Állatmesék

photo: Dofka

Próbálok magamhoz térni. A szombat reggel mindig nehéz. Pedig nagy buli sem volt, nincsenek már nagy bulik, csak jó kis péntekek. TGF. Thank God It’s Friday, tudom Juliától. Kis bulik vannak, kis generáció, kis buli. A kis buli is lehet jó buli. Merengek a narancslével, nézem a gyönyörű tavaszt. Mondom magamban, karcsú gőzösökkel gondol, az persze a vén Duna. Gondolok József Attilára, a Költészet napjára. Az ő zsenijéhez kevés dolog férhet.

            Olyan jó nézni a kertet, a hirtelen zöldült mindenséget. A körtést alattam, virágzik.  Hófehér pompa. Nézem merengve, szemlélődve, ahogy szoktam a világ dolgait. Valaki a múltkor azt mondta, érdekes hogy én nem akarom megváltoztatni a dolgokat, csak tudom, vagy vélem tudni, de nem akarom reformálni a dolgokat.

-          Miért lehet? –vetettem fel a fejem.

-          Ja, nem hiszem.

-          Akkor, miért meglepő, hogy nem akarom?

-          Nem meglepő, csak furcsa, a te temperamentumoddal ez az egykedvűség nem egyeztethető.

-          Nem vagyok egykedvű.

Lehet, hogy egykedvű vagyok. Ülök itt most is. Pedig, máshol is lehetnék. Forgathatnám föl a világ dolgait. Nem forgatom. Nincs erre szükség, forog az magától. Nem kellek hozzá. Éppen, hogy ki kell maradjak. Másra kell az erő. Most okosnak kell lennem, megfontoltnak. Ez eddig nem ment. De nem voltam még ilyen öreg. Hátha most…

Mi a jó fene ez a közelítő fekete pont? Bumm. Egy kicsi madár nyekkent le a terasz üvegéről.

      Jaj, ne. Szegény ha kimúlt nekem kéne zsákolni, egyedül vagyok, ez cikázik a fejemben. Ösztönösen érzem, ez a csapódás nem volt olyan erős, élhet szegény, vergődhet a kövezeten. Nincs kedvem azonnal ellenőrizni. A macskát nem engedem ki most, az tuti. Adjunk esélyt szegény madárkának, csak rendbe jön. Pedig épp macska kiengedés idő van. Aki állatokkal szeret lenni, tudja azoknak a rend a mindenük. A macskák e tekintetben liberálisabbak, mint a kutyák, de ez azért nem minden. Azért mindent ők sem tűrnek. Apránként közelítek az üvegfalhoz. Némán gubbaszt szegényem, de ül. Tompa kicsit, nem is csoda. A csőre mintha csálé lenne, szétcsúszott a felső, alsó. Nem zár jól, mint kocsmai verekedés után a fogsor. Irtózatos pici. Kisebb az egész kis csomó, mint az öklöm. Tompán méláz ő is. Csak neki nincs narancsleve.

      Várunk. Ha kell, egész napra bezárom a macskát. Kibírjuk, neki van alma. Bár imád menni, ha annak van az ideje. Lassan jelzi, annak lenne az ideje a nagy menésnek. Kényeskedve feni a körmét a teraszajtón, ott a madár mellett tíz centire. Hátsó az égnek, farok kunkorba. Még ha tudná, a mancsától egy kapásra ott a madár. A legnemesebb zsákmány. Hallgatok, mint a sír. Mondhatnám egykedvűen. Igen, egykedvűen. Ebben most nem én teszek majd igazságot.

      Szegény madár kicsit mozdul, imbolyogva próbálgatja az erejét. Az üveg másik oldalán hatalmas felismerés lesz. Ezer évek óta gyűjtött, örökölt ösztön.

Ez egy madár, el kell kapnom!!!!!

Zsigeri parancs. Gondolkodás, mérlegelés nincs több. Azzal a lendülettel, és ez nem kicsi, nekifejel szegény állat az üvegfalnak. Koppan. Leül.

      Ülünk így most hárman a napfényben a gyógyuló kismadár, a kóválygó fejű macskám, és én a narancslével.

