Medvehagymázás

Vannak divatkaják, divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos. Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.

            Idén aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.

            Az utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle. Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár, és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.

            Szerdán, kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal, mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát. Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk. Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos, emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm, valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre, megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.

            A szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom, a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz, nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat, mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak, most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom, késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire. Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom, sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő. Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik, hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét. Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például. Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac. Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az, ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem. Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember. Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.

            Neszezést hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve, ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött jókora nylonszatyrot lobogtat.

-          Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a Mecsek oldalában!!!

-          Neeeeeee!!!!

Nyéva

Élesen sütött a nap. Gondolkodott, mióta nem érezte a bőrén ezt. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéján át is működött. Mondjuk, akkor ez már tényleg tavasz. Muszáj volt arra gondolni, hogy ott, azon a részen, vajon most milyen a tó színe. Zöld vagy kék? Vagy nincs is arra szó, milyen szín ez. Az ember csak eléri ezt az egyenest, és végre ott van a tó közelében, nem kell átnézni unalmas házakon, strandon, campingen, ott a nagy élő víz.
A töltés persze közbe esik. A töltés, a vasút hozzátartozik a tóhoz. Azon másznak át itt a horgászok. Stégek, mindenféle horgásztanyákat rejt a nádas. Szép.

            Magas lehet a víz, úszott át a napsütötte szemhéj mögött. Gondolt arra a kis folyóra, patakra ami mellett él, jár mindennap. Döbbenetesen robogott a víz a napokban ott. Arra már nem akart gondolni, vajon ezek a vizek összeérnek-e valahol, olyan mindegy. Nem kell mindent megérteni. Az azért izgatta, hogy a víz átütött-e a töltésen, ott. Nem kéne most kinyitni a szemét, olyan jó így. Tök sötétben egy vörös korong. Gyerekkori játék, kiadós szemdörgölés után csillag tűzijáték. Ülve a kert porában a kis sámlikon játszanak, háttérben szól a Sokol rádió, Csili-Csala bácsi csodái. A porban megbeszélték a szemdörgölés után látott csillagok színét. Erre is jól emlékezett, aztán arra, hogy kislányként köveket törtek napszám, az eltört kövek felületén aztán újra ezer színben csillogott a fény. Erősen vártak arra, kincset találnak. Az egyik semmitmondó kőből egyszer csak kifordul egy elfelejtett csoda, valami titokzatos.

            Ha nem is tudjuk, milyen a tó színe, de vajon, van-e csónak kint? Ha van, az jó. Ott az öbölben ez jó látvány. Látszik a szálloda is. Auróra. Ez a neve. Jó oroszos volt, de nem tanult meg igazán. Hajnalfény, ezt azért tudja. Látta a cirkálót is, az egy másik víz volt. Aztán mondták, nem kéne Nyévát mondani arra a vízre, mert az Néva idehaza.

            Lassan kinyitotta az autó ajtaját, lenyomta a telefont, írt egy előre gyártott üzenetet. Tárgyalok. Aztán megpróbálta elérni a villamost. 

Végre ideértem

Köd és csend

Végre ideértem. Azt hittem, nem fog sikerülni, nem lesz erőm, nem tudom beszorítani, leginkább, nem tudom kiszorítani az időt rá, még inkább az erőt. Csak ideértem, szó szerint inkább húzva magam.

            Biztatva vagyok, nyitják mindjárt. Nyílik az ajtó, nincs mellébeszélés, itt és köztünk soha nincs.

-          Szentséges Isten, hogy nézel ki?

-          Szedek rá valamiket…

-          Mire? A herpeszekre, vagy mi ez, te irgalmas jó Teremtő?

-          Nem arra, a köhögésre.

-          Köhögsz?

-          Nagyon, nem kapok levegőt. Szárazan, kínoz, szétszakad a hátam.

-          Mitől csúsztál így le, gyere már be, ülj le!

-          Mondom, már jobb lesz…csak kis idő. Csak, kis idő, de mindjárt jobb, nem kell csak pár nap, nem bírom az év végét

-          Azt látom, förtelmesen köhögsz, …atyaég, ezt hallgatni rossz, neked ágyban a helyed!

