Víziváros

Gyalogolok a Vízivárosban. Az árvíz miatt muszáj. A Fő utca kétirányú, az alsó rakpart vízben áll, a fölsőn meg a homokzsákok sorakoznak. A Téren több konténernyi homok. A homok mellett rikító zöldmellényes emberek. Egy hete posztolnak. Nem tudom a homokot, vagy a vizet vigyázzák, vagy minket, fegyelmezetlen embereket terelgetnek. Első napokban a parkolókat küldték el, akkor a homok helyét vigyázták. A környék elkezdett hasonlítani azokra a napokra, amikor valamilyen népünnepély miatt lezárják, és a tömeg sörös dobozokkal, perecekkel áramlik a más napokon oly forgalmas úttesten.

            Sokan nézegetik, méregetik a vizet, fotózzák. Megmutatják a nagyranőtt Dunát a vidéki rokonnak, a kisgyerekeknek, kutyáknak. A biciklisek, a gördeszkások is szórakoznak a vízzel, belehasítanak, fröccsen szét a zavaros víz. Vagy csak belegurulnak, felkavarva a vizet, van látványosság bőven. Én is lementem, két nap is a partra, néztem, ahogy emelkedik a víz. Addigra elérte az alsó rakpart tetejét, és akkor már nem néztem meg többet. Kezdett félelmetes lenni, semmiképpen sem kedélyes. A házak kapuin ragasztmányok jelentek meg, mit kell tenni a lakóknak, ha az ár ide is felhúzódik. A plakátok alatt a kapuk tövében egy-két homokzsák hevert. Elég esetlegesnek tűnt, melyikbe mennyit lapátoltak. Volt ház, amelynek a tövében ötven zsák is volt, némelyiknek a kapujába éppen csak egy pár lapult. Bele sem merek gondolni abba, ha tényleg nagy baj lenne, mire mennénk ezzel a pár zsákkal. Olyan gyerekesnek tűnik.

            Első nap váratlanul hamar állít meg a dugó. Gyakorlatilag egész Buda beállt. Nagyon hiányoznak a lezárt utak, a szűkített hídi felhajtás is sokakat akadályoz. Felszállok egy buszra. Az autót végre leparkolom, előtte majd egy órát nézelődöm Pasaréten, nézegetem az új házakat, idő van rá. A busz a vonala miatt kicsit hátrébb, újra beáll a dugóba, föladom. Nincs mit tenni. A Téren nem áll meg a metró, és amúgy se mernék rá felszállni. Aggaszt a víznyomás, amely a nyomvonalra ereszkedik, ott lenn a Duna alján. Nem beszélve a további háromszáz forintról, amit lyukasztani kellene. Tehát gyalogolok a Vízivárosban. Először is megállapítom, így gyalogosan még szebb. Páratlan épületek, keverednek a korok. A kinyíló fakapuk mögött egész kis kertek kandikálnak ki. Egy fantasztikus péket, cukrászdát fedezek fel. Egy férfi design boltot nyitott, akármi legyek, ha nem olasz a tulajdonos, aki reggel fél nyolckor már selyem mellényben és nyakkendőben áll a kirakat előtt. Nem állom meg a mosolyt, olyan klasszikus és karakteres a figura. Második nap már előre köszön, széles mosollyal, integetve. Serényen mossák fel a boltokat a nyitásra. Jó illatok áramlanak ki a nyitni készülő boltokból. Mosolygós arcok ők is, azon gondolkodom, mégis miért olyan baromi álmos, fáradt az egész.

Túl azon, hogy én is baromi álmos és fáradt vagyok a korai meleg nyárban.

            A harmadik gyalogos napon, a felfedezett, csodás illatú pékség ajtajába kipattan a tulaj, hangosan kurjantva a házból kilépő hölgy után. A nő karján nyolcféle táska, szatyor, valamiféle bevásárlás lehet. Érdekes, hogy reggel így indul.

- El ne kerüld a boltunkat, hé! Szépasszony, nem mehetsz el a boltom előtt csak így! – kurjant a nő után. A nő kissé idősebbnek tűnik, mint a pékfiú, de valóban szépasszony. Visszafordul az út közepéről, és valamit magyaráz a szatyraival kapcsolatban. Szép nagyot mosolyog. A pékfiú csak a nevetést veszi, a magyarázatot a szatyrokról nem, mert a szatyrokat sem látja, csak a nőt. A jeleneten morfondírozva jövök rá, mi a nagy baj a Vízivárossal. Kevés benne a fiatal. Egészen egyszerűen, talán nincs is benne. Nyugdíjasok lakják többnyire, vagy majdnem azok. A Víziváros drága. Mire az ember eléri a Vízivárosi árkategóriát, és fizetőképes már öreg. Vagy itt született, de már szintén öreg. De lehet, hogy nem így van, kezdő bandukoló vagyok még itt.

            A negyedik gyalogos napomon, reggel fantasztikus zöldbabfőzelék illat csapott meg, ott áradt a légben, árvíz azt nem gyengíthette. Erősen fokhagymázva indította a tulaj, jól tette. Lisztesen rántotta éppen. Huszonhét év főzés után az ember orra tudja ezt, petrezselyem nem volt benne. Lehet, hogy oldalassal adja majd. Annak a kajának értelme nincsen, de a zöldbabhoz nekem felsejlik. Az erős fokhagymás hatás valószínűsíti. El is döntöttem a hétvégi menüt. Zöldbab biztos lesz benne és nagyon sok fokhagyma.

            Érdekes, hogy a lépcsőházi fokhagymás rántás milyen konkrét tud lenni, és milyen átható. Soha nem laktam városban, igazán városban. Ezen gondolkodom, miközben a csodálatos gimnáziumi épületegyüttest nézem. Impozáns, szigorú. A negyedik gyalogos napon, kicsit könnyebb szívvel röhögöm ki a szottyadt műanyagzsákba lapátolt homokot, a zsákokat. A lakók arrébb dobálták őket, a könnyebb bejárás végett. Ők is érzik, nem lesz már baj. Megy le a nagy víz baj nélkül. Inkább már Baján van baj.

            Leérek a Térre, erős húsz perc séta után. Kinyitott a kávézó is, jó forgalma van a napokban. Örülök ennek is. Aztán megdermedek egy percre. Ott a padon, azon a padon, a megfagyott ember padján, amiről januárban írtam, ül összebújva egy pár. És legyen árvíz, téli szomorúság, sok nehézség, mindezekről tudomást nem véve csókolóznak. És a hülye galambok kerülgetik őket.

.