Orkán-grill

Photo: Dofka

Orkán-grill

Az orkán kabát intézménye gyermekkoromból rémlik. Mi gyerekek dzsekinek hívtuk az ilyesmit, sőt széldzsekinek, amire nagyanyám dünnyögte is magában, persze tehát orkán. Grillezést terveztem mára, tegnap este végre kicsit ki lehetett ülni, bár elég hamar plédeket kellett keríteni, és ami a halálom, zoknit. Legalábbis ezt kért barátnőm, zoknit. A könnyű nyári lenruha mellé még rajta is rémesen hülyén állt a zokni, pláne a csepp szandáljával. Jó negyedóra volt, mire túrtam neki egyet. Többnyire csak nagyon téli, inkább sízoknijaim vannak, az meg mégis túlzás lett volna. Nagy nehezen lett egy Garfieldes, fekete. Ez belefért a szandálba. Azt nem mondom, hogy jól ment volna hozzá. Meg is jegyeztem, aztán összeröhögtünk, nem tök mindegy, a plédhez pont jól passzol.

            Délelőtt még teljesen reményteli a grillezés. Süt a nap, egy felhő nincs az égen. Rövid falusi körutam alatt érzem erős a nap, jó meleg lesz ma. Szedegetem elő a pultra a szükségeseket, a bepácolt csirkét, a zöldségeket, a meggyet a sütéshez. Térülök, fordulok, fél óra is eltelik, hogy nem nézek ki az ablakon. Ezalatt történhetett meg a változás. Ahogy a szemetesvödörrel fordulok, világos, hogy itt semmiféle grillezés nem lesz. Nincs rossz idő, csak pont olyan, amilyenben senkinek nincs kedve kiülni a kertbe. Szél kerekedik, nem is kicsi, hajlanak a fák, kétségbeejtően balatoni az idő. Emlékeztetve azokra a nyarakra, amikor nem tudott lejutni a nyaraló a partra. Rossz turnust fogott ki. Akkor még voltak ilyenek, ilyen turnusok. Reményvesztett emberek kullogtak a mólók felé, megnézve a vizet, amibe az évben nemigen jutottak be. Előkerültek a bőröndökből az akkurátusan bekészített holmik, a bölcs előrelátással mégis belapogatott melegítők, kendők, zoknik, no és az orkánok. Aztán mehetett az ember a mólóra, hajókirándulásra megfagyni, tömegeket kerülgetni Keszthelyre, felnőttek elváltozását felügyelni Badacsonyba, csempés ketrecektől idegenkedni a Veszprémi Állatkertbe. Ezek a programok remekek voltak, de fel nem érhettek az igazi tervvel, a stranddal, a napozással, a meleggel. Gyermeki lázongó énem, kikelt az igazságtalanság ellen, hogy a jó idő a strandolás ilyen turnusfüggő. Tudatlanságomban arra nem gondoltam, másnak még esélye sincs arra, hogy esetleg jó időt fogjon ki.

            Aztán, amikor nem turnusfüggő nyaraló lettem, rájöttem hogy az időjárás elég demokratikus dolog, sújthat az mindenkit, turnusost, egész nyarast, ott lakó helybelit egyaránt. A közösen végigbulizott nyárból, amit már nyaralósan és még a társasággal együtt töltöttünk tizenkét évből egyszer volt jó idő. Az első évben. Amikor a jó időn kívül még semmi sem stimmelt a házban. De jó idő az volt, hajnalig élveztük. Gyönyörű napok voltak. Volt, aki akkor ébredt, amikor az utolsók éppen befejezték a bulit. Nyugszékekben, plédeken, sátor kezdeményekben, padon, széken, fűben, kövön aludt a nép a csillagos éjben, a jótékony melegben. Volt barát, aki két napot töltött az egyszervolt ól lapos tetején újsággal, borral, zenével bekészülve. Ez egy nagyon boldog nyár volt. Aztán lassan kezdődtek a zivatarok, a nagy szelek. Válás itt, válás ott, halál, betegség, összeveszés, kibékülés, követhetetlen kuszaságok, elköltözések, el nem költözések, haragok, nagy fellángolások. Két éve már ilyen bulit emiatt nem tartok, majd talán kicsit később. Mindenesetre a tizenkét év alatt egyszer, az elsőn volt olyan az idő, amilyet az ember igazán szeretne.

