Mütyürkézés

A most már majdnem csak ékszeres mütyürős

Három éve, amikor ideköltöztünk hadat üzentem a mütyürkézésnek. Akkor, ez volt a költözésünk oka, épp két hagyaték felszámolásán voltunk túl. Aki csinált már ilyet, az pontosan tudja, mit jelent, a többiek majd megtudják. Vannak különösen szerencsések, akik ilyen elé nem kerülnek, mert ők maguk hagynak korán maguk után hagyatékot, vagy van valaki, aki megcsinálja, valaki más. De most nem a hagyatékolásról írok, az egy külön történet. Külön-külön történetek, mert a hagyatékolás persze függ a hagyatékot összehordó család összetételétől, tagjaitól, tagjainak mániájától, és így tovább.

Tegnap feljöttem a nyaralásból, próbálok rendet rakni a tolltartómban, retikülömben, táskáim, bugyraim, bőröndjeim, kosaraim alján is.

Aztán az íróasztalom fiókjaiban, tétován rakosgatom a felirat nélküli cd-ket, a mappák viszonylag rendben, szokás szerint nem ügyek rendszerében, hanem időrendben, de átlátható.

Szétválogatom az aktuális könyveket, sorba rakom könyváranként, kölcsönzőnként. A szótárakat, amelyek nyaraltak vissza a helyükre. Az angol magazinokat is egy helyre próbálom terelni, ideje lesz szeptemberben visszaadni. Külön rakás a jövő évi könyvklubos könyvekből már meglévő olvasnivaló tervek darabjai, a tavalyi restanciával megtetézve.

Elpakolom a nem aktuális szakirodalmat, elő az új feladatokhoz valókat.

Áhítattal elhelyezem a két új, a nyaralás alatt felkeresett, megvett Zebra-tollamat a tartóba, ahonnan rendje-módja szerint eltűntek a tavalyiak. Embertársaimat nem gyanúsítanám, de minden évben pótolnom kell őket. Szertartás, időigényes, ráérős program a felkutatása, a lenti, nyaralós, egyedül töltött idő rituális eseménye. Aki nem toll-mániás, nem szeret kézzel írni és gyerekkorában ilyentájt nem álltak a tolltartójában a frissen hegyezett ceruzái, jól fogó tollai, azokat kár is lenne ilyesmivel zaklatni.

Gondolom, ha most az aprólékosabb rendezés van soron, megnézem a mütyürős tálakat. Erős fogadalom ide, erős fogadalom oda, a mütyürös tálak elszaporodtak. Három is van már belőle, meg egy kagyló, meg egy tübetejka. Kettő nagyjából alapjaiban logikus. Az egyikben bizsuk és ékszerek vannak alapvetően, a másikban a dohányzáshoz való kacatok, szintén alapvetően. Mert egyébként aztán megindul a keveredés, meg az újabb és újabb rétegek képződése. Még a harmadikban is van egy kezdeti logika, főként kulcsokat tartalmaz. A Teremtő se tudja, milyen zárakba illenek, illetek egykor, lehet jobb azt nem is tudni. Van itt pici táska-, bőröndkulcs, slusszkulcs, kapukulcs, lakatkulcs. Jó egy éve egyik se nyitott semmit.

