Szeptember végén

Végre egy nyugodt hétvége. Jövés-menés azért van, de végre szombaton és vasárnap is otthon lehetek. Hetek óta nem volt ilyen. Szépek voltak ezek a hétvégék is, de most igazán élvezem a nyugalmat, a csöndet, a semmihez nem hasonlítható szeptemberi napsütést. Három hete bőröndben vannak dolgaim. Hol itt, hol itt pakolom ki őket. Mindig mozgalmas életre vágytam. Csodáltam a stewardessek kis húzható csomagjait, amilyen otthonosan mozognak velük bárhol. Fárasztó egy műfaj az bizonyos.

            Nézem a teraszt, ahogy ömlik a fény, az a szeptemberi, amit annyira szeretek. Elhatározom, almás pitét sütök délután. Az almás pite kifejezetten szeptemberi dolog. Lereszelek két kiló almát, szórom bele az őrölt fahéjat. Ahogy keverem, szép, nagy felhőket fúj a fahéj az almamasszából. Előkeresem a receptes könyvet. Lapozgatom a megsárgult lapokat, fecniket, naptár hátsókat. Sok-sok kézírás, olyan kezeké, akik egykor simogatták a fejem búbját. Rakosgatom őket, nézem az ügyetlen zsinórírást, az éltanulós gyöngybetűket, a kapkodó nyomtatottakat. Végül is egy papír stanicli hátára följegyzettet választok, ez a kedvencem. A legegyszerűbb, és ebben a legkevesebb a tészta aránya, jóformán alig van benne, húsz evőkanál liszt kell csak bele, a két kiló almához. Végigsimogatom a szürkésbarna zacskó farkasfogait. Megjáratom rajta a szeptember végi napsütés  konyhába szűrődő fényeit.  

            Szép fényes szeptember vége. Elkalandozom. A szeptember ünnepi hónap, sok születésnapunk van. Régen pedig végeláthatatlan Mária napozás folyt a családban. Nagymamám, keresztanyám, nagyapám testvére, és még sorolhatnám hány Mariskánk, Marikánk, Máriánk volt. Mindenkit köszöntöttünk rendjén. Nagyanyám ilyenkor elvárta a gyerekeit, mind az akkor még élő hármat, minket unokákat, meg az összes férjeket, egyebeket. Majdnem nagyobb ünnep volt, mint a karácsony. Rétest sütött. Káposztást, túróst mazsolával, mákost apám kedvéért, meggyest mindenkinek, almást nekem. Rendes civódó, versengő család voltunk. Mindenkinek, a gyerekek közül be kellett számolni a tanulmányi eredményeiről, mint minden családi eseménynél. Tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, mindig nekem volt a legjobb a bizonyítványom. Meg azt is, hogy ez kevés lesz. Ez a nagyanyám nyíltan és  megkülönböztetően jobban szerette a másik lányunokáját. Csak és kész. Ezt hatéves koromban meg kellett tanulnom, hogy néha csak úgy egyszerűen hátrébb sorolódunk. Van kisebb, kedvesebb, újabb, szeretettebb. Akkor  furcsa volt, de azt hiszem, igen hasznos tanulság volt. Ideje volt elkezdeni gyakorolni. Ez a nagyanyám rengeteg dióval sütötte az almás pitét, csodálatosan fényesre sütötte a tetejét, szerintem a tészta is inkább keltféle lehetett. A másik nagyanyám könnyebben készítette, omlós tésztából, dió nélkül, tompa fedéllel. Ezt szeretem jobban. Az egyikük szép kockákat vágott, a másik átlósan vágta a formáját, sok porcukorral meghintve.

            Egy Máriánk sem él már. Senkit nem tudok köszönteni, hacsak nem a temetőbe kivitt virágokkal. Pedig milyen öröm volt, vasárnap délután ünneplősbe öltözni. Ballagni a macskaköves, villamosparti járdán, élvezni a szép szeptemberi délutánt. Azt, hogy anya is ünneplőben, apa is kiglancolva, az elmaradhatatlan ingpulóverében, szövetgatyában és fényesített cipőben vonszolja a három szál kardvirágot, a szép hosszú szálút. Köztük ugrálok én lakkcipőben, fehér zokniban, a hímzett galléros sötétkék ruhámban, a szép délutáni fényben és azt gondolom, hogy ez mindig így lesz. 

Szeptember 12.

Photo:Dofka

Napok óta számolok vissza. Várom a mai napot. Reggel még nincs ébren az ünnepelt. Hagyom aludni. Ő is nehezen kel. Kicsit én is elcsúsztam, még beülök otthon a gépbe, van amit beküldök a benti gépre, pakolgatok. Szeptember 12. Mária nap. Szép őszi nap. Napsütéses többnyire. Ma kicsit bágyadtan indul. Még a fenti benzinkútnál kezdem írni az smst. Azt szeretném, ha háromnegyed kilenckor landolna. Percre pontosan. Félre a János kórházhoz érek. A kórház kéményét megtekintem. Amikor született az ünnepelt is ezt néztem, nem sokáig, pár óra volt csupán. Könnyű, gyors, zavarmentes szülés. Azért voltak persze kilátástalan pillanatok. Akkor elnéztem a végtelen hosszú, keserves színű kéményt. Az is átfutott az agyamon, ebben a nagy kórházban előfordulhat, hogy valaki éppen megy közölünk. A gyermek meg jön. Evilágra. Nagyon boldog voltam. Kilencven volt. Tele minden reménnyel, optimizmussal. Demokrácia, ebbe születik, elhittem. Szerető családba, egymást szerető apa, anya közé, elhittem.