            Főztünk mi ott esőben, ernyővel, orkánban. Csörgött a sörsátor tetejéről a víz a nyakunkba, öntötte el a sátrakat a víz, emiatt aludtak a férfiak kificamodva az autókban, a gyerekek nyakig sárosan, zöldfüves térdekkel dacoltak a megfagyással. Azért jó volt úgyis, végül is jó volt. Mindezeket gondolom végig, amíg visszaérek a konyhába, döntést hozva, ebben a szélben nem lehet grillezni, csak bent. A szobagrillel, nem az igazi, de nem is rossz. Sokkal jobb lesz, mint a sütőben, szebben lesül, puhább is marad. Tulajdonképpen nem lesz sokkal gyengébb, mint a parázsos grillen. De sajnos elmarad a parázsgyártás semmihez nem hasonlítható izgalma, ami majdnem a karácsonyfa befaragással egyenlő kihívás. Óriási füstöket legyezve a múlt heti lappal, újabb izzító löttyöket bevetve, nem gondolva az összetételre. Szálló, keringő pernyék alatt rágyújtva, jól összeveszve, fújva kormos arccal a zsákból ömlesztett operettparázsnak valót, újabb tévedhetetlen ötleteket kipróbálva. Nem törődve az eközben csöpörgő esővel, a feltámadt széllel, ami mégis belobbantja az istennyila lángot. Miközben már mindenki arca kormos, a három legformásabb hússzelet beesett a parázsba, amitől akkora láng lett, hogy a többi azonnal leégett. Nos, ez ma mind elmaradt. Kényelmes ez a szobagrill. Isteni lett, fantasztikusan omlós. Sokkal egyszerűbb is végül. Csak ez az egész így nem ér szinte semmit. Még jó, hogy a rácselmosás ugyanúgy rám marad.

            

Víziváros

Gyalogolok a Vízivárosban. Az árvíz miatt muszáj. A Fő utca kétirányú, az alsó rakpart vízben áll, a fölsőn meg a homokzsákok sorakoznak. A Téren több konténernyi homok. A homok mellett rikító zöldmellényes emberek. Egy hete posztolnak. Nem tudom a homokot, vagy a vizet vigyázzák, vagy minket, fegyelmezetlen embereket terelgetnek. Első napokban a parkolókat küldték el, akkor a homok helyét vigyázták. A környék elkezdett hasonlítani azokra a napokra, amikor valamilyen népünnepély miatt lezárják, és a tömeg sörös dobozokkal, perecekkel áramlik a más napokon oly forgalmas úttesten.

            Sokan nézegetik, méregetik a vizet, fotózzák. Megmutatják a nagyranőtt Dunát a vidéki rokonnak, a kisgyerekeknek, kutyáknak. A biciklisek, a gördeszkások is szórakoznak a vízzel, belehasítanak, fröccsen szét a zavaros víz. Vagy csak belegurulnak, felkavarva a vizet, van látványosság bőven. Én is lementem, két nap is a partra, néztem, ahogy emelkedik a víz. Addigra elérte az alsó rakpart tetejét, és akkor már nem néztem meg többet. Kezdett félelmetes lenni, semmiképpen sem kedélyes. A házak kapuin ragasztmányok jelentek meg, mit kell tenni a lakóknak, ha az ár ide is felhúzódik. A plakátok alatt a kapuk tövében egy-két homokzsák hevert. Elég esetlegesnek tűnt, melyikbe mennyit lapátoltak. Volt ház, amelynek a tövében ötven zsák is volt, némelyiknek a kapujába éppen csak egy pár lapult. Bele sem merek gondolni abba, ha tényleg nagy baj lenne, mire mennénk ezzel a pár zsákkal. Olyan gyerekesnek tűnik.