A mütyürkés tálak főprofiljukon túl, egyébként bármit tartalmazhatnak. A tübetejka aljából most ezeket dobom ki: döglött elemeket, szép formás köveket, két különféle évből maradt kőkemény szaloncukrot, beszáradt labellót, négy darab ikeás ceruzát, egy fideszes választási centit, farmerpatenteket, egy csont vagy fogdarabot, egy barbie-színű gémkapcsot, két hullámcsatot, egy vanília és narancs illatú aromát, egy ellaposított töltényhüvelyt, piros bogyójú terménymagokat, gombokat, egy rézdrótra füzött gyöngyös díszt, Danubius Hotels Groupos kifogyott tollat, egy 50 fillérest, egy kinyúlt hajgumit, egy arasznyi ajándékkötözőt, egy lehetetlenszínű karácsonyi gyertyát, egy halasi kulcstartót, egy kitűzőt, három konferencia bilétát, egy télikabátgombot, három doboz nem emlékszem, mire jó vitamint. Amit nem dobok ki, de megdöbbent a létük és főleg mennyiségük: négy napszemüveg, három suzuki kapcsológomb, három darab lázmérő, szerintem egyik se működik, öt doboz különféle márkájú bontott cigi, tizenöt közepesen lefogyott gyufás skatulya, kiskölni, jó néhány tölthető, de jelenleg kifogyott öngyújtó, mérőszalag, ötszázforintnyi apró forintban, némi eurocent, sékel, lej, penny.

Csak véletlenül került a tálakba a fejlámpa, a madárnéző távcső, az asztmapumpa és a vérnyomáscsökkentő. Ezeket külön sorjázom.

Eggyel csökken a tálak száma, jelentősen áttekinthetőbb a rendszer, de a teljes felszámolás nem történhet meg. Nem tudható, melyik kulcs hová illik, melyik öngyújtó passzol pont jól a kézbe, melyik lámpakapcsoló lesz nélkülözhetetlen órákon belül, amire két éve biztos nem volt szükség. Maradnak a mütyürkések. Fel kell adni, aki mütyürkés, az mütyürkés marad. Szegény hagyatékoló…

Szeder, mandula, bor

Ha leérek Balatonra, és kicsit lent lehetek hosszabban, biztos zarándokpontom a Szent György-hegy. Amúgy is menni kell borért, az esti vacsorákhoz, beszélgetésekhez. Két alaphely van, ahonnan szeretek vételezni, két pincészet a hegy két különböző oldalán, egyformán remekek. Az egyiknél a vörös a jobb, és a rosé, a másiknál utánozhatatlan a rizling. Amelyik pincében a rizling és a fehérek világhírűek, a tulaj, ha jól következtetem a második generáció, a szőlőtermelésben és borászkodásban. Irgalmatlan nagy bajusza van az apró, fürge embernek. Amikor nem a hegyben van, pékséget visz. Kenyeret és bort készít. Szép, pláne így együtt. Ügyes ember. Mind a két helyen palackozzák is a bort, kétliteres nagy zöld üvegekbe, meg gömbölyűbe is. Az üvegek tiszták, asztalra is tehetőek. Sok helyre eljutnak, a kisbusz, az ígéretes felirattal Budapestre is jár, néha látom, lesz is erős honvágyam a táj után.

Ez a hely, szerintem az ország legszebb része. Persze van sok egyéb kategóriában induló más szépség is, de most igazságtalan leszek és persze szubjektív.

Együtt van itt minden. A Balaton, a víz, a hegyek, szemben Szigliget, a várrommal. Gondozott szőlősorok, egyre több a vörös benne. A szőlőhegyben nincsenek, vagy alig vannak kerítések. Sétálhatunk a sorok között, csodálhatjuk a termést, a borostyánnal, vadszőlővel befuttatott pincebejáratokat, a szép lugasokat, apró virágos kerteket. Ahogy elnézem, szinte minden ház körül van már levendula is, a tűző napon messzire elér az illatuk.

Érik a szeder. Csipkedek az útra kihajló ágakról. Az egészen fekete az érett, a piros még húzós. Úgy eszem, mint régen négy-öt szem érett után egy pirosat, aztán újra érettet, egész más lesz az íze. Nyomunkban nagy csapat zajos kirándulócsapat, az anyuka megtiltja a gyerekeknek, hogy mindenféle vackot mosatlanul egyenek. Állok megszégyenülten lilára festett ujjakkal. Próbálom a számat dörgölni, biztos azt is befogta.

Ismerek egy pár mandulafát is, ha figyelmes az ember még ősszel is talál a fűben lepotyogott szemeket, egy marékkal mindig találok. Nagyon jó az esti borozáshoz. Mandulát csak titokban gyűjtök. Úgy vagyok vele, mint rendes falusi a pöfeteggel, azt takargatjuk, amíg meg nem érik. Nagy izgalmam, nem kell, legyen, nem nagyon ismerik fel a mandulafát sem a kirándulók.

A Lengyel-kápolna ajtajába valaki két szentképet adományozott, odatámasztotta a keretezett, üveges nyomatokat. A kápolna plébánosa adakozásra kéri a híveket, pusztul a templom belseje, nem tudnak elbánni a szúval, szorgalmasan rágnak mindent. Ha nem lesz segítség, össze fognak dőlni a régi padok, faképek, díszek, és a barokk-rokokó főoltár.

A kápolna előtti kis téren, sárga kiskastély áll, talán ez is barokk. Legalább tíz éve üres szerintem. Kívülről jól tartja magát, de mi lehet a szerkezettel, meddig bírja? Kié lehet? Egy időben eladó tábla volt rajta, mobilszámmal, most azt sem látom.

Az Oroszlános kút jól működik, a felső forrásház zárva, nagy lakat őrzi. A forrás vizét iszik a kirándulók, cserélik a kulacs vizét. Vannak profi rajongók is, kannákkal felszerelkezve érkeznek.

Megveszem a bort, vöröset is. Odahaza szétporciózom a virágmagokat. Kiteszem a mandulát egy tálba. Megcsinálom az első fröccsöt, jó hideg szódával. Nyaralok. Fél órán belül megjön az első vendég.

- Voltál Szent György-hegyen? - néz körül a konyhában.

- Kérsz egy fröccsöt?

- Nem, még vezetek, de este benézek.

Érdemes volt átmenni a hegyre, lesz társaság ma is, addig is próbálom ledörzsölni az ujjamról a szedernyomokat.

A rekeszeken túl, ott a Balaton

Sejthető volt, hogy délnél előbb nem indulunk el. Ha már van autópálya matrica, menjünk a sztrádán. Talán az örültebbek már leértek a partra. Egész nyugalmas az út, csak párszor kell nagyon lefékezni, ilyenkor izgalmas, mindenki megáll-e a rendelkezésre álló idő és út alatt. Itthon is elterjedt már, hogy ilyenkor a vezetők vészvillogóznak, ne csak a féklámpa égjen, legyen nyilvánvaló, hogy nagyot kell fékezni és szinte azonnal. Sikerül, végül is nincs baleset, csak valamiért torlódunk. Végére érünk a pálya északi partra vezető szakaszának, kilométeres sor áll a borsodis reklámpalacktól a lejáratig.

Rövid egyeztetés után megszavazzuk a kompot. Megyünk tovább a sztrádán, majd Szántódnál megpróbáljuk. Arra gondolok, a kompon is sokan lesznek, lehűlt az idő, ilyenkor Balatonon az emberek össze-vissza autóznak, próbálnak programot találni. Manapság nem olyan reménytelen, mint gyerekkoromban volt, valami érdekeset találni a strandon kívül. De ezekért el kell menni ide-oda. Miután az egyik csapat ide, a másik oda megy, az egész 71-es mackófelsős időben járhatatlan, összefüggő, araszoló kocsisor.

De ez most rendkívüli tömeg, úgy véljük a komp ára elég ütős manapság, talán nem szánnak rá ennyit. Gondosan kalkulálunk, nálunk ki fizeti. Beáldozom, annyit megér, hogy nem kell hallgatnom egy egy-két órás dugóbeli fejtegetést, hogy lehetne mindezt megelőzni, kinek mi lenne a felelőssége ebben a helyzetben, hogyan kell technikásan vezetni, ki miért nem maradt ma otthon, mikor láthatóan semmi dolga, mint ahogy nekünk sem. Már ha a nyaralás nem számít dolognak. Idén nyáron még egy napot nem pihentem, ideje lenne. Nem érdekel, hogy az idő rettenetes, alszom, olvasok, jó lesz, csak érnénk már oda.