-          Persze, hogy ott lenne…

-          Ne vigyorogj, ne poénkodj, ez most nem vicces, egyáltalán nem vicces..mit adjak, hogy ne fulladj meg?

-          Vizet, citromos vizet

-          Lázas is vagy?

-          Azt hiszem, már igen.

-          Nem, de folyik rólad a víz, áááá, ez a legrosszabb

-          Mi a fene van veled? Munka?

-          Volt, sok volt…

-          Baj van? Jól van na….meg ne fulladj, szóval van? Ó, a mindenségit!

-          ….Iszom egy kis vizet. Nem kell tea, felesleges, a lényeg, hogy folyadék legyen,…jézusom, mint egy kórházi párbeszéd, pedig itt vagyok karácsonyozni…

-          Feküdj le! Ide, betakarlak…

-          Nem, áááá…nem tudok többet feltápászkodni, haza kell érjek, …nincs nagy baj

-          Szóval baj van…Te, mi van az óráiddal az egyetemen? Rég meséltél?

-          …..na várjál, mindjárt mondom…

-          Hozok még vizet, …, mit mondasz, már nincsenek? Várjál, engedem a vizet, mégis csinálok egy teát.

-          Ne csinálj, most nem szeretnék teázni. Van még egy aszpirinem. Az a baj, nem tudok belázasodni, mert televagyok antibiotikummal.

-          Miért szedsz antibiotikumot? Mi a fenének?

-          Régebben, hogy ne legyek lázas, aztán a fogamra, aztán most…hogy ne fulladjak meg…

-          Ne fulladj meg, bár küzdelmed van, az biztos. Atyaég, mi a fenét tegyek. …förtelmesen köhögsz

-          Nem tudom, talán szelíd leszek karácsonykor, minden jó valamire

-          Szelíd? Miért? Szelídnek kell lenni?

-          Mindig….mindig szelídnek kell lenni.

-          Ez aztán kurva jól hangzik…baj van?

-          Nincs, nincs…csak kell a türelem, mindig kell a türelem…, hagyjál köhögök most

-          Te, és mi van vele?

-          Jaj, ne kérdezd, egyszerűen ne, megfulladok…

-          És Vele

-          Ne, kérlek ne röhögtess…erről, semmiképpen nem tudok beszélni...

-        Na jó, most ezt idd meg, menj haza, feküdj le, hívj fel, fejezetenként meséld…egyetem, munka,….a többiek, te szentséges jó ég, fulladsz, …na basszus, kiköpöd a lelked, ….és igen 11 után csak ágy, érted,….és Pestre csak koncertért, színházért,….a falut akkor hagyd el, ha muszáj, ….mit bánom én, légy szelíd…de most feküdj le és pihenj….

-          ….majd elmondom…most nem megy

-        Van ebben valami, nem tudsz ellenkezni…hol a jó égbe harcoltad le magad ennyire, ez a herpesz több hét, tényleg ….ja és Boldog Karácsonyt, az Istenért el ne felejtsük, Boldog Karácsonyt, ..te váratlanul szelíd,….váratlanul csendes, te váratlanul csendes éj

-          …nem ér, ..nem ér…

-         Nem ér, persze, hogy nem ér, te váratlanul csendes horpadt, vagyis repedt fazék, vagyis repedt hordó…..jó, jóóóó olyanról ne is beszéljünk…

Nehezen alakul a békés karácsony

Egyszer csak az ember szerez egy másfél napi csúszást. Ezt nem is tudom, hogy sikerül, de tulajdonképpen minden évben így van. Pont a ráérős, kedvteli csomagolás marad el. Meg a pár saját készület, ezt valamikor szenteste, Jézuska érkezte másfél órával korábban kell megállapítani, amikor az ember hosszú idők után tükörbe néz. Te jószagú, Úristen, igen a fodrász bizony elmaradt. Három betegség közben nem volt rá idő. És egyáltalán, nem múlt el nyomtalan az ősz, meg ez az év. Ezek itt ősz hajszálak, magamban elmormolom, kiknek köszönhetem. Végül is megértem.

            Ekkor még van remény a majd a többi részlet stimmelni fog megközelítés alkalmazásához.