            Első nap váratlanul hamar állít meg a dugó. Gyakorlatilag egész Buda beállt. Nagyon hiányoznak a lezárt utak, a szűkített hídi felhajtás is sokakat akadályoz. Felszállok egy buszra. Az autót végre leparkolom, előtte majd egy órát nézelődöm Pasaréten, nézegetem az új házakat, idő van rá. A busz a vonala miatt kicsit hátrébb, újra beáll a dugóba, föladom. Nincs mit tenni. A Téren nem áll meg a metró, és amúgy se mernék rá felszállni. Aggaszt a víznyomás, amely a nyomvonalra ereszkedik, ott lenn a Duna alján. Nem beszélve a további háromszáz forintról, amit lyukasztani kellene. Tehát gyalogolok a Vízivárosban. Először is megállapítom, így gyalogosan még szebb. Páratlan épületek, keverednek a korok. A kinyíló fakapuk mögött egész kis kertek kandikálnak ki. Egy fantasztikus péket, cukrászdát fedezek fel. Egy férfi design boltot nyitott, akármi legyek, ha nem olasz a tulajdonos, aki reggel fél nyolckor már selyem mellényben és nyakkendőben áll a kirakat előtt. Nem állom meg a mosolyt, olyan klasszikus és karakteres a figura. Második nap már előre köszön, széles mosollyal, integetve. Serényen mossák fel a boltokat a nyitásra. Jó illatok áramlanak ki a nyitni készülő boltokból. Mosolygós arcok ők is, azon gondolkodom, mégis miért olyan baromi álmos, fáradt az egész.

Túl azon, hogy én is baromi álmos és fáradt vagyok a korai meleg nyárban.

            A harmadik gyalogos napon, a felfedezett, csodás illatú pékség ajtajába kipattan a tulaj, hangosan kurjantva a házból kilépő hölgy után. A nő karján nyolcféle táska, szatyor, valamiféle bevásárlás lehet. Érdekes, hogy reggel így indul.

- El ne kerüld a boltunkat, hé! Szépasszony, nem mehetsz el a boltom előtt csak így! – kurjant a nő után. A nő kissé idősebbnek tűnik, mint a pékfiú, de valóban szépasszony. Visszafordul az út közepéről, és valamit magyaráz a szatyraival kapcsolatban. Szép nagyot mosolyog. A pékfiú csak a nevetést veszi, a magyarázatot a szatyrokról nem, mert a szatyrokat sem látja, csak a nőt. A jeleneten morfondírozva jövök rá, mi a nagy baj a Vízivárossal. Kevés benne a fiatal. Egészen egyszerűen, talán nincs is benne. Nyugdíjasok lakják többnyire, vagy majdnem azok. A Víziváros drága. Mire az ember eléri a Vízivárosi árkategóriát, és fizetőképes már öreg. Vagy itt született, de már szintén öreg. De lehet, hogy nem így van, kezdő bandukoló vagyok még itt.

            A negyedik gyalogos napomon, reggel fantasztikus zöldbabfőzelék illat csapott meg, ott áradt a légben, árvíz azt nem gyengíthette. Erősen fokhagymázva indította a tulaj, jól tette. Lisztesen rántotta éppen. Huszonhét év főzés után az ember orra tudja ezt, petrezselyem nem volt benne. Lehet, hogy oldalassal adja majd. Annak a kajának értelme nincsen, de a zöldbabhoz nekem felsejlik. Az erős fokhagymás hatás valószínűsíti. El is döntöttem a hétvégi menüt. Zöldbab biztos lesz benne és nagyon sok fokhagyma.

            Érdekes, hogy a lépcsőházi fokhagymás rántás milyen konkrét tud lenni, és milyen átható. Soha nem laktam városban, igazán városban. Ezen gondolkodom, miközben a csodálatos gimnáziumi épületegyüttest nézem. Impozáns, szigorú. A negyedik gyalogos napon, kicsit könnyebb szívvel röhögöm ki a szottyadt műanyagzsákba lapátolt homokot, a zsákokat. A lakók arrébb dobálták őket, a könnyebb bejárás végett. Ők is érzik, nem lesz már baj. Megy le a nagy víz baj nélkül. Inkább már Baján van baj.