És, ha ez egy állatmese, kell legyen tanulság:

      Teljesen mindegy, kint vagy bent ülsz kótyagos fejjel. A lényeg, hogy ezt is túléltük.

Kinyerma

„Játék és muzsika tízpercben. Kapcsolunk. Astoria szálló, hallja?.” Biztos nem így volt pontosan, én éveken keresztül mégis így hallottam. Nyilván csak délutános heteken hallhattam. Nagyanyám mosogatott, ebédeltetésem után. Már kicsit kapkodnom kellett, venni a precízen bepakolt táskát, az eminens házikat, akkor még bírtam, nyugodt is lehettem volna, de nem voltam.

            Akkor és azóta is az otthonról való elmenés egyfajta születésélmény számomra, elhagyva mindent amit kezdetben kaptam, azóta amit felépítettem. Gyerekként még érthetetlenebb volt. A délutáni elmenetel erősítette az elkeseredésemet. Anyám dolgozott, nagyanyám vesződött velem. Ébresztett, reggeliztetett, ebédeltünk, eddig rendben is volt. Hallgattuk a Kinyermát, ez is rendben volt, de mi a fenének kell nekem innen indulnom a részekre osztás és a bennfoglalás között különbséget tenni. Meg petúniát tanulni, amit senki se ért azóta sem. Kellett nagyító, vettünk az Ápiszban. Kellett bonckés, azt nem vettünk. Vittem valami kést. És akkor felboncoltuk a petúniát. Mag, magház, bibe, porzó, tölcsér, ilyesmik. Ez volt a suli. Azóta mondanám: igen tetűaktív, semmilyen rosszat nem tűr, se forrót, se hideget. És május után úgyis bedöglik, hacsak nem ez az életcélod, hogy petúniát nevelj.

            De most még a Kinyermát hallgatom, húzom a cipőm. Indulok suliba, utálom. Szignál, felvezető szöveg: Astoria szálló hallja. Én mindig úgy gondoltam, azt kérdezik tőlem, hallom-e a Kinyermát. Arról, hogy hallja van egy szállodának, vagy bárminek, vagy hát arról, hogy hall egyáltalán van, nemigen hallottam. Nekem a hall egy ige volt, és aki nem hall, az süket.

            Most már tudom, hogy siket, semmivel nem álltam volna másként senkihez, ha süketnek mondtuk. De most így mondjuk. Siket.

            És tudom, hogy van hall. Azt hiszem, nem volt még hallom. Azt hiszem, nem is szeretnék.

            Most meg nézem ki nyer ma? 

Csengettyűs utca

Leszállok a metróról. Azt mondja mindenki teljesen mindegy melyik megállónál szállok le a kettő közül. József Attila-lakótelep. Az épület bent van a lakótelep közepén, az épület ahol mostantól nyolc napig tanítok felnőtteket, sok mindenre. Vélhetően leginkább arra, hogy bírjuk ki a hetet jól és hasznosan együtt. Eltűnök a lakótelep belsejében. Soha nem laktam lakótelepen, az összes tájékozódási rutinom el szoktam ilyen helyen veszteni. Az utcák elnevezése nem segít, kanyarognak, öblösödnek, teresednek, aztán végük szakad, máshol folytatódnak, a számozás ugyanígy. Jobb, ha valaki eleve ismerős a terepen. Itt logikus minden. Előveszem a kis térképet, segítenek is. Odatalálok, könnyen.

            Sietek, első nap, nem akarok késni. Húzza a vállam a projektor, a laptop, a dossziék, amiket vinnem kell. Több, mint egy órája úton vagyok. Tegnap sokáig keresgettem a neten a helyet, 9. kerület, lakótelep. Nem sok jó jutott eszembe az egészről. Vezetek a faluból a városig, lerakom az autót az utolsó még ingyenes helyen. Villamos a metróig, átszállás a másik vonalra, végtelen metrózás. Most meg gyalogolok a verőfényben. Azonnal el kell magam szégyellni. Rendezett park, virágágyások, gondozott füves sétányok. A gereblye nyoma látszik mindenhol a földön, mint a vidéki, virágos előkertekben a kockaházak előtt. Szemét, piszok sehol. A kutyáknak bekerített futópálya, játékokkal, kiragasztott szabályzattal. Minden fűszál vigyázban áll, a bokrokat metszik épp. Neon zöld mellényben dolgoznak, nagy csoportokban, tempósan, aki metsz szakértő mozdulatokkal halad, a többiek szedik össze a lenyírt felesleget, felássák a tő körül a talajt. Szépen haladnak, mire odaérek a Főiskola épületéhez már kitakarították a kertjét.

            Sokan vannak a tanítványok, gyülekeznek. Két csoport indul egyszerre, ötven ember. Nem igazán ismerik egymást, egy megyéből valók, de ritka, hogy ugyanarról a településről többen jöttek volna. A kollégium épületében kapunk két nagy termet. Egyik terem a konyhához van közel, a másik a wc-hez. Terhelő illatok, a termek is kicsik. Feszült a csapat, nem tudni rögtön ki melyik csoportba került, aztán valahogy szétválogatják őket, mindenki megtalálja a helyét. A másik csoportba hatalmas tarkopasz, hústorony emberek tűnnek el, kicsit aggódom a kollégámért, bár tudom kipróbált ember ő is. Összevillan a tekintetünk. Biztatjuk egymást szemmel, mozdulatokkal. Rendben lesz minden, nem biztos, hogy ma, azonnal, de összejön, a végére össze fog jönni.

            Megjön a felügyelő a központtól, utazási jegyeket oszt, adminisztrál, kiszámít, szédítő mennyiségű papírt oszt szét. Mindet ki kell tölteni. A megyei kolléga újabb papírtömkeleggel áll elő, azt is meg kel oldani. Legalább egy órája folyik a diákosítás papíron. Vannak, akik késtek, most kezdjük elölről. Az utolsó hallgatók két és fél órája indultak. Nagyon hosszú az út, speciális megye vagyunk, jó nagy távolságokkal. Próbálnak más útvonalakat ajánlani, csökkenteni az utazási időt és ne szépítsük, a költségeket is.

            Ülök a terem sarkában, figyelem az arcokat, van közöttünk egészen fiatal, fiam korabeli, vannak idősebbek, mint én vagyok. Még nem tudom honnan jöttek, mit csináltak, hogy kerültek ebbe a programba, mi áll mögöttük, kinek van családja, ki egyedül álló. Ki végzett egyetemet, főiskolát? Ki tud valami olyat, amit a többiek nem? Kire kell majd különösen figyelni? Kinek, mit kell megtanítani? Mit fogok tanulni tőlük?

            Már kicsit fáraszt az adminisztráció, kezdenék. Mindent összeraktam már. Életemben először összeraktam a projektort a gépemmel, be van készítve az első diasor. Tud az ember, ha muszáj. Ebben a percben persze nem tudom még, mit fogunk küzdeni a hét során a technikával, a hanggal, a képpel, a vetítéssel, a régi laptopommal, a mobilnettel és azt se, mennyi szeretetteljes segítséget kapok majd ehhez. Még csak méregetjük egymást az egyre erősödő ételszagban, itt a lakótelep közepén a Főiskola kollégiumának konyhája mellett. A kezdetben morc szerzetesasszony megkínál minket bundás kenyérrel. Az adminisztráció alatt elkopik a két tálca. Befizethetünk ebédre is, persze vegetáriánus.

            Ezt a feladatot kell megcsinálnotok kezdésnek, tudod? Nézem a feladatlapot. Bólintok, tudom. Megcsináljuk, persze kitöltjük. És a bemeneti teszt. Persze. És a jelenléti ív, tudod kétféle van. Egy a központ felé, egy felénk. Igen, minden reggel azzal kezdünk majd.

            Elkezdjük az első kötelező feladatot. Néma csend lesz a teremben. Koncentrálnak. Ezt a feladatot nehéz komolyan venni, komolyan veszik mégis. Elkezdjük értékelni, közösen megoldani. Félreértik jó néhányan. Nem csodálom, nem egyértelműek a rovatok.