            Diadalmasan érkezem, mint a győztes csatából, tényleg majdnem minden együtt van. Már itt van a helyszínen, csak be kell hozni, meg kell főzni, be kell csomagolni. Egyszerű kis pakk, nem is vészes. Próbálom megközelíteni a konyhát, be kell látni, reménytelen. Újratervezés. Közben a nyitott garázskapun át kiszökött a kutya. Ez máskor bosszúság lenne, mert olyan latyak, undormány sár van az utcán, hogy sírni volna jó, de mert ez a kutya, a mi kutyánk olyan öreg, hogy tőle ez egy nagyon vitéz tett, büszkén szemlélem. Szétgurulnak a narancsok, felborult az egész cekker felvonulat, nézek a kutya után. Egyszer csak eszembevág, futás utána. A kutya teljesen süket. Semmilyen autót nem hall meg. Kerülgetem a garázs ásványos lerakatát, félve rontva ki a kutya után. Várható volt, már áll egy autós, értetlenkedve nézi a fekete sárban békésen bogarászó kutyát. Elúszik a szemem előtt tizenhárom szép nyár, sok életerős szökése. Békés ember, nem dudál, semmi gázfröccs, ki tudja kerülni. A következő autós a kisforgalmú utcán is megdöbbentő jelenettel szembesült, leintettem. Megpróbáltam a kutyát nyakörvnél gyengén húzni. Régen, elég volt ilyenkor egy kurjantás, egy húzás és a kutya röpült be a házba, az ilyesfajta időkben méteres sárcsíkokat húzva, kifarolva. Most szép lassan átjövünk, az útszélén elengedem, beballag a garázson át. Komótosan, lendület nélkül. A jeep gyorsan tovább robog. Talán látja a mozgásunkból, nem bosszantani akartuk.

            Lassan minden beér, elvándorol a helyére, még ha a káoszos helyére is. A kuka teljesen csurig, holnap viszik. A konyha szortírozást egy nagy nejlonba kezdem. Apránként telik, végül belekerül egy derékhad makaróni, fájdalmas kidobni. Lassan minden szatyor kiürül, bekerül minden a hűtőbe, ki a teraszra. Nana kap egy nagyon vitéz darab májas hurkát. Nem engedem, hogy messzire vigye. Figyelem, megússzuk, szépen megeszi. Mostanában ez is öröm. Áztatom a megannyi felszámolt maradékos edényt. Lassan inkább a tisztítószer illata lesz erősebb, lassan-lassan, lépésenként haladunk. Ó, a búúból tud előkerülni ennyi micsoda, szószos, csöbrös, vödrös. De alakul, csak türelem, alakul. Bekapcsolom a körablak köré font fényt, még ha olyan hideg a fénye is, hogy vesét repeszt. Két órát szántam a kiválasztására, nem sikerülhet minden. A jégcsapos is ilyen, ledes vagy milyen, ilyen keravill kékes. Most már tudom, ez nem csak azt jelenti, hogy energiatakarékos, hanem, hogy ilyen színű. Jól van, ezt is megtanultuk. Már tényleg csak egy csömöllett van hátra, nyúlok hátra az edényért. Jajj, ne, ez nem lehet igaz. Kérem szépen, neee!!!! A kutya betelepedett a maradékos zsákba, a szaglása ezek szerint kiváló, ott ül a makaróni közepén. A többi maradék egyenletesen terítve körülötte. Igen, ez még hátravolt. Eszembe jut, a zsák tele üvegszilánkkal. Próbálom kihúzni a mámoros örömből. Hagyja. Nézzük egymást. Csatakos a sártól, a makarónitól, az üveg nem sértette. Kicsit homályos szeme néz engem, …na nézd Nana, kicsit az én lelkem is csatakos, meg ilyesmi…és tudod, van kedvem nekem is világgá menni, meg ilyenek… , de mit csináljak, pont veled, például, ….de gyere, szerzünk egy jó kekszreceptet, persze hogy semmi értelme, de tetszeni fog…jó, már megint horkolsz…, holnapra kész lesz… kapsz…nagyon büdös, csatakos, öreg kutya.

Advent negyedik

Olyan sötét és köd van. Félünk benne. Ez az időszak lényege, legyetek kedvesek félni. Majd születik a Megváltó és lesz nagy fényesség. Én ezt bizton hiszem is.

