Kinyerma

„Játék és muzsika tízpercben. Kapcsolunk. Astoria szálló, hallja?.” Biztos nem így volt pontosan, én éveken keresztül mégis így hallottam. Nyilván csak délutános heteken hallhattam. Nagyanyám mosogatott, ebédeltetésem után. Már kicsit kapkodnom kellett, venni a precízen bepakolt táskát, az eminens házikat, akkor még bírtam, nyugodt is lehettem volna, de nem voltam.

            Akkor és azóta is az otthonról való elmenés egyfajta születésélmény számomra, elhagyva mindent amit kezdetben kaptam, azóta amit felépítettem. Gyerekként még érthetetlenebb volt. A délutáni elmenetel erősítette az elkeseredésemet. Anyám dolgozott, nagyanyám vesződött velem. Ébresztett, reggeliztetett, ebédeltünk, eddig rendben is volt. Hallgattuk a Kinyermát, ez is rendben volt, de mi a fenének kell nekem innen indulnom a részekre osztás és a bennfoglalás között különbséget tenni. Meg petúniát tanulni, amit senki se ért azóta sem. Kellett nagyító, vettünk az Ápiszban. Kellett bonckés, azt nem vettünk. Vittem valami kést. És akkor felboncoltuk a petúniát. Mag, magház, bibe, porzó, tölcsér, ilyesmik. Ez volt a suli. Azóta mondanám: igen tetűaktív, semmilyen rosszat nem tűr, se forrót, se hideget. És május után úgyis bedöglik, hacsak nem ez az életcélod, hogy petúniát nevelj.

            De most még a Kinyermát hallgatom, húzom a cipőm. Indulok suliba, utálom. Szignál, felvezető szöveg: Astoria szálló hallja. Én mindig úgy gondoltam, azt kérdezik tőlem, hallom-e a Kinyermát. Arról, hogy hallja van egy szállodának, vagy bárminek, vagy hát arról, hogy hall egyáltalán van, nemigen hallottam. Nekem a hall egy ige volt, és aki nem hall, az süket.

            Most már tudom, hogy siket, semmivel nem álltam volna másként senkihez, ha süketnek mondtuk. De most így mondjuk. Siket.

            És tudom, hogy van hall. Azt hiszem, nem volt még hallom. Azt hiszem, nem is szeretnék.

            Most meg nézem ki nyer ma?