            Leérek a Térre, erős húsz perc séta után. Kinyitott a kávézó is, jó forgalma van a napokban. Örülök ennek is. Aztán megdermedek egy percre. Ott a padon, azon a padon, a megfagyott ember padján, amiről januárban írtam, ül összebújva egy pár. És legyen árvíz, téli szomorúság, sok nehézség, mindezekről tudomást nem véve csókolóznak. És a hülye galambok kerülgetik őket.

.

Ázik szegény magyar irodalom

Keményen magamra parancsolok. Évek óta nem vettem magam rá, hogy megnézzem a Könyvhetet, legalábbis a Vörösmarty téren biztos nem. Pénteken nehéz napot csináltam végig, kilencre érek haza a faluba, ahol nagyon fontos esemény vár, a Könyvklubos záróparti. Bár egész évben levelező tag voltam, nagyon készülök, akármi is lesz, elmegyek, ez ügyben is keménynek kell lennem magammal. Kedves körlevelek mennek egész nap, félünk az esőtől, hideg is lesz. Bár gyönyörűen süt a nap Budán, a Duna ugyan féktelenül emelkedik, jön és jön. Ijesztő, ahogy a kikötött, Dunán ringó nagyhajók majdnem az ablakot érik el. Úgy tűnik el kell hagynunk az épületet, aztán más döntés születik. Maradhatunk.

            Szép estét töltünk a csajokkal, zeng a kert tőlünk, szerencsére nincs nagyon szomszéd, nehezen bírná a zsivajunkat. Bár erősen elhatározom, hogy korán elköszönök, persze hogy éjfél lesz belőle, és még bele se kezdtünk az igazán lényeges dolgokba.

            Reggel, na jó délelőtt azért egész jól sikerül felkelni, intézem a minimumot, most tényleg csak a minimumot, nézem az órát, négyre szeretnék a Térre érni. Háromtól négyig dedikál kedves falubeli jó barátom, ebben a műfajban kezdő, szeretném személyesen látni őt, és személyesen üdvözölni a Könyvek ünnepén, amikor ott ül a sátrak között, a napernyők árnyékában. Írónak, talán elsőkönyves, könyv azért szól róla már, a világ összes zenei színpadán ott állhatott, énekelhetett. Még kéziratban láthattam a könyvet, jó lett, nagyon jó. Egyszerű, igaz, szóval jó. A télen sokat leveleztünk a könyv címéről. Jó nehéz címet adni egy könyvnek. Meglett az is.  Jó lett.

            A városban minden van, csak szombati nyugalom nem. Hétköznapi, sőt nagyobb kocsitenger, háromnegyedkor jövök rá, nem érek oda. Morfondírozom, mi a fenét tegyek, ezért keltem útra, hogy a helyszínen gratulálhassak. Lassan látható, ez nem jön össze. Telefonálok, ha nagyon gáz, találgatom, nem veszi fel. Kicsöng, bekerülök az Alagútba.

- Szia, kések, nem érek oda négyig, várjatok meg!

- Hol vagy? Persze, gyere, még megyek fölolvasni…és közben hallom három másik ember beszél vele, kérdeznek tőle, ő is kérdez.

