Szeptember 12.

Photo:Dofka

Napok óta számolok vissza. Várom a mai napot. Reggel még nincs ébren az ünnepelt. Hagyom aludni. Ő is nehezen kel. Kicsit én is elcsúsztam, még beülök otthon a gépbe, van amit beküldök a benti gépre, pakolgatok. Szeptember 12. Mária nap. Szép őszi nap. Napsütéses többnyire. Ma kicsit bágyadtan indul. Még a fenti benzinkútnál kezdem írni az smst. Azt szeretném, ha háromnegyed kilenckor landolna. Percre pontosan. Félre a János kórházhoz érek. A kórház kéményét megtekintem. Amikor született az ünnepelt is ezt néztem, nem sokáig, pár óra volt csupán. Könnyű, gyors, zavarmentes szülés. Azért voltak persze kilátástalan pillanatok. Akkor elnéztem a végtelen hosszú, keserves színű kéményt. Az is átfutott az agyamon, ebben a nagy kórházban előfordulhat, hogy valaki éppen megy közölünk. A gyermek meg jön. Evilágra. Nagyon boldog voltam. Kilencven volt. Tele minden reménnyel, optimizmussal. Demokrácia, ebbe születik, elhittem. Szerető családba, egymást szerető apa, anya közé, elhittem.

            Első perctől tudtam, hogy fiú. Azt is, hogy a neve Máté lesz, Isten ajándéka. Óriási gyerek volt, harsányan bőgött föl, céklaszínűen, tekeregve az első légvétel nehezétől. Egy csodálatos idős bába segített, tapintatosan, nem fontoskodva, nyugalmat árasztva. Az orvos is csöndes, nem a sztártípusból. Aznap lett osztályvezető főorvos. Ahogy a gyereket átvették a csecsemősök a bába és az orvos megcsókolták egymást. Aztán engem. Kérdezték, jól vagyok-e. Jól voltam, nagyon jól. Talán sose olyan jól még nem.

-          Mit csinál kedves?

-          Imádkozom. Hálát adok.

Keresztet vetettek és végigmondtuk az imát. Megköszönték egymásnak a segítséget, nekem a fegyelmet,  és a Teremtőnek, hogy egészséges fiú született. A szomszéd ágyon felnyögött a másik anya, nála akkor erősödött be a helyzet. Akkor még nem volt apás szülés ebben a kórházban. A babát a csecsemősök mérték, tisztázták, öltöztették. Én meg vártam, megfigyeltek, nem lesz-e gond. Tőlünk pár méterre, a fal túloldalán egy apa született. Épp csak odaért, nem számolta az orvos, hogy ilyen hamar meglesz a baba, vagy kímélni akarta a mindennél rosszabb, végtelen, bizonytalan várakozástól.

            Csöng a telefon. Eltűnik az elkezdett sms. Végre leteszem. Megtalálom mégis a megkezdett üzenetet. Befejezem. Háromnegyed kilenc. Küldöm.

            „Boldog születésnapot! Most 23 éve. Itt állok a János előtt. Annyi éves vagy, mint akkor én. Felnőttél. Szeretlek. Anya.”