            Első perctől tudtam, hogy fiú. Azt is, hogy a neve Máté lesz, Isten ajándéka. Óriási gyerek volt, harsányan bőgött föl, céklaszínűen, tekeregve az első légvétel nehezétől. Egy csodálatos idős bába segített, tapintatosan, nem fontoskodva, nyugalmat árasztva. Az orvos is csöndes, nem a sztártípusból. Aznap lett osztályvezető főorvos. Ahogy a gyereket átvették a csecsemősök a bába és az orvos megcsókolták egymást. Aztán engem. Kérdezték, jól vagyok-e. Jól voltam, nagyon jól. Talán sose olyan jól még nem.

-          Mit csinál kedves?

-          Imádkozom. Hálát adok.

Keresztet vetettek és végigmondtuk az imát. Megköszönték egymásnak a segítséget, nekem a fegyelmet,  és a Teremtőnek, hogy egészséges fiú született. A szomszéd ágyon felnyögött a másik anya, nála akkor erősödött be a helyzet. Akkor még nem volt apás szülés ebben a kórházban. A babát a csecsemősök mérték, tisztázták, öltöztették. Én meg vártam, megfigyeltek, nem lesz-e gond. Tőlünk pár méterre, a fal túloldalán egy apa született. Épp csak odaért, nem számolta az orvos, hogy ilyen hamar meglesz a baba, vagy kímélni akarta a mindennél rosszabb, végtelen, bizonytalan várakozástól.

            Csöng a telefon. Eltűnik az elkezdett sms. Végre leteszem. Megtalálom mégis a megkezdett üzenetet. Befejezem. Háromnegyed kilenc. Küldöm.

            „Boldog születésnapot! Most 23 éve. Itt állok a János előtt. Annyi éves vagy, mint akkor én. Felnőttél. Szeretlek. Anya.”

Szervusz Budapest!

Ez volt az első nyár, hogy a strandra szemüveget vittem. Tisztán emlékszem, hogy tavaly még nem pakoltam be, bár nem voltam sokszor a parton, idén amennyit csak tudtam. Gyűjtöttem a napot, a fényt, a jó időt, az energiát. Gondoltam betárazom a jót, elteszem télire.

            Tud unalmas lenni a strand, pláne egyedül. A szikrázó napon, még szemüveggel sem könnyű olvasni. Viszi a szemet a sorokról a harsány zajhoz kapcsolódó képek sora. Rutinos strandolókkal ülök, bár technikánkban eltérünk. A strand melletti fürdőhely közeli lakói, naponta többször le-lejönnek. Vannak nagyon bölcs strandolók, akik bár tehetnék, hisz ős nyaralók, öt előtt elő nem kerülnek. Akkor is árnyékban fognak helyet, majd hosszú, szép úszás után visszamennek a teraszra, a közeli nyaralóba. Vannak aztán a strandra égett ősnyaralók, akik valamikor márciusban jöhettek le és októberben majd hazamennek. Idősek, ráérnek, meg a napot is jól bírják. Szattyán bőrük különlegesen barna, szépen egyöntetűen. Nem nagyon ülnek, fekszenek. Ez a típus sétál, diskurál, meg-megállva. Férfiak, nők egyaránt, harminc-negyven nyarat lehúzhattak már így, itt, együtt sétafikálva. Tíz éve minden nyáron én is látom őket.

            A nagyon profi strandolóktól, ez egy másik csapat, az Isten mentsen. Három óra amíg kipakolnak, ugyanannyi amíg vissza, közben el is telik az idő. Van sátruk, asztalok, székük, öltöző-törölközőszettjük, hűtőtáska, aprított gyümölcs, jeges limonádé. Idén a pálmát az a társaság vitte, amelyik egy komplett ebédlőt pattintott fel egy sörsátor alá, pezsgőspoharakkal, gyöngyöző itallal, akár egy szabadtéri esküvő is lehetett volna. De nem az volt, ők így strandoltak.

            Azért a legmulatságosabbak mégis a strandoló szerelmespárok. Közülük is, a szerényebb beszédűek. Fegyelmezetten fekszenek egymás mellett. Kicsit vicces, hogy az ember ilyenkor ül mellettük húsz centire a kiégett füvön, de leginkább a padon. Néha megfordulnak. Irányváltás. Egy szó, nem sok, annyit nem váltanak, néha órákig. Fekszenek, bizalmas közelségben, mégse bizalmasan.

-          Öt betű. Nyílászáró, ak a vége. Szerinted?

-          Fogalmam nincs, próbáld keresztbe, hátha kijön még betű.

-          Áááá, ott még nehezebbek vannak. Együnk lángost?

-          Együnk.

Szépen felszedelőzködnek, elballagnak a büfésor irányába. Hamar visszaérnek, megeszik a pléden a lángost a papírról. Elballagnak sörözni. Jó nekik. Nézem a távolodó tetovált alakokat. Próbálok még egy kicsit a napon lenni, töltődni.  Ki kell tartani a gyűjtögetett erőnek novemberig.

            Idén nem sikerült. Az első, esős, minden nyári mosolyt törlő napon ott hagyom a kocsit azon a helyen, ahol már ugyan kétszer rondán büntettek, de legalább két éve nem. Szakad az eső, gondolom, talán megúszom ma is. Hát nem. Ebédelni menet a Kínaihoz, látom van a szélvédőn valami kis papír. Talán reklám, alapvetően a pozitív forgatókönyvre hajlok. Hát nem. Fordítom, Rendőrség, nem a Közterület, Feljelentés, nem Figyelmeztetés. Ez drága lesz. Ráadásul rá van írva, mielőbb hagyjam abba a tilos helyen való parkolást.  Akkor Szervusz Budapest! A felszálló párában úszó Vízivárosban megpróbálom a lehetetlent, parkolóhelyet keresni délben. Ehhez nyugodtnak kellene lenni, különben az ember kapkod, nem látja meg az adódó lehetőséget. Feszít a rohadék cédula. Ez harminc volt, ugyanott, jó néhány éve. Saccolom, visszaesőnek is számítok. Első kör, ez a kicsi kör. Nincs szerencsém. A másodikban sincs. Feszít az idő, lassan az egész ebédre szánt időt elkarikázom. Nagyobb körbe kezdek, ez már elég reménytelen gyaloglással jár. Csak ingyenes legyen mégis. Negyedik körben van meg a hely. Passzent, épp beférek, de tudom meglesz, csak higgadtan. Körönként elmegyek szegény kitartó kollégám mellett, aki megadóan vár a kínai előtt a vasrácson ülve. Kiszállok, rohanok vissza. Fölhívom, ne várjon, menjen be, kérje ki a szokásost. Amióta a Kínaiban eszünk ugyanazt eszem. Egyrészt tök mindegy, másrészt mindig kicsit más az íze. Épp miből borul több, káposztából vagy répából vagy hagymából. A Kínainál valón evés amúgy is egyfajta próbatétel. Hihetetlen kedves emberek, árat jó három éve nem emeltek, állandóan friss olajszag van, füstöl a konyha, nap végére nincs nagyon maradék. De a műanyagtálcát letenni nem könnyű, de ugyanígy ráragad az ember a villanykapcsolóra is. Komoly baj még soha nem esett. Ha egy kicsit megborult az erős, az embernek szaporább délutánja akad. De ez benne van a dologban.

            Loholok. Hívom Pétert, ne várj tovább. Menj be, kérd a szokásost, jövök. Számítsd bele, hogy a Kacsa után túl parkolok. Nem ideges alkat, beleszámítja. Azért a rendnek megfelelően sietős léptekkel közelítek. Ahogy lenyomom a telefont, gyömöszölöm vissza a táskámba. Szemem nem a lábam előtt. Épp a Parlamenttel szemben kocogok, persze Budán. Megingok, próbálok egyensúlyozni. Sikeresnek tűnik, de aztán csatt. Először szárazra esek, de ahhoz hogy felkeljek egy pocsolyát is meg kell tisztelni. De ez nem megy rögvest. Egyelőre ülök a pocsolyában, a frekventált rakparton, éppen egy herendi üzlet előtt, meglehetősen méltatlan helyzetben. Fontolgatom, miért nem sikerült megtartanom a zökkenés után az egyensúlyt. Végül is mindegy. Kicsit üldögélek, itt az aszfalton, mintha ez lett volna a tervem, hogy időzök itt kicsit. Gondolok arra, hogy milyen jó, hogy senki nem jár erre. Gondolok arra, kár is, mert nem biztos, hogy sikerül felállni. Milyen hamar megvan a baj, erre is gondolok. Ha nem tudok felállni, csontom tört, akkor aztán jaj lesz. A legkevesebb az erős- savanyú leves, meg a ben gian, vagy mi. Gondolkodom, milyen érdekes, nemcsak strandon ül az ember végül is a földön. Azért kedélyesebb volt a Balatonon.

-          Ötbetű, nyílászáró, ak a vége. Ablak, bakker…Ablak, írd be!

Színpadra nem vinném, pláne nem mozgásszínházba, de elég frappánsan felkelek. A részmozdulatok esztétikumára nem térnék ki. Keresem a rogyás okát. Szép nagy lyuk a precíz aszfaltban. Beleakadt a sarkam, gyakorlatilag kilőttem magam, esélyem nem volt. El tudok indulni mégis. Igaz folyik a víz a gatyámból, a lebernyegből, úgy érzem magam, mint aki a mozsárból jött elő. A nadrágom elszakadt. Egy jelentős plezúr keletkezett a jobb térdemen. De megyek, két lábon a kínai felé. És még nincs szeptember…