Sejthető volt, hogy délnél előbb nem indulunk el. Ha már van autópálya matrica, menjünk a sztrádán. Talán az örültebbek már leértek a partra. Egész nyugalmas az út, csak párszor kell nagyon lefékezni, ilyenkor izgalmas, mindenki megáll-e a rendelkezésre álló idő és út alatt. Itthon is elterjedt már, hogy ilyenkor a vezetők vészvillogóznak, ne csak a féklámpa égjen, legyen nyilvánvaló, hogy nagyot kell fékezni és szinte azonnal. Sikerül, végül is nincs baleset, csak valamiért torlódunk. Végére érünk a pálya északi partra vezető szakaszának, kilométeres sor áll a borsodis reklámpalacktól a lejáratig.
Rövid egyeztetés után megszavazzuk a kompot. Megyünk tovább a sztrádán, majd Szántódnál megpróbáljuk. Arra gondolok, a kompon is sokan lesznek, lehűlt az idő, ilyenkor Balatonon az emberek össze-vissza autóznak, próbálnak programot találni. Manapság nem olyan reménytelen, mint gyerekkoromban volt, valami érdekeset találni a strandon kívül. De ezekért el kell menni ide-oda. Miután az egyik csapat ide, a másik oda megy, az egész 71-es mackófelsős időben járhatatlan, összefüggő, araszoló kocsisor.
De ez most rendkívüli tömeg, úgy véljük a komp ára elég ütős manapság, talán nem szánnak rá ennyit. Gondosan kalkulálunk, nálunk ki fizeti. Beáldozom, annyit megér, hogy nem kell hallgatnom egy egy-két órás dugóbeli fejtegetést, hogy lehetne mindezt megelőzni, kinek mi lenne a felelőssége ebben a helyzetben, hogyan kell technikásan vezetni, ki miért nem maradt ma otthon, mikor láthatóan semmi dolga, mint ahogy nekünk sem. Már ha a nyaralás nem számít dolognak. Idén nyáron még egy napot nem pihentem, ideje lenne. Nem érdekel, hogy az idő rettenetes, alszom, olvasok, jó lesz, csak érnénk már oda.
Ilyen könnyen nem spóroltam még majd ötezer forintot, a komp egyik bejáratánál sem volt remény. Az első bejáratnál még bíztunk abban, hogy csak a BMW találkozó babrál ki velünk, de a másiknál is hatalmas dugó volt. Marad a déli part, kis kerülő, ha haladni tudunk, és nem állunk vesztegelve, hosszabbnak hosszabb, de kevésbé őrjítő. Ezt gondoltuk közösen.
A déli part mellett elhúzó pályaszakasz nagyon csendes, jól lehet haladni, szinte egy lélek nincs az úton. Beleolvasok szombati újságba, mire felnézek, közös a gyanúnk, hogy túlmentünk, vagy mégse?
A következő lejárat Hollád. Szerintem jó lenne, de leszavazzuk, nyilván kiírják Balatont, valamilyen formában. Forgatom a fejem, keresve a tájékozódási pontokat, látom is, hogy a holládi kihajtó alján, ahová lecsavarodik az út, tényleg szépen ki van plakatírozva Balatonszentgyörgy. Azt meg már fejből tudjuk, hogy onnan már a keszthelyi fasor indul. Minden tiszteletem a négyszáz lelkes falu lakóinak, a holládiaknak, nyilván nem ők tehetnek róla, hogy ők a lejárat neve, bár nyilván örülnek neki. A felirat bizonyára minden előírásnak megfelel. Úgy rémlik, Caorle, Jesolo, Bibione is más színű feliratot kapott az olasz autópályán, mint a szokvány kijáratok, de mégis érzékelve volt, azt fogják keresni a turisták, nyaralók. Kis kitérőt teszünk. Tényleg nem jelentős.
