"Halálig írt"

Photo: Dofka
Sárból ágyon
http://www.youtube.com/watch?v=11LIPHevhTI

Húsz éve kezdődhetett. Sokat buliztunk, szombatonként szinte rendszeresen, vittük a gyerekeket is, jó, mozgalmas, fiatalos, boldog idők voltak. A délutáni gyerekalvás alatt készülődtünk az estére, a nagyon rövid, délutáni csendben készültem. Kihasználva a felügyeletet, hogy nem egyedül vagyok a felvigyázó, belemerültem egy kád meleg vízbe, magammal vittem, egy akkor még biztos, hogy pohár sört, a bort  még nem szerettem és persze a szombati lapokat, akkor még szinte mindegyiket megvettem, múlt hétig már csak egyet, azt is csak egy okból.

            Éveztem a lazulást, a pillanatnyi nyugalmat, azt hogy fél órára békén hagynak. Figyelhetek felnőtt dolgokra, tíz percen túl is, összefüggően. Így olvashatok például újságot is. Egyszer csak fölfigyeltem egy nem túl hosszú írásra, vitte a szemet a világos szerkezet, a rövid, emészthető mondatok, és persze a téma. A Moszkva tér. Novella sem volt, nyilván ez a tárca, amely fogalmat azt hiszem, nála sikerült megérteni. Pattantam ki a kádból, papucsozom (lopás tőle) átcuppogva a lakáson, mutatva a lapot:

-          Te, valaki megírta a Moszkva teret!

-          Mit? A Kalefot? Minek?

-          Azt nem tudom, de a szagok is a helyén vannak, meg minden…

-          Ki ez?

-         Valami fiatal krapek lehet, valami Bächer… (lopás tőle) próbálom az elázott lapot kiegyenesítgetni, no nézd, Bächer, Bächer Iván.

Ebben a pillanatban eldőlt, hogy módszeresen keresni fogom, mit írt. És írt eleinte ritkábban, majd hétről-hétre. Én meg olvastam hétről-hétre, később gyűjtöttem. Szisztematikusan itt van minden könyve, füzetkéje a polcon. Amikor legelőször itt járt, első dolga volt megvizitálni a könyvespolcom, nyugalommal, jóleső érzéssel állapította meg, hogy szép kis polca van, közvetlenül a legkiválóbbak  mellett, között: Babits Mihály, Thomas Mann, Szerb Antal, Molnár Ferenc társaságában

-          Meg van az összes – próbálkoztam.

-          Ez nem az összes, sokkal több van! – javított ki.

-          Akkor szerteszét van a lakásban, mert némelyiket állandóan olvasom – gyenge magyarázatnak tűnt, nem is ment át.

-          Rendnek kell lenni, a könyvek között különösen!

Az állandóan olvasott könyvek között van tőle a Klétka, azt én a kezemből ki nem adom. Jön nyaralni, sétál a fürdőszobából a hálóba, onnan a konyhába. Sok évet vártam rá. Az első részlete a lapban jelent meg. A Balaton parton ért a szombat, rengeteg vizsgatétel, számítás vett körül, akkor még a napon számolni, olvasni, tanulni is tudtam. Kora nyár lehetett, ha vizsgáim voltak. Olvastam a heti penzumot, neki penzum volt, nekem az ajándék. Egyszer csak lecsaptam az újságot, berohantam a vízbe úszni, hogy a könnyeimet mossa össze a Balaton. Sietnem kellett, egy zokogó, olvasó nő, furcsa látvány lenne a felszabadultan vakációzó családok között. Majdnem pontosan emlékszem a mondatra. „Azt hittük gyerek lesz. Nem az lett.” Ezt a részt ismertem meg először a Klétkából, a halál egyik könyvéből, amely a fiatalon meghalt feleség drámai könyve, egyébként meg fiatalságom kortörténeti dokumentuma, mégiscsak történelem tanár úr ír. Jött aztán sorban a sok családkönyv-halálkönyv, életkönyv. Megmutatva az élet minden nyomorát, kicsinyességét, undorát úgy, hogy a szépségét mindvégig érezhettük. A legnagyobb pechvogel sem lett kinevetve egyik lapon se, a tolnai vagy a kovácsi falusi szeretve volt, mint a tárcák összes, híres szereplője.