Ilyen könnyen nem spóroltam még majd ötezer forintot, a komp egyik bejáratánál sem volt remény. Az első bejáratnál még bíztunk abban, hogy csak a BMW találkozó babrál ki velünk, de a másiknál is hatalmas dugó volt. Marad a déli part, kis kerülő, ha haladni tudunk, és nem állunk vesztegelve, hosszabbnak hosszabb, de kevésbé őrjítő. Ezt gondoltuk közösen.

A déli part mellett elhúzó pályaszakasz nagyon csendes, jól lehet haladni, szinte egy lélek nincs az úton. Beleolvasok szombati újságba, mire felnézek, közös a gyanúnk, hogy túlmentünk, vagy mégse?

A következő lejárat Hollád. Szerintem jó lenne, de leszavazzuk, nyilván kiírják Balatont, valamilyen formában. Forgatom a fejem, keresve a tájékozódási pontokat, látom is, hogy a holládi kihajtó alján, ahová lecsavarodik az út, tényleg szépen ki van plakatírozva Balatonszentgyörgy. Azt meg már fejből tudjuk, hogy onnan már a keszthelyi fasor indul. Minden tiszteletem a négyszáz lelkes falu lakóinak, a holládiaknak, nyilván nem ők tehetnek róla, hogy ők a lejárat neve, bár nyilván örülnek neki. A felirat bizonyára minden előírásnak megfelel. Úgy rémlik, Caorle, Jesolo, Bibione is más színű feliratot kapott az olasz autópályán, mint a szokvány kijáratok, de mégis érzékelve volt, azt fogják keresni a turisták, nyaralók. Kis kitérőt teszünk. Tényleg nem jelentős.

Beérünk Keszthelyre, ügyesen elkerüljük a várost, nem látjuk a tömeget, ami nyilván ott hömpölyög a kastély körül, meg a sétálóutcában. Szép város, bár most inkább haladnánk. Na ez az, ami ma nem megy. Kikörözünk az utolsó körforgalmon és beáll a végtelen dugó, de a majdnem moccanatlan típusú. Állunk, leállítjuk a motort, majd beindítjuk, megyünk két métert. Jár az agyunk, innen hogy lehetne kimenekülni. Mindannyian városi, tapasztalt dugósok vagyunk, minden kerülőutat, lehetetlen egérutat ismerve. De ez nem az a város. Talán itt is megvannak a kicsi trükkök, de elég kizártnak tűnik. A Főút, amin állunk, a 71-es. Mellettünk pár utca, majd a vasút, még pár utca, de leginkább egy és a part, strand, nádas. Másik oldalon se sok utca van felfelé a hegynek, aztán többnyire szőlő, a szőlőben meg sokszor utca sincs, nemhogy köves autóút. Nem tudunk módosítani, ezt ki kell várni, elfogytak a menekülő utak.

Várunk és várunk, borzoljuk egymás idegeit a kis utcák bepróbálásával, világos, hogy nincs megoldás, be kell látni. Ülünk, találgatunk, mi lehet. Baleset. Nyilván baleset. Próbálok arra gondolni, milyen jó, hogy a biztonságos dugóban ülhetek, nem a baleset részese vagyok. Küldök egy smst, neten, mit írnak róla. Semmit. Ülünk, ülünk három és fél órája vagyunk úton. Kettő és fél az átlag, nekem három, de én nem sietek, és mindig a hátsó, nem autópályás úton megyek. Jó egy órát araszolunk, mire kiderül végre, miért. Egy szép nagy útépítés miatt. Még talán körforgalom is lesz a falu határában, új sávok, szélesítés, és a munkálatok idejére lámpa. Egyetlen munkás nincs az úton, munkagépek nem mozognak. Valamikor lerakhatták a műszakot, oldja meg mindenki az életet, ahogy tudja.