Átérek Pestre, az Akadémia előtt már áll a víz, és a parton, a parton annyi ember, mint régen népünnepély esetén. Könnyen leteszem az autót, futok át a Deák téren, ha még így hívják. Hemzseg az emberár, őrületes fiesztázó tömeg. Bulihelyek, Akvárium, a Gödör vagy mi, mellette a régi Buszállomás. A körúton kis szekerek, vagy riksák szállítják a pálinkázó tömegeket. Elég oldott a társaság, potyognak le a Tanács körútra, de aztán visszakapaszkodnak, a Pálinkafesztivál vagy Pálinkaház szekerére. Óriáskerék forog az Erzsébet téren, láttam egy fotót az attrakcióról, de azt gondoltam egy terv vizuális része, hát nem, ez itt forog a bődületes párás, zsúfolt Budapesten. Ilyenfajta nyüzsgést, zsúfoltságot, párát, elevenséget eddig csak Barcelonában láttam, ott úgy tűnt, az a város alaphangon olyan. De Budapest, az én szeretett városom, hogy lett ilyen eleven? Ilyen nyüzsgő? Mint nagy középkori járványok idején az akkori városok, amikor az emberek félelmetes haláltáncot jártak közös tüzek fényénél félve a haláltól, utálva, rettegve az egyedüllétet.

            Rohanok a szállodák között, elnyílt szemmel látom, hogy Európa összes jelentős divatháza üzletet nyitott a környéken, amióta nem jártam itt. Ifjúságom idején itt a Váci utca és környékén korzóztunk kicsit, és néha, és néztük, mit nem tudunk megvenni. Aztán néha elrobogtam itt, de leginkább a lerobbanó üzletek, üres kirakatok sokaságára emlékszem. Most csillogó portálok, design küszöbök, egyen kirakatok, ahogy szokásban van Európa összes városában. Na ideértünk. Elértük. Lehet, hogy büszke is vagyok magunkra. Olyan jó olyannak lenni, mint mások. Legalább olyannak. Nem is egyszerű legalább olyannak lenni. Hosszú egy út volt.

            A térre érve látom a kis házakat, inkább bódék, vagy illendőbben pavilonok. Az tetszetős, hogy egyformák, nincs különbség kiadók között, ugyanakkora nagyon kicsi kis lapos tetős fölvonulási bodega jut mindenkinek. Végül is ez, akár demokratikus is lehet. Összességében elég elkeserítő látvány. De lehet, hogy csak a későbbi tudás miatt. Mert a térre érve, a vidám napernyők, dedikáló asztalok és az egységes pavilonok vidám képet mutatnak.

Keresem a pavilont, rögtön az első. A könyvet látom, az író éppen már nincs jelen. Veszem a könyvet, kérdezem. A könyves hölgyek kedvesen mondják, Szerzőnk már a Színpadon. Elsétálok. A Nagyszínpadon Kőrösi beszél a Magyarkáról valakivel, sajnos nem ismerem, hallgatom kicsit, aztán továbblépek. Gyerekeket ugráltatnak gólyalábasok. Jópofa. De kezdek elveszni. Tömeg van, meleg és elborult pára. Nem találom, akikért jöttem. Le akarok rogyni, hogy felhívom, akiket ilyenkor szoktam, hol vannak, jöjjenek azonnal. Telepednék le, amikor hatalmas vízcsepp esik a nyakamba, aztán rögtön egy másik. Behúzódom a közeli ház eresze alá, de csap be a víz, hatalmas eső kerekedik. Bemenekülök a boltba, ez egy divatház lehet. Nem bánom, a nadrág, amit felvettem, úgy se volt jó választás, meleg, csúszik, idegesítően bő. A napvilágnál jövök rá, hogy két helyen is kimarattam valamely takarítási harcban. Foltos. Veszek egy harisnyát, az elég a bő, hosszú felsőhöz, amit választottam mára. A boltban az utcainál is nagyobb meleg és pára van. Hamar meglesz a portéka. Elviszem próbálni, a fülkék az emeleten vannak. Megyek a mozgólépcsőn, azon gondolkodva, ez a bolt lehetett a régi Luxus? A Luxus, ahol szinte semmit nem vettem, sőt lehet hogy tényleg semmit. A próbafülkében erjesztő meleg van, jó az alsó. Ahogy kifordulok a fitting-roomból, úgy hívják, így, látom hogy szakad az eső, de nem akárhogy. A kezdő kis zápor, amit futónak gondolhattunk, nem lett futó. Hirtelen, de nem futó. Jó kis fapárkány van a fülkék előtt, pont a térre néző ablakkal. Megfáradt férfiember rogyott le, várva a nőt, bátran ide a párkányba. Gondolom, ha neki megengedik. Leülök én is, kezemen az alibi, a vásárolni való. És nézem a Teret. Szegény Tér. Szegény Könyvhét. Szegény Magyar Irodalom. Itt ázik alattam. Áznak a bódék, a Színpad, a népek el is döntötték felköltöznek rá, egyedüli fedél a Téren. Ott ülnek az olvasók, érdeklődők, írók egymás hegyén-hátán, mint a hajótöröttek. Közben az eső ömlik. A legnagyobb üzem van, szombat fél öt, és szakad, és szakad nem akárhogy. Ülök az ablakmélyedésben a macskanacival. Nem nagyon gondoltam volna, hogy veszek egy ilyesmit ma, de így alakult. Szomorú, ami a Téren folyik, az óriási eső. Eltérő technikákkal dolgoznak az emberek, esernyő, futás, lassú vonulás, letojás, eresz alá bújás, fa alatt próbálkozás, bódéba menekülés, hazafutás, napernyő elsajátítás ernyőnek. Szomorú a látvány: a dedikáló műanyag asztalok napernyőit kifordítja az erősödő szél,  folyik a víz a könyveken, a standok állásai nehezen védhetőek.