            Kérem, tegyük le a lapokat. Becsukom az ajtót. Elkezdem mesélni, hogyan indultam ma, milyen gondolatokkal. Nevetünk. Elmondom, mitől tartok, és azt szerintem, miért vagyunk itt most együtt, mit szeretnék elérni, és mit tartok legeslegfontosabbnak.

            25 tiszta, érdeklődő szempár néz vissza. Őszinte, nagy figyelemmel, bizalommal és várakozással. Biztatok mindenkit, mondjátok el ti is. Elindul az első kör. Mosolygunk, nevetünk, elkomorodunk, újra mosolygunk, adjuk tovább a szót, türelemmel végighallgatjuk egymást. Vakító a napsütés, szétterül a termen.

Szülinap

Drága Blog!

Majdnem elfelejtettem, szülinapunk van, inkább volt. Nehéz év volt, ez is.

Csúcsok is voltak az olvasottságban, csak olyan szomorú a hír volt a hívószó.

Iván emlékoldalán megosztottam egy bejegyzést, soha nem látott olvasószám volt. Ez Iván sikere… Nem keverem össze.

De, ha statisztikát nézünk. Ez volt a legolvasottabb.

„ Későn kelek. Ma szabadságon vagyok, dolgozós szombat lenne. Épp összeszedem magam, amikor csöng a telefon, át kell küldenem valamit, de menten. Akkor viszont be kell mennem. Éledezés alatt hívom az internet szolgáltatót, keringtetnek a menüben. Rég volt ilyen erős fejfájásom. Az aszpirin se segít, pedig az ritkán fordul elő.

            Nem én keltem először, ez is ritka manapság, a kutya, macska már evett. Megy a szombati rutin, üvegösszeszedés, szelektív műanyag, papír kidobás, macska-kutya kajavétel, ásványvíz, szódacsere.

-          Hozzam a lapot, vagy lemész?

-          Megyek, de hozzad, vagyis ne, mi a francnak?

-          Jaj, de talán nekrológ csak van benne…

-          Hozz, hátha, ...amúgy is érdekel ki lesz a helyén.

A lap elmarad, elfelejtődik. Megyek le a kisboltba indulva a városba, veszek egy újságot. Gondolom kinyitom, nincs erőm. Sajog a fejem, veszek egy kis ásványt, hátha javul. Beérek az irodába, nagy adventi bazár van a téren, az előcsarnokban. Szép kis forgatag. Kinyomtatom, átküldöm, javítjuk, szerkesztjük. Fáradtan ülünk kicsit. A december olyan nehéz. Sötét, fáradt, szomorú. Rohanós, tömeges, magányos.

            Ülök még kicsit a Dunát nézve, lepotyogtak a levelek, nézem a Parlamentet, gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy voltam ott egyszer kisdobosként, azóta sem. Rodolfóra emlékszem, meg az éktelen nagy fára, nagyon tetszett. Mintha a lépcsőn énekeltünk volna.

            Lassan sárgás fények gyúlnak. Előveszem a lapot. Kinyitom. Félve persze. Talán Cserna-Szabót hozzák. Jó lenne, őt még szerette is. Na lássuk, milyen az első szombat , kimondani nehéz, nélküle… Ott a fotó, az egyik legjobb, ami készült róla. Az írás az övé. Szép, nyugodt, csendes, elégedett. Nem pöröl, nem politizál. Szeret minket. Minket, akik ilyenek, meg olyanok is vagyunk. Elköszön, megköszön. Búcsúzik. Föltették a hajtás FELÉ. Végre egy  kései, de értő gesztus. „

Hogyan tovább?

Március idusa1.

Régen írtam. Sokat dolgoztam. Sokat és nagyon intenzíven. Estére romokban értem haza, akkor is ha régen élveztem ennyire, amit csinálok. Tanítok. Ez nem meglepő, hiszen amióta dolgozom egyfolytában tanítottam vagy legalább, tanítottam is. De ez most más. Felnőtteket tanítok, készítek fel valamire. Nem is teljesen önként kerültek a rendszerbe, nem is teljesen bizonyos, használni tudják majd valamire amit szánunk nekik, jönniük kell, jönnek. Mennem kell, megyek.

