photo:Dofka |
Ólmos idő van napok óta. Szürke,
vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak
leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első
szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok
el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a
macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár
indáit. Ennél tovább nem látni, hetek
óta eltűnt a falu, csak néhol úsznak tompa fények a ködben.
Morfondírozom
elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak
lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám
belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött
papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy
ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább
begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban
jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a
maradék kis méltóságot.
Azért
csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy
eszmélek, válok sóbálvánnyá. A napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott,
zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok
üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp,
olvadás.
Idejében
érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok
a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy
szál virággal. Békés az egész, békés és
napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más.
Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.
Félek
azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember
legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami
érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író,
persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle. Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk
teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom
ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az
egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink,
torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult
botladozásunk, embertelen mégis szerethető emberségünk.
Még
egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán magasba szökik a vízsugár, a decemberi
napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a
csillogó fű.
Nem voltam ott, pedig nagyon gondoltam rá, aztán kiejtette valahogyan agyam. A lelkem és szívem nem, mert azóta fáj, hogy miért is nem mentem el, voltam ott, félig-meddig idegenül és mégsem, hiszen ismertem őt művei egy része által, az író, gondolkodó, újságban megjelenő embert, az ízesen, ahogy írt, úgy főzni imádó és ebből kifolyólag tudó embert. Nem voltam ott azon a szombaton, de az Ön írása ha nem is helyettesíti, meg nem történtté nem teszi elmaradásomat, azonban mindenképpen plasztikus lenyomatát adja egy napnak, amely világosan ivódik be az emberbe, már-már maga előtt látja és még azt képzeli, hogy ő maga is ott volt. Köszönöm szépen és ha megengedi, átvenném az Ararat nevű blogomba.
VálaszTörlésKedves Anna, természetesen nyugodtan vegye át. Jó helyre kerül, megnéztem.:) fk
Törlés