Valamiért 1977 tájékán elhatároztam, már ki nem deríthető indíttatásból, hittanra fogok járni.

Biztosan állíthatjuk a család döbbenten állt a tény előtt. Nem gátolták. A megvalósítás körülményeire nem emlékszem, hogy kerültem oda, hogy vettem tankönyvet, hogy kezdődött. De egyszer csak ott voltam és meséltek. Meséltek. Ittam az összes szót. A Toronyba mentünk fel eleinte, hogy tanulhassunk. Varázslat volt, mehettem föl a csigalépcsőn, félhettem volna, de nem féltem. Eszembe sem jutott. Gyerekkoromban és nagyon sokáig nem kellett félnem semmitől. Mentem föl szépen a toronyba. Gyűjtöttem a rózsaszín karton papírra nyomdázott angyalkákat, majd az ebből következő szentképeket, igelapokat. Vasárnaponta elmentem misére, családi kíséret és noszogatás nélkül, és valószínűleg az egyik legfiatalabb előfizetője voltam az Új Embernek.

            Szóval nem félek ettől a ködtől, sötéttől. Azon gondolkodom, tudnék-e még ministrálni? Latinul sosem tudtam, de már lehet magyarul sem menne. Vagy vinne a dallam?  Á, nem. A csengetés már nem menne. Hol van három, hol egy? A temetésit tudom, az egyszerűbb. 

Nem Palotán, már itt tanultam Kovácsiban, félig-meddig hittanból, hogy a téli mély sötétség ellenpontozása a legnagyobb világosság születése. És majd tavasszal, húsvétkor a legnagyobb világosságban lesz a legnagyobb sötét. 

Az adventi, katolikus koszorú három lila gyertyája a bűnbánat, a harmadik mályva, rózsaszín, örömszín. Ezen a harmadik vasárnap a jeruzsálemi bevonulásra emlékezünk. Arra, hogy királyként ünnepelték. Akit nem sokkal később megöltek. 

Nagyon sok erőt tud adni a sötétben, hogy azért olyan, hogy érezzük majd a világosság örömét. Persze fárad az ember a körben járásban, ellenpontozásban. Kicsit belefárad, minek is születik, ha úgyis...

De most negyedik vasárnap van. A narancshéjak száradnak a rácson, ahogy mondták. Drága Zsuzsim elreptette nekem, mert siránkoztam, hogy nem lehetek vele a piacon, ahol a narancs olyan friss, hogy van zöldje. Átrepülte a sztambuli átszállást. Szóval van még remény, Sok szép emberség, aztán csak alakul. 

Csillagles

A csillagles

Számolgatom, lassan kéthete kéne elzárva lenni a dolgoktól. Legalábbis azóta vagyok falun, jó, net van, nagyon érdekesen. El nem tudnám mondani, hogy és hogy nem. Néha van, néha nincs. Néha olyan máshogyan, ráérősen. Szeretem ezt az ésszerű ráérőséget. A pince menedzser, eladó, szépasszony hosszasan lóbálta az udvaron, mint cselédlány a vasalót a bankkártya leolvasót. Akkor épp nem volt net. De egyszer csak lett.

            Így valahogy azt is meg tudtam, hogy valamiféle csillagképlet szerint jönnek, jönnek ezek a csillagok. Szóval nagyon kell nézni az eget. Mert hullanak a csillagok, szépen, látványosan.

            El is határoztam, nézni fogom azokat a csillagokat, ha már hullanak.

            Ennek a nézésnek, van egy romantikája, miszerint ha látod a hulló csillagot, kívánj valamit és…..teljesül.

            Mit is kívánhatnék. Van az élet olyan egy bonyolult ideje, hogy szinte semmit se szeretne kívánni az ember, de csak olyanok vagyunk, hogy mégis. Csúnya tulajdonság. Az ember, de kiváltképp a nők, mégis akarnak valamit, semmi értelme, de mégis ….nem tesznek le erről. Állandóan kívánni akarunk. Meg akarunk.

            Elhatározom, hogy semmit nem kívánok, de tényleg. De szeretnék hulló csillagot látni, mégis. Hát, ha már hullik. Csak lássam. Szépen, majd nem annyira látványosan nézek hullócsillagot. Csak úgy, mint a bölcs öregek a vízparton. Nem a mi strandunk, de mégiscsak öröm a víz látványa.