Hajnali kettőig szortírozom át a feladatokat, az évek alatt felgyűlt képeket, filmeket, chartokat, kaptam készen is, van is bőven. Saját jogom nekem inkább szakmai előadásaim vannak, kutatási beszámolók, tanulmány kivonatok, terepmunka filmek, tréning kevéssé. Tréninggyakorlat legkevésbé. Főként elméletibb, bonyolultabb diáim vannak, azok nem jók ide. Sok és nagyon kevés is egyben.

            Kidob a metró, özönlünk föl az aluljáróból. Rohan a város, reggeli nyüzsgés. Ébredeznek a hajléktalanok, nyitnak a kisebb boltok, a pék már a sokadik porciót süti. Rezeg a telefon a zsebemben, még egy-két utolsó tanács, hallgatom, magamban úgyis tudom, majd úgyis akkor dől el minden, amikor találkozunk, találkozom a tekintetekkel. Aztán majd eldöntöm, mi marad a feladatokból, mi nem. Mindig nagyra tartottam az óravázlat mániásokat, bár soha nem tartoztam tiszteletreméltó táborukba. Az csak arravaló, legyen mitől eltérni. Fölrémlik, mennyit mulattam kezdő kollégáimon, akik rémülten keresték, hol tartanak a vázlatban, csak közben úszott az óra, a gyerekek vártak-vártak, türelemmel, mert mégiscsak gyakorló iskola volt.

-          Izgulsz?

-          Nem, dehogy. Ne marháskodj, nem ez lesz az első órám.

-          Azért csak figyelj, itt nem tíz érdeklődő, bölcsész bakfis lesz…

Örülök, hogy plasztikusan összefoglaltad a parámat, gondolom magamban, de persze ezt felelem:

-          Nem aggódom, menni fog. Bízom az elmúlt sok év gyakorlatában.

-          No rendben, azért hívj fel majd!

Jó majd felhívlak, mondom már magamban, azon gondolkodva mi lenne az emberi kommunikációval, ha hirtelen mindenki képtelen lenne az udvarias füllentésekre. De igenis izgulok, és akkor mi van, megáll a körút forgalma? Ugyan, dehogy, ez a nap, ez a feladat márpedig előttem tornyosul, be fogom zárni fél óra múlva egy terem ajtaját és meg kell oldanom. Az mondjuk kétségtelenül igaz, hogy sokadszorra.

            A portások ősellenségeim, mindig megtalálják rajtam a gyenge fogást, most is. Nem akar beengedni, kerüljek körül. Eszem ágában nincs megkerülni az egész háztömböt, hogy egy másik portással veszkődjek. Amíg képzelt dolgának megfelelően feltart, mögöttem sor képződik háziakból, muszáj korlátot nyitnia, látja az elszánásomat, ezért odaböki:

-          Na nyitom, most surranjon!

-          Surranni biztos nem fogok, hanem így bemegyek, nézze, jó így?

Kaján vigyorral nyugtázza a tempómat, megjegyezhetett, mert a héten még kétszer vágta le a sorompót, kipróbálva a reflexeimet, de ez már kifelé menet volt, hajszállal győztem, őszintén szólva az első alkalommal nem is vettem észre, hogy versenyben vagyok.

            Ahogy szokott a helyszínen már elmúlik minden aggodalmam. Körbenézek a diákokon. Pontosan olyanok, amilyenek vagyunk, amikor iskolapadba kerülünk. Megdöbbent, milyen fiatalok. Akárcsak a levelezősök szoktak. Alig van korombeli. Páran vannak, csak akiknek újra kell most kezdeni, a fiatalok pedig megpróbálják elkezdeni. Ismerkedünk, tovább egyszerűsítem a bemutatkozó gyakorlatot, szeretném a bizalmat kiépíteni, nyugodt közeget teremteni, ez a legfontosabb. Nyitottak, tudom, most már elhiszem, menni fog. Újra gondolom, miért is feszít most ez e helyzet jobban, mint ahogy szokott, amikor tanítok. Miért érzek nagyobb, sokkal nagyobb nyomást. Talán, mert nem választottak, választották mindezt, talán mert nem nagyon állhatnak fel. Az a legnagyobb szerencse, hogy ezt csak sokkal később szedtem össze, ha előbb, talán hang se jön ki a torkomon. Vagy hát persze, de…