Vajon miért pont a főszezonban álltak ennek neki? Biztos valamilyen idióta pályázati szabályrendszer köti őket. Nincs más felmentés.

Vajon miért nem táblázták ki, kerüld el a helyet, menj más úton. Vajon, miért nem mondják a hírekben, legalább egy csatornán? Volt időnk többet is befogni. Túljutunk a zsilipen, a mi oldalunkon felszakadozik a forgalom, és nézzük döbbenten, mi van a másik sávban. Szegények, nem tudják, mi vár rájuk, ahogy haladunk egyre inkább sajnáljuk a megakadtakat, pontosan tudva, mennyit fognak még téblábolni itt.

Örülünk a kilátásnak, itt a legszebb, meg annak hogy haladunk tempósan, végre. Nagyon éhesek vagyunk, ötször terveztük át a mai programot, evésekkel együtt. A kilátó mellett a túlparton vannak büfék, próbát teszünk.

Az elsőben, ahonnan valóban van kilátás, gyakorlatilag nincs kaja. Üresek a fémvályúk, le van takarva minden, valamiféle nagyon egyszerűvel próbálkoznak. A második bódé, teljesen üres, körüljárva, az oldalán látom a feliratot, így jártunk. Lom, tavalyi avar, csőd. Már feladnánk, amikor kiderül, kissé hátrébb, még jó pár büfé üzemel, szemlátomást jobbnál jobbak.

Az északi parti érkezés, eredeti forgatókönyve szerint, amit jó négy és félórás folyamatos újratervezés írt át újra és újra, egy sült kolbász és egy lángos volt a terv. Ez a célállomáson is bonyolult, mert valahogyan, ahol hal és kolbász sül, ott nincs lángos és fordítva. De az idők folyamán ez megoldódott, a kolbászos, halas csapat megvette a sajátját, ezalatt a lángosos részleg megrendelte a lángost, jó helyet fogott a parton, nézte végre a vizet, a gyönyörű tavat, várva a többieket, majd a kiáltást, kész a lángos. És akkor meg lehetett inni az első balatoni korsó sört, és finom lángost enni, vagy halat. Mikor, melyik csapatban volt az ember.

Ez is érthető, nyilván a halas, kolbászos előírások nem passzolnak a kovászos lángoshoz és fordítva.

Idegen helyen bolyongunk, itt is külön a kolbász, külön a lángos. A lángos szokott babrásabb lenni, ott kezdünk.

- Sajnos nincs, pont elfogyott.

Idősebb asszony emelkedik fáradtan, majd bedagasztok.

- No, de hány perc az?

Középkorú, tisztatekintetű szakácsforma ember, mondja, kicsit bizony várni kell, ha most dagasztják. Előpattan egy biciklisnadrágos, push-upos, piros felsős, fekete hajú magabiztos húszéves pincérnő. Próbálja eltakarni a stábot, de azért csak hátrabök egyet, a helyzetet tisztázva.

- Kommunikálhatnám a szitut a vendégeknek?

A stáb riadtan elmenekül a konyha felé, mi meg egy másik állásban próbálkozunk. Kiszúrunk két egymás melletti büfét, az egyik lángosos, a másik kolbászos. Otthon vagyunk. A komppénz miatt házigazda vagyok.

Állunk a pultnál. A pult másik oldala üres. A pult előtt két öregebb férfi, réveteg szemmel ül. Cigiznek és söröznek. Öt méteren belül tilos. Ki van írva mindenhol. Szabályok vannak. Betartják, hisz kiírták. Jól sandítva meg is van az öt méter. Az öregebb kezd ficeregni.

- A kutyafa..áért nincs senki a pultban, hogy ba..ná meg az eget a ku..va anyja!

