Olvadt kristályok

photo:Dofka

Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit.  Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak  néhol úsznak  tompa fények a ködben.

            Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.

            Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A  napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.

            Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal.  Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.

            Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle.  Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető  emberségünk.

            Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán  magasba szökik a vízsugár,  a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.