            Belekezdek, lemegy az első fejezet. Érzem, hol kell lapozni. Hol kell megálljak, mesélni, átadni valamit abból, amit a bőrömön tapasztaltam, elhelyezve az elméletet, amit nekem is tanítottak, oda ahová kellett és tudom. Eljön az első szünet. Végre megtalálom a helyem a teremben és köztük. Bolyongok a csodaszép épületben, három külön tömb. Reformkori hangulat, Petőfi-illat, olyan márciusi ez az egész. Március idusa.

            Aztán újra kezdjük, lassan ismerősek az arcok, településekhez, feladatokhoz tudom kötni őket. Inspirálóan érdeklődő szempárok, zavarba ejtően fogékonyak. Ha az ember ilyenek tekintetek előtt áll a felelősség nő. Pont szemben velem, talán a legfiatalabbak, cserfesek, elevenek. Egyikük előtt egy keresztrejtvényújság, kezében toll. Azonnali mérce. Ha elveszítem az érdeklődést, fejteni kezd. A következő témánál leteszi a tollat. Egy óra múlva a rejtvényfüzet a táskába kerül. Ha háborút nem is, de csatát nyertem.

Vödrös narancs

Izgatott kiabálást hallok a sor elején. Egy vevő és a biztonsági őr küzdenek. Különösen idegesek. Majdnem ölre mennek. Többnyire nem is látni itt a biztonságiakat. Posztolnak, posztolnak, de legkevésbé a pénztár körül. Mi a fene van. Mi okozza, ezt a váratlan izgalmat.

            Tempósan pörölnek a kocsi fölött, narancsokra mutogatnak, ide-oda csoportosítják őket. Mi a fene lehet a probléma, várakozom, igyekszem türelmesnek lenni, de valójában idegesítenek, mi a fenét szarakodnak egy adag naranccsal, vagy kettővel.

            A biztonsági emberen látszik, ma ez a sokadik csatája, bele van fáradva, még inkább keményedve. Harcol, mint Don Quijote, érvel, próbál udvarias lenni, nem megy neki. Feladja, eltűnik. Elég erős a drill a rendszerben, így a pénztárostól sem tudom meg, mi a fene a baj oka. Nincs is időm utána menni, egyszerűen csak veszem a naranccsal van valami.

            Megyek másnap is, újra ordibálás van a pénztárnál, szelídebb, mint tegnap de határozott. Most látom jobban, a vödrös naranccsal van a baj. Vödrös narancs akció van. Egy praktikus műanyag sok mindenre használható vödörbe lehet szedni narancsot, egységáron. A többnapos konfliktus oka, hogy a megadott űrtartalmú vödörbe a nép megpróbálja bepréselni az optimális mennyiséget. Az meg többnek tűnik, mint amit a vödör befogad. Szép kis egyensúly gyakorlat kezdődik. Az emberek veszik a vödröt, és szépen megpúpozzák, aztán rátesznek még legalább egy szemet, de megáll rajta még egy, és aztán még kettő. Szép kis narancs piramisokat építenek a vevők, elégedetten, ügyesek. Lépnek egyet a trolival, borul az egész alkotmány. Aztán a pénztár gumiszalagján megpróbálják újraépíteni a kompozíciót. Természetesen nem sikerül, meg nem is olyan gyors az építés, mint a próba alkalmával. Dűl szanaszét a halom, gurul össze-vissza a sok fölös narancs, potyog le a szalagról, esik-potyog szanaszét. Ez egy biztonsági őrnek a téboly maga. Pláne aki komolyan akarja venni. Több napja ilyeneket fogunk ki. A pénztáros lányok teszik, amit tudnak, húzzák le a vödörnyi narancs árát, aztán várnak, mit hoz ki a vevő és a biztonsági ember alkuja.

            Próbálok nem oda nézni, mit egyezkednek, forgatnak ide-oda narancsokat, húzkodják az árut. Jár, nem jár. Nem látok olyat, hogy valakitől elvennének narancsot, de lehet hogy nem jól figyelek. Méltatlan az egész.