            Szépen el van minden határozva. Ülök itt a gépnél, egy kis problémával, erős boka dagadással bal oldalvást. Csúnya ez a dagadás, meg is ijedek tőle, de nevetségesnek találom, ha elővezetem ott a városban. Szépen bebagyulálom azt a bal bokát, egy egyébként nagyon szép sállal, egy égszínkék muszlin, amúgy pettyes sállal. Az a sál egy divatdarab volt, míg nem végezte itt. No de itt van szegény. Megyek ezzel a jobbsorsra érdemes sállal kifelé csillagot sejteni. Sajnos azonnal belebotlok a kerti papucsba. Amióta nem tudnak engem a szüleim kellően sanyargatni, azóta hetedszeresen teszem ezt magammal. Mert rájön az ember az értelmére, mivel fogták. Az ember ellocsolja a jó kis papucsait, és kész, ezért van kerti papucs. És van még, a nem kerti papucs. Az, az a papucs, amiben még nem locsoltál. Szóval azon a papucson estem át, de rögtön, ami már kerti papucs, és néztem nagyon azt a csillagos eget. Le is ültem kicsit. Néztem a csillagokat, hogy essenek, legyenek szívesek.

Ha már ilyen kifejezett napjuk van, tudniillik. Egész jól kikerültem a körtéket, nagyon jó termés van idén, nem tudsz úgy lépni, ne buckázz megy egyet.

Nézem ezeket a csillagokat, hát kicsit úgy remegnek, meg vibrálnak, de nem igazán adják a hivatalukat. Mondjuk, nagyobb bunyó sincs, de nem esnek itt. Nincs itt látható esés. Visszamegyek. Szépen nyitom a szúnyogajtót, na mondjuk picit nyitva maradt, de csak kicsit és rövid ideig. Elég volt. Jaj, támadnak, megannyi lepke, darázs, szúnyog, mifene lepi el a konyhát. Utálom a beavatkozást. Szörnyű dolog, de most lépni kell. Repülnek, undokul rámrepülnek, csípnek, döngenek ijesztően, hol a fenében van a szer? Le fogom őket fújni, de rémes. Meg akartam oldani másképp, de nem megy, itt van a hajamban, úristen mekkora ez, jézus ő ki, szentséges isten, hányan vannak. Elővettem, lefújtam őket. Gondolkodom, rágyújtsak-e. Lehet, felrobban a konyha. Kilépek, lóg a pöttyös muszlin a bokámról, mit kívánjak, …  még csak nézem a csillagokat

Itt vagyok

Felirat hozzáadása

No, itt vagyok. Nagyon vágytam már a tájra. Itt lehetek, hála Mindeneknek.

Egyszerűsödik minden. Az öregségnek is vannak előnyei, mondjon egyet, mondta Kellér, az örökbecsű kabaréban. Hát, ha előny, csak magamra pakoltam. Nem hoztam gyereket, gyerek barátait, gyerekkocsit, mozgó ágyat, kisbiciklit, rollert, gördeszkát, görkorit, nagybiciklit,  robogót, kutyát, macskát, almot, növényt azért igen. De ennyi. Könnyen, negyednapi pakolással indulhattam is. Megérkeztem, jó ez a hely gyerek, kutya, macska nélkül is.

Kinyitja az ember a rozsdás lakatot, és még akkor is, ha ezerszer tudja, hogy pár napja mentek el a vendégek, próbálja unszolni a kertet, a házat a bocsánatra. Tudom, sokára jöttem. Ez volt az első mondat, amit az első, gyermektől való elválás után kaptam.

- Minden jó volt Anya, csak sokára jöttél.

Semmi, de semmi felelősségre vonás nem volt ebben a mondatban, csak a színtiszta való. Sokára jöttem. Neki rettenetes sokára, nekem is az volt, de akkor huszonöt éves voltam, láttam Velencét, Rómát. Meghaltam volna, ha nem mehetek és meghaltam, hogy elmentem. Nem lehet az ember két helyen.

Sokára jöttem, de itt vagyok. És voltam, vagyok olyan szerencsés, hogy várnak, vártak.