- Ez van, mondja a másik, szarnak ebbe bele, arany apám, szarnak!

Először azt hiszem, önkéntes törzsmarhák, de nem az idősebb a tulaj lehet. Kerül, penderül elő a pincérlány, kiderül félig-meddig felszolgálás van a soron. Jó, ugrott a lángosom. Ezt ők kerítések között nem fogják megoldani, meg se merem próbálni. Még a végén, ha átnyújt a kedélyes szomszédbüfés nekem egy ellenlángost, kitör a vendetta, aztán én se azért jöttem ide. Kiparancsolják a pincérlányt, csinálja a dolgát, keserű arccal, hát…megértem.

Ha nincs lángos, legyen cigánypecsenye 1050 Ft, jó legyen. A kolbászról semmi tudomás nem lehet. Nem láthatjuk, a várható súlyát nem is becsülik.

- Úgy ilyen!- hadonász a lány, húsz és harminc centit mutatva, amit remélünk, hogy a normalitás tízenöt centi körülire mér, de az átmérőről csak a nagy kolbászátlag alapján gondolkodunk.

Várjuk az ennivalót. Közben újra lebaltázzák a lányokat, mert nincsenek a helyükön. Tényleg nincsenek. Össze-vissza jönnek és mennek az asztal és a pultok között. Ha ott vannak, itt hiányoznak, és fordítva.

A két öreg, mint két vízipipás arab révednek a fenyők felé.

- Baromi jó az a piros pólós, nézd ott!- bök a kommunikációs lángosos felé.

- Ja, nagyon, kiba..tak onnan is valakit, dohányzott, b…ki, érted, munkaidőben.

- De, mé, mé dohányoznak munkaidőben, ilyet nem…

- Mindent mernek, mindent? Ki a pi..a van a pultban, kérdem, ki van a pultban?- szól hátra ingerülten.

- Pedig angolos, németes volt…

- Az, profi vendéglátós gyakorlattal.

- És kiba..ták, sutty!

- Kiba..ták, sutty. Úgy kell, ki van a pultban, a ku..a életben?

- Állati ez a piros.

- Az. Hát apám, ez van.

Kihozzák az ételt, stabil, kiderül a köret persze plusz, savanyúságot is nagy merészség volt rendelni, a karéj kenyérnek is nagy ára van.

Sétálunk vissza a kocsihoz, járjuk újra körbe a bódékat, nézzük, most már tét nélkül, kinél mi van.

Egyszer csak földbe gyökerezik a lábam.

- Gyerekek, itt minden bódé fordítva van!

És nézzük, a hűtők, az aggregátorok, a rekeszek, a sitt, a lom, az üres sörös hordó, a töltetlen szóda és megannyi limány nézheti a világ egyik legszebb panorámáját. A vendégek nem. Még akkor sem, ha megküzdötték a harcot, sikerült venni, amit sikerült. Ha végighallgatták a tulaj összes, kétes érvényű utasítását. Nem, akkor is csak a fenyvest nézheted. Nem csúnya ez a fenyves, csak mögötted, a rekeszeken túl, ott a Balaton.

Helyettes szurkoló

Jövök fel a kertből, nagyon száraz minden, muszáj locsolni, reggel óta próbálom a növényekkel megbeszélni, hogy ki lehet ezt bírni, segítek. A rózsák gyötrődnek nagyon, odavág a nap egész nap, semmi árnyék. Élnek még, de el vannak csigázva nagyon.

A tátika rendesen terjeszkedik, igen jól érzi magát.

Délutánra lesz ebéd, hosszú volt az este mindenkinek. Apró pici újkrumpli sütve, sóhéjban, kicsi fasírtok és uborkasaláta, fokhagymásan, saját koktélparadicsomokkal. Mindig elfelejtem, hogy idén sárga van, nem fog megpirosodni. Szétválogattam, kidobtam a túléretteket. Terem a paprika is, ma ötöt szedtem le. A csiligyerekek is mutatkoznak, babák még, de határozottan látszik, hogy erősek, szépek lesznek.