            Napok óta tart az akció, naponta figyelem a fejleményeket. Szörnyű a tanulság, mindenki púpoz. Mindenki púpoz, de vannak különbségek. Vannak szelíd púpozók, vannak komolyabb specialisták, és vannak a tökéletesen pofátlanok.

            Egy ilyen vödörbe 5 kg narancsnak kell elférnie baj nélkül. Ezt hirdeti az akció. 899 Ft egy vödör, egy másik kg, akción kívüli narancs 199 Ft. Elvileg száz forintot spórolhatunk a narancs árán és plusz a vödör. De ez nem elég, van a púpozás. Púpoznak, elég derekasan,  most épp egy különös púpozóval küzd a biztonsági, ő egy nylon bugyorral toldta meg az 5 kg-os terjedelmet. Nagyjából egy másik öt kg-mal. Rossz nézni. Hadakoznak, nagyjából egy ezresen. Elnézem a vevőt, néhány perc múlva beindítja az autóját, távozik innen.

            Nem nagyon látok olyan autót a parkolóban, amely gazdája erre az ezresre rá lenne szorulva, de persze, fene se tudja.

            Rohannom kell, jön a Krisnás fiú…

Elégett a citromos keksz

photo: Dofka

Utolsó simítások a szilveszteren, kedves évek óta tartó meghívás. Néha vettem csak át a szervezést, hagyományosan az enyém, a miénk a nyár volt. Nem is sikerültek szerencsésen a szilvesztereim, pedig nagyon igyekeztem. Első évben olyannyira, hogy nagyon. Akkor vettük birtokba az új házat. Nem lett jó vége, annak a szilveszternek. Annak sem.

            A Szilveszterrel az is a baj, hogy kötelező, nagyon nehéz irányítottan, megfelelésszerűen jól éreznie magát az embernek, ráadásul megadott időkeretben. A legjobb bulik nem ilyenkor esnek, azok régen péntekenként a konyhában voltak. Három négyzetméteren öten tudtunk cigizni, és fél óra alatt elfogyott négy palack bor. Még nem kellett vicceket mesélni, hogy röhögjünk. El is fogyott minden, lehetett menni új szállítmányért. Ma már nem kell. Marad, olyan mindegyformán. Meg nem is bírjuk már úgy. Vagy hát sehogy.

            Próbáljuk meg ezt a szilvesztert is, hálás vagyok, hogy valaki kézbe vette a maradék csapatból, szanaszét vagyunk évek óta, szanaszét szilvesztereink vannak.

Enni már alig tudunk, inni még inkább, de az se a régi ipari mennyiség. Nincs olyan sok szerveznivaló, metróbansorbanállás, kalkuláció, osztozkodás. Persze viszünk egy kosár piát, valami sóst, édeset, a gesztenyés tekercs már készen is van, a citromos keksz tésztáját behűtöttem, már csak ki kell sütni. Jó tíz perce azért csak telefonálunk már. Mikor egyszer csak elhangzik a kérdés. Olyan egyszerűforma kérdés: Igaz-e? Először nem kódolom a kérdésben szereplőket. Aztán igen. Ja, nem is hallottad? Hát nem, ez mondjuk elég megszokott. Atyaég, ez akkor most nagyon hülyén jön ki. Ez nagyon.

            Berakom azért a kekszet a sütőbe. Végigmozizom a sütő üvegén az elmúlt húsz szilvesztert, azt már ezzel a csapattal vittük végig. Hogy jutottunk ide, hogy ilyen kérdéseink legyenek? Így mellékesen a gesztenyés tekercs és a citromos keksz között. Hogy lett ennyi olyan kérdésünk, amelyekre nincs válasz. Automatikusan tárcsázom a számot, bámulok ki a kilátástalan sötét ködbe, kérdezek most én is. Megszakad vagy leteszik, megbeszéljük ingyen, személyesen. Akkor most erre kell várjak. Eszembe jut a sütemény, benézek a sütő ajtaján, szép lassan elégett az összes citromos keksz.