Ázik szegény magyar irodalom

Keményen magamra parancsolok. Évek óta nem vettem magam rá, hogy megnézzem a Könyvhetet, legalábbis a Vörösmarty téren biztos nem. Pénteken nehéz napot csináltam végig, kilencre érek haza a faluba, ahol nagyon fontos esemény vár, a Könyvklubos záróparti. Bár egész évben levelező tag voltam, nagyon készülök, akármi is lesz, elmegyek, ez ügyben is keménynek kell lennem magammal. Kedves körlevelek mennek egész nap, félünk az esőtől, hideg is lesz. Bár gyönyörűen süt a nap Budán, a Duna ugyan féktelenül emelkedik, jön és jön. Ijesztő, ahogy a kikötött, Dunán ringó nagyhajók majdnem az ablakot érik el. Úgy tűnik el kell hagynunk az épületet, aztán más döntés születik. Maradhatunk.

            Szép estét töltünk a csajokkal, zeng a kert tőlünk, szerencsére nincs nagyon szomszéd, nehezen bírná a zsivajunkat. Bár erősen elhatározom, hogy korán elköszönök, persze hogy éjfél lesz belőle, és még bele se kezdtünk az igazán lényeges dolgokba.

            Reggel, na jó délelőtt azért egész jól sikerül felkelni, intézem a minimumot, most tényleg csak a minimumot, nézem az órát, négyre szeretnék a Térre érni. Háromtól négyig dedikál kedves falubeli jó barátom, ebben a műfajban kezdő, szeretném személyesen látni őt, és személyesen üdvözölni a Könyvek ünnepén, amikor ott ül a sátrak között, a napernyők árnyékában. Írónak, talán elsőkönyves, könyv azért szól róla már, a világ összes zenei színpadán ott állhatott, énekelhetett. Még kéziratban láthattam a könyvet, jó lett, nagyon jó. Egyszerű, igaz, szóval jó. A télen sokat leveleztünk a könyv címéről. Jó nehéz címet adni egy könyvnek. Meglett az is.  Jó lett.

            A városban minden van, csak szombati nyugalom nem. Hétköznapi, sőt nagyobb kocsitenger, háromnegyedkor jövök rá, nem érek oda. Morfondírozom, mi a fenét tegyek, ezért keltem útra, hogy a helyszínen gratulálhassak. Lassan látható, ez nem jön össze. Telefonálok, ha nagyon gáz, találgatom, nem veszi fel. Kicsöng, bekerülök az Alagútba.

- Szia, kések, nem érek oda négyig, várjatok meg!

- Hol vagy? Persze, gyere, még megyek fölolvasni…és közben hallom három másik ember beszél vele, kérdeznek tőle, ő is kérdez.

Átérek Pestre, az Akadémia előtt már áll a víz, és a parton, a parton annyi ember, mint régen népünnepély esetén. Könnyen leteszem az autót, futok át a Deák téren, ha még így hívják. Hemzseg az emberár, őrületes fiesztázó tömeg. Bulihelyek, Akvárium, a Gödör vagy mi, mellette a régi Buszállomás. A körúton kis szekerek, vagy riksák szállítják a pálinkázó tömegeket. Elég oldott a társaság, potyognak le a Tanács körútra, de aztán visszakapaszkodnak, a Pálinkafesztivál vagy Pálinkaház szekerére. Óriáskerék forog az Erzsébet téren, láttam egy fotót az attrakcióról, de azt gondoltam egy terv vizuális része, hát nem, ez itt forog a bődületes párás, zsúfolt Budapesten. Ilyenfajta nyüzsgést, zsúfoltságot, párát, elevenséget eddig csak Barcelonában láttam, ott úgy tűnt, az a város alaphangon olyan. De Budapest, az én szeretett városom, hogy lett ilyen eleven? Ilyen nyüzsgő? Mint nagy középkori járványok idején az akkori városok, amikor az emberek félelmetes haláltáncot jártak közös tüzek fényénél félve a haláltól, utálva, rettegve az egyedüllétet.

            Rohanok a szállodák között, elnyílt szemmel látom, hogy Európa összes jelentős divatháza üzletet nyitott a környéken, amióta nem jártam itt. Ifjúságom idején itt a Váci utca és környékén korzóztunk kicsit, és néha, és néztük, mit nem tudunk megvenni. Aztán néha elrobogtam itt, de leginkább a lerobbanó üzletek, üres kirakatok sokaságára emlékszem. Most csillogó portálok, design küszöbök, egyen kirakatok, ahogy szokásban van Európa összes városában. Na ideértünk. Elértük. Lehet, hogy büszke is vagyok magunkra. Olyan jó olyannak lenni, mint mások. Legalább olyannak. Nem is egyszerű legalább olyannak lenni. Hosszú egy út volt.

            A térre érve látom a kis házakat, inkább bódék, vagy illendőbben pavilonok. Az tetszetős, hogy egyformák, nincs különbség kiadók között, ugyanakkora nagyon kicsi kis lapos tetős fölvonulási bodega jut mindenkinek. Végül is ez, akár demokratikus is lehet. Összességében elég elkeserítő látvány. De lehet, hogy csak a későbbi tudás miatt. Mert a térre érve, a vidám napernyők, dedikáló asztalok és az egységes pavilonok vidám képet mutatnak.