Azt, hogy tanárral van dolgunk, soha nem feledhettük, a legtöbb szombati után egy hétre nekünk is megvolt a lecke. Olvasni való, hallgatni való zene, megnézni való festmény, szobor. A szombat tizenöt éve azért volt szombat, mert ő írt. Ezért indultam nemegyszer boltba, szomszédfaluba, hipermarketbe. Hogy felcsaphassam hátulról a lapot, és nézzem, mit írt Bächer. Csapkodhatott a mennykő, a kukafedő, borulhatott a cekker, amit épp letettem, civakodhatott gyerek, macska-kutya én végigolvastam állva, többnyire a konyhában, előszobában.

-          Zavar, ha nem pontosan idézem, csak most úgy fejből, tudod kívülről a mondataidat?

-          Én, a saját mondataimat, tudod te, mennyit írtam, dehogy tudom…

-          Akkor megpróbálom, …..de várjál, izgulni fogok, összekeverem! - persze mindre emlékezik, látom a szemén.

-          Ne izgulj, én a nép egyszerű gyermeke vagyok…Röhögünk.

-          Na, ne tréfálj, apád zongoraművész, édesanyád építész-tanár

-          Igen, de én csak újságbaíró, ha legföljebb.

Volt egyszer egy közös falunk (lopás tőle), oda invitálom, szeretik, olvassák, szeretnénk meghívni. Tavaszban maradunk, tudom márciusi, próbáljuk ahhoz időzíteni. Egy héttel korábban hív, lehet hogy baj lesz, nincs túl jól. Én se vagyok túl jól, szabadkozom. A tavaszi napon akkora hó esett, hogy félő haza sem jutok az orvostól, félek attól is, kórházat rendel el. Ő onnan jön. Hívom a rendelőből, itt a szanitéc szakasz, zötykölődik a villamoson. Ígéri, jön, ott lesz, ahol az olvasók várják.

      Szakadó hóban érkeznek, tíz perc késés sincs. Végtelen öröm, hogy ideért, veti le a kabátot, segítenek neki a sapkával. Kikerül a kabátból, lekerül a sapka, előkerül az igazi zsebkendő, orrfúvás, fölnéz, keres a szemével, ott állok  a laminált padlón, a csizmánkról, cipőnkről olvad a hó. Végre megtalál, egymásra nézünk. Egyetlen szemvillanás elég, értem hogy nagy a baj. Kérdezem súgva, mi van, dörmögve bök két mondatot, ahogy szokott. Jól sejtettem. Manapság nem kertelnek.

-          Veled mi van?

-          Megoldjuk, most nem fontos. Most te vagy a főszereplő, a vendég.

-          Ezt most te csinálod, ahogy megbeszéltük!

Kiülünk egy kis pódiumra, a könyvtáros hölgy állva köszönt minket, érzem muszáj lesz felállni, legalább nekem. Emelkedik, mert állunk a bemutatás végett, aztán fáradtan lehuppan. Nem tudom, mi lenne a jó, térjek el attól, amit megbeszéltünk, vagy vegyem sokkal helyzetszerűbbre. Nem is merem, nem is tudom. Bízom benne, így akarja.  Fáradtan, csöndesen beszél. Aki tudja, milyen nehéz vele beszélgetni, milyen nehezen beszél magáról, tudhatja, jót hozunk. Szeretik. Végeláthatatlan mennyiségű könyvet dedikál. Én vagyok az utolsó. Kettőt könyörgök ki. A Klétkát, és az Elhagyott falut. A két legnagyobb kedvencet.

Rémülten futkosom most  a lakásban, keresem őket, megmondta hogy legalább a könyvek között rendnek kell lenni, igaza volt. Megvan minden, csak szokás szerint, nem pont egy helyen, de mostantól igen.

      A Szépírók Társaságába írott fölvételi passzusba írta talán a legszebb bemutatkozását: „ Apám zongoraművész volt, anyám építész. Mindketten halálig tanítottak is.” A múlt szombat volt az első, hogy nem volt írás (egy nehéz szakaszt most nem idézve), egy szombat maradt el erő híján.

Bächer Iván (1957-2013), élt 56 évet. Tanított, írt halálig. Tanított: élni, szeretni, írni, olvasni, tanulni, tanítani, halni…más fontos meg talán nincs. Nyugodj békében.