Állatmesék

photo: Dofka

Próbálok magamhoz térni. A szombat reggel mindig nehéz. Pedig nagy buli sem volt, nincsenek már nagy bulik, csak jó kis péntekek. TGF. Thank God It’s Friday, tudom Juliától. Kis bulik vannak, kis generáció, kis buli. A kis buli is lehet jó buli. Merengek a narancslével, nézem a gyönyörű tavaszt. Mondom magamban, karcsú gőzösökkel gondol, az persze a vén Duna. Gondolok József Attilára, a Költészet napjára. Az ő zsenijéhez kevés dolog férhet.

            Olyan jó nézni a kertet, a hirtelen zöldült mindenséget. A körtést alattam, virágzik.  Hófehér pompa. Nézem merengve, szemlélődve, ahogy szoktam a világ dolgait. Valaki a múltkor azt mondta, érdekes hogy én nem akarom megváltoztatni a dolgokat, csak tudom, vagy vélem tudni, de nem akarom reformálni a dolgokat.

-          Miért lehet? –vetettem fel a fejem.

-          Ja, nem hiszem.

-          Akkor, miért meglepő, hogy nem akarom?

-          Nem meglepő, csak furcsa, a te temperamentumoddal ez az egykedvűség nem egyeztethető.

-          Nem vagyok egykedvű.

Lehet, hogy egykedvű vagyok. Ülök itt most is. Pedig, máshol is lehetnék. Forgathatnám föl a világ dolgait. Nem forgatom. Nincs erre szükség, forog az magától. Nem kellek hozzá. Éppen, hogy ki kell maradjak. Másra kell az erő. Most okosnak kell lennem, megfontoltnak. Ez eddig nem ment. De nem voltam még ilyen öreg. Hátha most…

Mi a jó fene ez a közelítő fekete pont? Bumm. Egy kicsi madár nyekkent le a terasz üvegéről.

      Jaj, ne. Szegény ha kimúlt nekem kéne zsákolni, egyedül vagyok, ez cikázik a fejemben. Ösztönösen érzem, ez a csapódás nem volt olyan erős, élhet szegény, vergődhet a kövezeten. Nincs kedvem azonnal ellenőrizni. A macskát nem engedem ki most, az tuti. Adjunk esélyt szegény madárkának, csak rendbe jön. Pedig épp macska kiengedés idő van. Aki állatokkal szeret lenni, tudja azoknak a rend a mindenük. A macskák e tekintetben liberálisabbak, mint a kutyák, de ez azért nem minden. Azért mindent ők sem tűrnek. Apránként közelítek az üvegfalhoz. Némán gubbaszt szegényem, de ül. Tompa kicsit, nem is csoda. A csőre mintha csálé lenne, szétcsúszott a felső, alsó. Nem zár jól, mint kocsmai verekedés után a fogsor. Irtózatos pici. Kisebb az egész kis csomó, mint az öklöm. Tompán méláz ő is. Csak neki nincs narancsleve.

      Várunk. Ha kell, egész napra bezárom a macskát. Kibírjuk, neki van alma. Bár imád menni, ha annak van az ideje. Lassan jelzi, annak lenne az ideje a nagy menésnek. Kényeskedve feni a körmét a teraszajtón, ott a madár mellett tíz centire. Hátsó az égnek, farok kunkorba. Még ha tudná, a mancsától egy kapásra ott a madár. A legnemesebb zsákmány. Hallgatok, mint a sír. Mondhatnám egykedvűen. Igen, egykedvűen. Ebben most nem én teszek majd igazságot.

      Szegény madár kicsit mozdul, imbolyogva próbálgatja az erejét. Az üveg másik oldalán hatalmas felismerés lesz. Ezer évek óta gyűjtött, örökölt ösztön.

Ez egy madár, el kell kapnom!!!!!

Zsigeri parancs. Gondolkodás, mérlegelés nincs több. Azzal a lendülettel, és ez nem kicsi, nekifejel szegény állat az üvegfalnak. Koppan. Leül.

      Ülünk így most hárman a napfényben a gyógyuló kismadár, a kóválygó fejű macskám, és én a narancslével.

És, ha ez egy állatmese, kell legyen tanulság:

      Teljesen mindegy, kint vagy bent ülsz kótyagos fejjel. A lényeg, hogy ezt is túléltük.