Végre egy nyugodt hétvége.
Jövés-menés azért van, de végre szombaton és vasárnap is otthon lehetek. Hetek
óta nem volt ilyen. Szépek voltak ezek a hétvégék is, de most igazán élvezem a
nyugalmat, a csöndet, a semmihez nem hasonlítható szeptemberi napsütést. Három
hete bőröndben vannak dolgaim. Hol itt, hol itt pakolom ki őket. Mindig
mozgalmas életre vágytam. Csodáltam a stewardessek kis húzható csomagjait,
amilyen otthonosan mozognak velük bárhol. Fárasztó egy műfaj az bizonyos.
Nézem
a teraszt, ahogy ömlik a fény, az a szeptemberi, amit annyira szeretek.
Elhatározom, almás pitét sütök délután. Az almás pite kifejezetten szeptemberi
dolog. Lereszelek két kiló almát, szórom bele az őrölt fahéjat. Ahogy keverem,
szép, nagy felhőket fúj a fahéj az almamasszából. Előkeresem a receptes
könyvet. Lapozgatom a megsárgult lapokat, fecniket, naptár hátsókat. Sok-sok
kézírás, olyan kezeké, akik egykor simogatták a fejem búbját. Rakosgatom őket,
nézem az ügyetlen zsinórírást, az éltanulós gyöngybetűket, a kapkodó
nyomtatottakat. Végül is egy papír stanicli hátára följegyzettet választok, ez
a kedvencem. A legegyszerűbb, és ebben a legkevesebb a tészta aránya, jóformán
alig van benne, húsz evőkanál liszt kell csak bele, a két kiló almához.
Végigsimogatom a szürkésbarna zacskó farkasfogait. Megjáratom rajta a
szeptember végi napsütés konyhába
szűrődő fényeit.
Szép
fényes szeptember vége. Elkalandozom. A szeptember ünnepi hónap, sok
születésnapunk van. Régen pedig végeláthatatlan Mária napozás folyt a
családban. Nagymamám, keresztanyám, nagyapám testvére, és még sorolhatnám hány
Mariskánk, Marikánk, Máriánk volt. Mindenkit köszöntöttünk rendjén. Nagyanyám
ilyenkor elvárta a gyerekeit, mind az akkor még élő hármat, minket unokákat,
meg az összes férjeket, egyebeket. Majdnem nagyobb ünnep volt, mint a
karácsony. Rétest sütött. Káposztást, túróst mazsolával, mákost apám kedvéért,
meggyest mindenkinek, almást nekem. Rendes civódó, versengő család voltunk.
Mindenkinek, a gyerekek közül be kellett számolni a tanulmányi eredményeiről,
mint minden családi eseménynél. Tudtam, hogy nem lesz nehéz dolgom, mindig
nekem volt a legjobb a bizonyítványom. Meg azt is, hogy ez kevés lesz. Ez a
nagyanyám nyíltan és megkülönböztetően
jobban szerette a másik lányunokáját. Csak és kész. Ezt hatéves koromban meg
kellett tanulnom, hogy néha csak úgy egyszerűen hátrébb sorolódunk. Van kisebb,
kedvesebb, újabb, szeretettebb. Akkor
furcsa volt, de azt hiszem, igen hasznos tanulság volt. Ideje volt
elkezdeni gyakorolni. Ez a nagyanyám rengeteg dióval sütötte az almás pitét,
csodálatosan fényesre sütötte a tetejét, szerintem a tészta is inkább keltféle
lehetett. A másik nagyanyám könnyebben készítette, omlós tésztából, dió nélkül,
tompa fedéllel. Ezt szeretem jobban. Az egyikük szép kockákat vágott, a másik
átlósan vágta a formáját, sok porcukorral meghintve.
Egy
Máriánk sem él már. Senkit nem tudok köszönteni, hacsak nem a temetőbe kivitt
virágokkal. Pedig milyen öröm volt, vasárnap délután ünneplősbe öltözni.
Ballagni a macskaköves, villamosparti járdán, élvezni a szép szeptemberi
délutánt. Azt, hogy anya is ünneplőben, apa is kiglancolva, az elmaradhatatlan
ingpulóverében, szövetgatyában és fényesített cipőben vonszolja a három szál
kardvirágot, a szép hosszú szálút. Köztük ugrálok én lakkcipőben, fehér zokniban,
a hímzett galléros sötétkék ruhámban, a szép délutáni fényben és azt gondolom,
hogy ez mindig így lesz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése