyi puszi mellé jó lenne, de végül is jó így.
            Megjön az orvosom, milyen pici ebben a nagy épületben. Még soha nem láttam utcai ruhában, de így képzeltem a stílusát. Nemsokára behívnak újra, ő ül a gépnél, nincs asszisztencia, semmi. Pötyögi, amit kell. Nem dohányzom, ez dicséretes, na gondolom, mindjárt jön a vérkép…de nem. Bevallom a vérnyomást. Azt is, hogy elfelejtettem elhozni a gyógyszert. Bevenni, meg nem mertem.
            - Igen, azt mondja, enter, várjon innen átlépek, mivel is na F3, hohó, ez az, na mit szed?
            - Mondom a nevét
         - Mit? Mondja újra…betűzze..! – és az édesen, mindig csálé szemüveg most még ferdébben áll – Nohát igen, ezt beírtam, és akkor persze jó lesz itt minden. Megcsináljuk, nincsenek sokan, ha jól látom, kilenckor kezdjük. Fent találkozunk.
Végérvényesen bevettek, hiába gonoszkodtam a puszilgatós idiótákon, mehetek az Osztályra. Kezd fogyni a civil erő. Második emelet. El kell menni a műtők mellett, aztán az intenzív előtt, és aztán lesz a nővérszoba. Mindezt nagyon nem mesélem el, menjünk csak fel együtt. Mondják, hol a lift. Mondom én is a másodikra megyünk, van lift.
-         Hol a lift?
-         A fene, se tudja, menjünk gyalog, ne várjunk
-         Azért most, a vérnyomásod…
-         Ja, a vérnyomásom, jó menjünk lifttel.
A másodikon, pedig nem mondtam el a részleteket, már kórház van. Tolószékek, tolóágyak sorjáznak, a műtők fémes ajtaja is látszik. Van harminc év  tapasztalatom, tudom, itt lesz elég. Meg is állok.
- Itt most, gondolom…
- Igen, persze, innen majd bemegyek
- Ez itt már, …..
- Igen, ez itt már
- Itt már, nem zavarnék, betegek vannak, asszonyok
- Persze, itt már igen …
- Hát akkor,…
- Igen akkor
- Igen
- Add oda a szatyrokat!
- A szatyrok, ja a szatyrok – motyózunk, nincs túl sok, hozhattam volna, csak a vérnyomás miatt.
- Azt hiszem, most kicsit, elment a kedvem az egésztől
- Jaj Istenkém, Istenkém, na hát…
- Na most megyek – kibontakozom a tétova ölelésből, erőt kellett tudnom meríteni belőle -  Hívlak, amint tudlak. 
Egy gyors intés, csak egy hátrafordulás, és aztán egyenes léptekkel, határozottan befelé. El a műtő előtt, egyes, kettes, intenzív, itt fordul a folyosó, már nem látnánk egymást, de most már nem is szabad hátranézni, csak előre. Viszem a macskás Harrodsos táskát, a másikat, a piros retikült, az ásványvíz a hónom alatt lóg, megérkeztem. Útközben, már szembejön a nagyüzem, egy keleti, vágott szemű asszony próbál eljutni a célhoz, nagyon sok csővel, állvánnyal, egyebekkel. Jobb, hogy ide már egyedül jöttem. A felvételről ismerős másik két asszony ül már a nővérszoba előtt. Leteszem a szatyrokat, a Harrodsos kiborul, kicsit kikandikál a köntös, a Ms Shirrel.
-Sziasztok lányok!





Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése