Szervusz Budapest!

Ez volt az első nyár, hogy a strandra szemüveget vittem. Tisztán emlékszem, hogy tavaly még nem pakoltam be, bár nem voltam sokszor a parton, idén amennyit csak tudtam. Gyűjtöttem a napot, a fényt, a jó időt, az energiát. Gondoltam betárazom a jót, elteszem télire.

            Tud unalmas lenni a strand, pláne egyedül. A szikrázó napon, még szemüveggel sem könnyű olvasni. Viszi a szemet a sorokról a harsány zajhoz kapcsolódó képek sora. Rutinos strandolókkal ülök, bár technikánkban eltérünk. A strand melletti fürdőhely közeli lakói, naponta többször le-lejönnek. Vannak nagyon bölcs strandolók, akik bár tehetnék, hisz ős nyaralók, öt előtt elő nem kerülnek. Akkor is árnyékban fognak helyet, majd hosszú, szép úszás után visszamennek a teraszra, a közeli nyaralóba. Vannak aztán a strandra égett ősnyaralók, akik valamikor márciusban jöhettek le és októberben majd hazamennek. Idősek, ráérnek, meg a napot is jól bírják. Szattyán bőrük különlegesen barna, szépen egyöntetűen. Nem nagyon ülnek, fekszenek. Ez a típus sétál, diskurál, meg-megállva. Férfiak, nők egyaránt, harminc-negyven nyarat lehúzhattak már így, itt, együtt sétafikálva. Tíz éve minden nyáron én is látom őket.

            A nagyon profi strandolóktól, ez egy másik csapat, az Isten mentsen. Három óra amíg kipakolnak, ugyanannyi amíg vissza, közben el is telik az idő. Van sátruk, asztalok, székük, öltöző-törölközőszettjük, hűtőtáska, aprított gyümölcs, jeges limonádé. Idén a pálmát az a társaság vitte, amelyik egy komplett ebédlőt pattintott fel egy sörsátor alá, pezsgőspoharakkal, gyöngyöző itallal, akár egy szabadtéri esküvő is lehetett volna. De nem az volt, ők így strandoltak.

            Azért a legmulatságosabbak mégis a strandoló szerelmespárok. Közülük is, a szerényebb beszédűek. Fegyelmezetten fekszenek egymás mellett. Kicsit vicces, hogy az ember ilyenkor ül mellettük húsz centire a kiégett füvön, de leginkább a padon. Néha megfordulnak. Irányváltás. Egy szó, nem sok, annyit nem váltanak, néha órákig. Fekszenek, bizalmas közelségben, mégse bizalmasan.

-          Öt betű. Nyílászáró, ak a vége. Szerinted?

-          Fogalmam nincs, próbáld keresztbe, hátha kijön még betű.

-          Áááá, ott még nehezebbek vannak. Együnk lángost?

-          Együnk.

Szépen felszedelőzködnek, elballagnak a büfésor irányába. Hamar visszaérnek, megeszik a pléden a lángost a papírról. Elballagnak sörözni. Jó nekik. Nézem a távolodó tetovált alakokat. Próbálok még egy kicsit a napon lenni, töltődni.  Ki kell tartani a gyűjtögetett erőnek novemberig.

            Idén nem sikerült. Az első, esős, minden nyári mosolyt törlő napon ott hagyom a kocsit azon a helyen, ahol már ugyan kétszer rondán büntettek, de legalább két éve nem. Szakad az eső, gondolom, talán megúszom ma is. Hát nem. Ebédelni menet a Kínaihoz, látom van a szélvédőn valami kis papír. Talán reklám, alapvetően a pozitív forgatókönyvre hajlok. Hát nem. Fordítom, Rendőrség, nem a Közterület, Feljelentés, nem Figyelmeztetés. Ez drága lesz. Ráadásul rá van írva, mielőbb hagyjam abba a tilos helyen való parkolást.  Akkor Szervusz Budapest! A felszálló párában úszó Vízivárosban megpróbálom a lehetetlent, parkolóhelyet keresni délben. Ehhez nyugodtnak kellene lenni, különben az ember kapkod, nem látja meg az adódó lehetőséget. Feszít a rohadék cédula. Ez harminc volt, ugyanott, jó néhány éve. Saccolom, visszaesőnek is számítok. Első kör, ez a kicsi kör. Nincs szerencsém. A másodikban sincs. Feszít az idő, lassan az egész ebédre szánt időt elkarikázom. Nagyobb körbe kezdek, ez már elég reménytelen gyaloglással jár. Csak ingyenes legyen mégis. Negyedik körben van meg a hely. Passzent, épp beférek, de tudom meglesz, csak higgadtan. Körönként elmegyek szegény kitartó kollégám mellett, aki megadóan vár a kínai előtt a vasrácson ülve. Kiszállok, rohanok vissza. Fölhívom, ne várjon, menjen be, kérje ki a szokásost. Amióta a Kínaiban eszünk ugyanazt eszem. Egyrészt tök mindegy, másrészt mindig kicsit más az íze. Épp miből borul több, káposztából vagy répából vagy hagymából. A Kínainál valón evés amúgy is egyfajta próbatétel. Hihetetlen kedves emberek, árat jó három éve nem emeltek, állandóan friss olajszag van, füstöl a konyha, nap végére nincs nagyon maradék. De a műanyagtálcát letenni nem könnyű, de ugyanígy ráragad az ember a villanykapcsolóra is. Komoly baj még soha nem esett. Ha egy kicsit megborult az erős, az embernek szaporább délutánja akad. De ez benne van a dologban.

            Loholok. Hívom Pétert, ne várj tovább. Menj be, kérd a szokásost, jövök. Számítsd bele, hogy a Kacsa után túl parkolok. Nem ideges alkat, beleszámítja. Azért a rendnek megfelelően sietős léptekkel közelítek. Ahogy lenyomom a telefont, gyömöszölöm vissza a táskámba. Szemem nem a lábam előtt. Épp a Parlamenttel szemben kocogok, persze Budán. Megingok, próbálok egyensúlyozni. Sikeresnek tűnik, de aztán csatt. Először szárazra esek, de ahhoz hogy felkeljek egy pocsolyát is meg kell tisztelni. De ez nem megy rögvest. Egyelőre ülök a pocsolyában, a frekventált rakparton, éppen egy herendi üzlet előtt, meglehetősen méltatlan helyzetben. Fontolgatom, miért nem sikerült megtartanom a zökkenés után az egyensúlyt. Végül is mindegy. Kicsit üldögélek, itt az aszfalton, mintha ez lett volna a tervem, hogy időzök itt kicsit. Gondolok arra, hogy milyen jó, hogy senki nem jár erre. Gondolok arra, kár is, mert nem biztos, hogy sikerül felállni. Milyen hamar megvan a baj, erre is gondolok. Ha nem tudok felállni, csontom tört, akkor aztán jaj lesz. A legkevesebb az erős- savanyú leves, meg a ben gian, vagy mi. Gondolkodom, milyen érdekes, nemcsak strandon ül az ember végül is a földön. Azért kedélyesebb volt a Balatonon.

-          Ötbetű, nyílászáró, ak a vége. Ablak, bakker…Ablak, írd be!

Színpadra nem vinném, pláne nem mozgásszínházba, de elég frappánsan felkelek. A részmozdulatok esztétikumára nem térnék ki. Keresem a rogyás okát. Szép nagy lyuk a precíz aszfaltban. Beleakadt a sarkam, gyakorlatilag kilőttem magam, esélyem nem volt. El tudok indulni mégis. Igaz folyik a víz a gatyámból, a lebernyegből, úgy érzem magam, mint aki a mozsárból jött elő. A nadrágom elszakadt. Egy jelentős plezúr keletkezett a jobb térdemen. De megyek, két lábon a kínai felé. És még nincs szeptember…