Keresem a pavilont, rögtön az első. A könyvet látom, az író éppen már nincs jelen. Veszem a könyvet, kérdezem. A könyves hölgyek kedvesen mondják, Szerzőnk már a Színpadon. Elsétálok. A Nagyszínpadon Kőrösi beszél a Magyarkáról valakivel, sajnos nem ismerem, hallgatom kicsit, aztán továbblépek. Gyerekeket ugráltatnak gólyalábasok. Jópofa. De kezdek elveszni. Tömeg van, meleg és elborult pára. Nem találom, akikért jöttem. Le akarok rogyni, hogy felhívom, akiket ilyenkor szoktam, hol vannak, jöjjenek azonnal. Telepednék le, amikor hatalmas vízcsepp esik a nyakamba, aztán rögtön egy másik. Behúzódom a közeli ház eresze alá, de csap be a víz, hatalmas eső kerekedik. Bemenekülök a boltba, ez egy divatház lehet. Nem bánom, a nadrág, amit felvettem, úgy se volt jó választás, meleg, csúszik, idegesítően bő. A napvilágnál jövök rá, hogy két helyen is kimarattam valamely takarítási harcban. Foltos. Veszek egy harisnyát, az elég a bő, hosszú felsőhöz, amit választottam mára. A boltban az utcainál is nagyobb meleg és pára van. Hamar meglesz a portéka. Elviszem próbálni, a fülkék az emeleten vannak. Megyek a mozgólépcsőn, azon gondolkodva, ez a bolt lehetett a régi Luxus? A Luxus, ahol szinte semmit nem vettem, sőt lehet hogy tényleg semmit. A próbafülkében erjesztő meleg van, jó az alsó. Ahogy kifordulok a fitting-roomból, úgy hívják, így, látom hogy szakad az eső, de nem akárhogy. A kezdő kis zápor, amit futónak gondolhattunk, nem lett futó. Hirtelen, de nem futó. Jó kis fapárkány van a fülkék előtt, pont a térre néző ablakkal. Megfáradt férfiember rogyott le, várva a nőt, bátran ide a párkányba. Gondolom, ha neki megengedik. Leülök én is, kezemen az alibi, a vásárolni való. És nézem a Teret. Szegény Tér. Szegény Könyvhét. Szegény Magyar Irodalom. Itt ázik alattam. Áznak a bódék, a Színpad, a népek el is döntötték felköltöznek rá, egyedüli fedél a Téren. Ott ülnek az olvasók, érdeklődők, írók egymás hegyén-hátán, mint a hajótöröttek. Közben az eső ömlik. A legnagyobb üzem van, szombat fél öt, és szakad, és szakad nem akárhogy. Ülök az ablakmélyedésben a macskanacival. Nem nagyon gondoltam volna, hogy veszek egy ilyesmit ma, de így alakult. Szomorú, ami a Téren folyik, az óriási eső. Eltérő technikákkal dolgoznak az emberek, esernyő, futás, lassú vonulás, letojás, eresz alá bújás, fa alatt próbálkozás, bódéba menekülés, hazafutás, napernyő elsajátítás ernyőnek. Szomorú a látvány: a dedikáló műanyag asztalok napernyőit kifordítja az erősödő szél,  folyik a víz a könyveken, a standok állásai nehezen védhetőek.

            Áznak a vászon öltönyök, a fehér ingek, a legkülönfélébb női csalafinta együttesek. Egységesen ázik mindenki. Nézem a teret, eltűnődöm hány és hányféle szekértábor ázik itt rettentően egyformán. Mindenkinek térdéig felcsap az eső, legyen férfi, nő, jobbos, balos, a világ egyik legjobbja, az éppen itt lehető félig fűzfa. Áznak a nyomorult könyvek, egyelőre csak az esőben, nem az árban.

            Várom, hogy csillapodjon, valamelyest enyhül. Fizetek. Nézek ernyőt, nagyon csúnya van, nagyon sokért, feladom. Lopakodom az ereszek alatt, néha tényleg védenek, néha viszont csőből ömlik a nyakunkba. Váratlanul ismerősökbe botlom. Akiért még mentem, ott dedikál mutatják, az meg az ő sora. Örülünk, hogy egész hosszú. Akiért még mentem, bent ül egy kis bodega hátsó részében. A bodega ülő része, ahol ül, nem nagyobb, mint egy gyóntatófülke papi szekciója. A gyónni készülők, az olvasók állnak a szakadó esőben. Ő meg írja, amit mondanak neki. Fegyelmezetten. Én is beállok, kicsit fegyelmezetlenül, de mégis kitartóan. Néha kiugrom a sorból, mert a nyakamba ömlik a lapostető szertelenül adagolt csapadékfelfogása, de feladjuk. Minden sorban adódik jó társ, most is. Együtt adjuk fel, tök mindegy, így is, úgy is szarrá fogok ázni, így is lesz. Legalább tegyük kedéllyel. A zöldpólós, bajszos férfi meggyőz, hagyjuk a francba, hajlok rá. Azért beelőz, de nem nehéz eset. Sorra kerülök.

            Különös egy helyzet. Maga a Szerző ül a felvonulási bódé hátsó traktusában,  rendkívül enervált határőrnek tűnik. Mert efféle bódékat még ideiglenes határokon szoktunk látni, különösen dél-szláv vonalon, ahol különösen ideiglenesek a határok. Ott ül, és bódéz, és nagyon becsülöm érte. Meg lett hirdetve, hát eljött, pedig nincs jó bőrben, igaz közben ég szakad, föld hasad, de a bódé hátsósában azért folyik a dedikálás, megkapjuk a határátlépési engedélyt.

            Menetelek a kocsihoz. Remek lett ez a város, nagyon remek. A Gödör, ami Akvárium legalább száz, kissé kapatos fiatalja egyszerre bömböli, nem állítanám, hogy józanul:  Süss fel Nap, fényes Nap! Akárhogy is itthon vagyok...és ez jó, Süss fel Nap!!!