Madarak

Mindenévben van egy-két áldozat. Koppanak a teraszajtón, jó nagy lendülettel, aztán vagy tovább tudnak repülni vagy nem. Amióta, öt éve itt lakunk egy konkrét áldozatra emlékszem, egy elegáns seregély volt, decens feketében, tűpetyekkel. Szem és fültanúja voltam, amikor útirányt tévesztett. Akkora robajjal esett be a felületre, hogy rögtön sejthető volt ennek jó vége nem igen lesz. Meg se moccant többé. Pedig zsilipeltem a macskát, de ő kárt tenni benne már nem tudott.

            Idén valami más fényviszony lehet, vagy az enyhe télben nem fagyott el a gyengéje, de naponta pottyannak be. Nemcsak fiókák, tanulórepülők, egész éltes darabok is vannak köztük. Ahogy ülök a gépnél, a szemem sarkából érzékelem a fekete foltot, aztán bamm, vagy rögtön röppályát módosít, vagy zuhan a delikvens. Ha zuhan, van ideje kicsit, néha. De nem mindig. Ha nem vagyok itthon, nem tudom, mi történik, de a nyomokból következtetek azért.

Ha itthon vagyok, sajnos látnom kell, mi folyik. Macsika sajnos rájött, hogy neki ez a teraszablak egy Eldorádó, szájába röpül a sült galamb. Minden macska álma, ami itt folyik. Az övé különösen, eddig is szenvedélyesen madarazott, de leginkább fejben. Ült az ablak előtt néma nyávogással, ez inkább rebegés, de szigorúan csendben. Ezek a rebegések mind arról szóltak az ég madarait jó lenne összefogni, mindet, de legalább azt az egyet, ott, most azonnal, de rögvest.

            De most a szó szoros értelemben potyognak az égből. Néha még az egészen apró macskák imája is meghallgatásra talál. Így, pontosan így tervezte Macsika az életet. Ül és naponta egy-két madár a hálóba akad. Mit akad, pottyan.

            Kezdetben csak a túlélés reményében, szanatóriumi jelleggel tartózkodókra rontott kíméletlen egyenességgel, de apránként a röppálya módosítók is képbe kerültek. Amikor meghallja és meghallja bárhol van, mert nincs messze az ő Eldorádójától, a koppanást, a nagy bummot röppályát vesz maga is. Már gyakorlatilag nem téveszt. Kezdetben sikongattam, ma már csak ha lakáson belül folyik a meccs. Elkapja, ráharap, szájban tartja, viszi-hozza. Néha engedni kényszerül, a fene se tudja miért. Akkor a szerencsétlen pára röppen, tolla hullik, darabokra esik, röpülne tovább, ha van mivel, újabb vasállkapocs, szorítás, vége. Már nem kezdő, tudja hogy a madár nehéz táplálék, megemészteni iszonyat. De élni, nem tudja hagyni. Nem és nem. Szét kell cincálni valamelyest. Hogy miért pont addig, miért pont úgy, és hova kell szórni a darabokat az követhetetlen emberi logikával.

            Vannak minősített esetek is. Egyik este már csak a szomorú véget tudtam konstatálni, szegény pára ég felé meredő karmokkal feküdt a hátán, feladva mindent. Testes darab volt, nem tudtam azonosítani, mindenestre jó nagy elszánás kellett az elviteléhez. Aztán a tollazáshoz. Akárhányszor összesöpörtem, jött egy könnyű szellő, vissza az egész, többnyire z arcomba. Röpködnek a tollak, idomok, szárnyak, mifenék. Végül is a madár röpülésre van kitalálva. Szegények összes elemükben tudják ezt, úgy látszik amíg csak az elemek el nem porladnak. Három nap kevés volt a felszámoláshoz, és lehet hogy már az újabb áldozat is megesett és még mindig volt a régiből is.

            Természetszerető, állatkedvelő embernek gondolom magam. De mindennek van vége. Még az én türelmemnek is. Partvissal, felmosóval, nyeles lapáttal közlekedve kergetem a macskát, a madarat. Eddig nem szóltam bele a természet dolgába, mert a teremtett világ dolgai szentek. De az anyád úristenit te dög, módosítom a röppályájádat, de úgy hogy arról koldulsz, próbálom böködni a nyelekkel a röpülő macskát, igen kevés sikerrel. Az én és az ő reflexei nem összehasonlíthatóak.

            A madarakat kezdem utálni, mint hentes a húst. Pedig idén két fészekalját neveltem. Nem én költöttem ki, de igen sokat takarítottam utánuk. Gyanúsan hirtelen tűntek el. Mondjuk kirepültek. Ha még egy hétig idepiszkítanak, lehet hogy radikalizálódom. A felmosóval nem értem fel, sem a partvissal.

            Múlt vasárnap napirend szerinti közepes bumm. Egy csodálatos, fiatal harkály lóg ki a macska szájából. Szokatlan indulatba jövök. Söprűt ragadok, mint ősanyáim megannyi harcos népe. Ezt nem hagyom, határozom el. Ez a harkály nekem kopogni fog a fán, amikor te gyilkos dög bent melegedsz a cserépkályhán, vagy kéjesen forgolódsz a bársony díványpárnán. Siccelek, tapsolok, toppantok, seprűt lóbálok, mint egy tébolyodott. A macska lefagyott, szerintem telítődött kalandvágyból. Mellette piheg a kisharkály. Idei, látszik a fazonján. Vagy legfeljebb tavalyi. Ülnek egymástól öt centire. Mintha barátok lennének. Egy perce a madár a halál árnyékában volt. Vagy most is? Újabb rohamot indítok. Beszáll a kutya is, strébermód ugat, segít a küzdelemben. Végül a harkály tér magához a ricsajban, kómásan rajtot vesz, röppen. És résen vagyok. Most az egyszer gyorsabb, mint Macsika. A szép fonott seprűmmel úgy bólintom fejen, hogy nyekken a színes tollcsomóban. Majd kibékülünk, de a harkály marad. Megértetted? Nincs megbeszélős hangulatban, ráhagyom. Beláthatta az igazam, mert elvonult. Átgondolta vagy átgondoltatta vele a kérdést az Univerzum, mindesetre egy teljesen frissen széttépett madárra ébredtem ma, a nyitott hálóajtón érkeztette. Éjszakai préda, nem is teraszáldozat. A pökhendi forma, már nem is őrzi, dúskál a javakban. Behozta, otthagyta.

            A macskám egyre gyötrődöttebb, szétáll a szőre, ahogy nagyanyám mondta. Ütött, kopott, lefogyott a vadászat állandó küzdelmében. Fárad, de lemondani róla nem tud. Teszi szegényem a dolgát. Remélem, túléli a nyarat.