            Áznak a vászon öltönyök, a fehér ingek, a legkülönfélébb női csalafinta együttesek. Egységesen ázik mindenki. Nézem a teret, eltűnődöm hány és hányféle szekértábor ázik itt rettentően egyformán. Mindenkinek térdéig felcsap az eső, legyen férfi, nő, jobbos, balos, a világ egyik legjobbja, az éppen itt lehető félig fűzfa. Áznak a nyomorult könyvek, egyelőre csak az esőben, nem az árban.

            Várom, hogy csillapodjon, valamelyest enyhül. Fizetek. Nézek ernyőt, nagyon csúnya van, nagyon sokért, feladom. Lopakodom az ereszek alatt, néha tényleg védenek, néha viszont csőből ömlik a nyakunkba. Váratlanul ismerősökbe botlom. Akiért még mentem, ott dedikál mutatják, az meg az ő sora. Örülünk, hogy egész hosszú. Akiért még mentem, bent ül egy kis bodega hátsó részében. A bodega ülő része, ahol ül, nem nagyobb, mint egy gyóntatófülke papi szekciója. A gyónni készülők, az olvasók állnak a szakadó esőben. Ő meg írja, amit mondanak neki. Fegyelmezetten. Én is beállok, kicsit fegyelmezetlenül, de mégis kitartóan. Néha kiugrom a sorból, mert a nyakamba ömlik a lapostető szertelenül adagolt csapadékfelfogása, de feladjuk. Minden sorban adódik jó társ, most is. Együtt adjuk fel, tök mindegy, így is, úgy is szarrá fogok ázni, így is lesz. Legalább tegyük kedéllyel. A zöldpólós, bajszos férfi meggyőz, hagyjuk a francba, hajlok rá. Azért beelőz, de nem nehéz eset. Sorra kerülök.

            Különös egy helyzet. Maga a Szerző ül a felvonulási bódé hátsó traktusában,  rendkívül enervált határőrnek tűnik. Mert efféle bódékat még ideiglenes határokon szoktunk látni, különösen dél-szláv vonalon, ahol különösen ideiglenesek a határok. Ott ül, és bódéz, és nagyon becsülöm érte. Meg lett hirdetve, hát eljött, pedig nincs jó bőrben, igaz közben ég szakad, föld hasad, de a bódé hátsósában azért folyik a dedikálás, megkapjuk a határátlépési engedélyt.

            Menetelek a kocsihoz. Remek lett ez a város, nagyon remek. A Gödör, ami Akvárium legalább száz, kissé kapatos fiatalja egyszerre bömböli, nem állítanám, hogy józanul:  Süss fel Nap, fényes Nap! Akárhogy is itthon vagyok...és ez jó, Süss fel Nap!!!