Hallgatom a rádiót, még mindig futnak a női maratonin, két órája indultak, zuhog az eső. Kérem, hogy nézzük a tévén, a rádióban hallottam, hogy a városban jelölték ki a pályát, érinti a St. James parkot, ami nagyon nagy kedvenc.

Mire bekapcsoljuk a tévét, érkezik a győztes futónő, etiópiai, érdekes az etiópok nagyon jó hosszútávfutók. Gyönyörű mozgás az utolsó percben is, ébenfekete bőr. Fennakad a mezén a célszalag. Szép nő.

Jön a lólengés. Vannak, akik úgy születnek, hogy a sportról mindent tudnak, és aztán még többet tanulnak róla. Ilyen volt apám, aki minden sportág szabályait, történetét, esélyeseit, riválisait kívülről fújta. Amikor beteg lett, felzárkózott a tenisz, golf, lovaglás, lövészet témákból is, amit addig annyira nem követett. Ezekről az érdekes dolgokról kizárólag a Gyerekkel tudott érdemben tárgyalni, az unokával. Azért mert ő is, mindent tud szinte mindenről e tárgykörben, de a Forma 1-ről csavarszintig.

Röviden összefoglalja, van egy nagyon tehetséges srác, Vid. De az esélyes, az idősebb, Krisztián. Egyedül az angol srác foghatja meg, Smith. Nézzük a gyakorlatokat, Vid ront. Fiatal még, van ideje belejönni. Felkészült, csak talán izgul, ezért ront.

Jön Krisztián. Már a felütés bámulatos, a két egyenes láb ollózva leng a levegőégben, miközben az apró kis felületen tart alá. Parancsol a gravitációnak. Nincs lent és fent, pár másodpercig minden támasztás nélkül lebeg. Gyönyörű, feszes, elegáns és közben könnyed, lendületes. Ámulunk.

Az esti program miatt a családi fősportos átadja a szurkolást, muszáj zuhanyozni menni, felvesz helyettes szurkolónak. Louis Smith lépdel a szer felé, egy pillanatra láthatjuk a hercegnő is kinn van a csarnokban. A srác összpontosít, és tökéletes gyakorlatot csinál, kicsit darabos, kicsit vontatott, de tökéletes. A befejezés briliáns.

Referálok, hogy sajnos az angol gyerek tökéletes volt, de nem az igazi. Krisztiáné szebb volt, egyszerűen szebb.

Várjuk a pontokat, Krisztiáné nagyon magas.

A zsűri vártat, vártat. Megjelenik a kijelzőn, 16.066.

Ez pontosan egyezik, de az E-pontszámok miatt mégis Berki Krisztián a bajnok, a magyar fiú.

Referálok újra, persze lebukom, hogy nem tudom, az E pontszám, mit jelent. De végül is azt, amit gondoltam. Szebb volt a gyakorlat, elegánsabb. Egyformán tökéletes technikailag, csak az a kis plusz, amitől az egész gyönyörű lesz, az a Berki-produkcióban volt meg.

Felállhat a fiú a legmagasabb fokra, két brit mellé, fölé. Már tudják a Himnuszt, most jól megy.

Gyönyörködünk. Fontolgatjuk, hány órát kellett ehhez edzeni, hányszor esett le a lóról, hányszor kellett fogat összeszorítva újra felkapni rá. Hányszor kellett hajnalban kelni, hány kellemes dolgot kellett elszalasztani, hányszor volt hólyagos a tenyér, a láb, hány kék-zöld folt volt a melegítő alatt. Mennyi kitartás kell ez ilyen bravúros pár percért.

Jó volt helyettes szurkolónak lenni, jókor vállaltam ezt a szerepet.