Beérünk Keszthelyre, ügyesen elkerüljük a várost, nem látjuk a tömeget, ami nyilván ott hömpölyög a kastély körül, meg a sétálóutcában. Szép város, bár most inkább haladnánk. Na ez az, ami ma nem megy. Kikörözünk az utolsó körforgalmon és beáll a végtelen dugó, de a majdnem moccanatlan típusú. Állunk, leállítjuk a motort, majd beindítjuk, megyünk két métert. Jár az agyunk, innen hogy lehetne kimenekülni. Mindannyian városi, tapasztalt dugósok vagyunk, minden kerülőutat, lehetetlen egérutat ismerve. De ez nem az a város. Talán itt is megvannak a kicsi trükkök, de elég kizártnak tűnik. A Főút, amin állunk, a 71-es. Mellettünk pár utca, majd a vasút, még pár utca, de leginkább egy és a part, strand, nádas. Másik oldalon se sok utca van felfelé a hegynek, aztán többnyire szőlő, a szőlőben meg sokszor utca sincs, nemhogy köves autóút. Nem tudunk módosítani, ezt ki kell várni, elfogytak a menekülő utak.
Várunk és várunk, borzoljuk egymás idegeit a kis utcák bepróbálásával, világos, hogy nincs megoldás, be kell látni. Ülünk, találgatunk, mi lehet. Baleset. Nyilván baleset. Próbálok arra gondolni, milyen jó, hogy a biztonságos dugóban ülhetek, nem a baleset részese vagyok. Küldök egy smst, neten, mit írnak róla. Semmit. Ülünk, ülünk három és fél órája vagyunk úton. Kettő és fél az átlag, nekem három, de én nem sietek, és mindig a hátsó, nem autópályás úton megyek. Jó egy órát araszolunk, mire kiderül végre, miért. Egy szép nagy útépítés miatt. Még talán körforgalom is lesz a falu határában, új sávok, szélesítés, és a munkálatok idejére lámpa. Egyetlen munkás nincs az úton, munkagépek nem mozognak. Valamikor lerakhatták a műszakot, oldja meg mindenki az életet, ahogy tudja.
Vajon miért pont a főszezonban álltak ennek neki? Biztos valamilyen idióta pályázati szabályrendszer köti őket. Nincs más felmentés.
Vajon miért nem táblázták ki, kerüld el a helyet, menj más úton. Vajon, miért nem mondják a hírekben, legalább egy csatornán? Volt időnk többet is befogni. Túljutunk a zsilipen, a mi oldalunkon felszakadozik a forgalom, és nézzük döbbenten, mi van a másik sávban. Szegények, nem tudják, mi vár rájuk, ahogy haladunk egyre inkább sajnáljuk a megakadtakat, pontosan tudva, mennyit fognak még téblábolni itt.
Örülünk a kilátásnak, itt a legszebb, meg annak hogy haladunk tempósan, végre. Nagyon éhesek vagyunk, ötször terveztük át a mai programot, evésekkel együtt. A kilátó mellett a túlparton vannak büfék, próbát teszünk.
Az elsőben, ahonnan valóban van kilátás, gyakorlatilag nincs kaja. Üresek a fémvályúk, le van takarva minden, valamiféle nagyon egyszerűvel próbálkoznak. A második bódé, teljesen üres, körüljárva, az oldalán látom a feliratot, így jártunk. Lom, tavalyi avar, csőd. Már feladnánk, amikor kiderül, kissé hátrébb, még jó pár büfé üzemel, szemlátomást jobbnál jobbak.
Az északi parti érkezés, eredeti forgatókönyve szerint, amit jó négy és félórás folyamatos újratervezés írt át újra és újra, egy sült kolbász és egy lángos volt a terv. Ez a célállomáson is bonyolult, mert valahogyan, ahol hal és kolbász sül, ott nincs lángos és fordítva. De az idők folyamán ez megoldódott, a kolbászos, halas csapat megvette a sajátját, ezalatt a lángosos részleg megrendelte a lángost, jó helyet fogott a parton, nézte végre a vizet, a gyönyörű tavat, várva a többieket, majd a kiáltást, kész a lángos. És akkor meg lehetett inni az első balatoni korsó sört, és finom lángost enni, vagy halat. Mikor, melyik csapatban volt az ember.
Ez is érthető, nyilván a halas, kolbászos előírások nem passzolnak a kovászos lángoshoz és fordítva.
Idegen helyen bolyongunk, itt is külön a kolbász, külön a lángos. A lángos szokott babrásabb lenni, ott kezdünk.
- Sajnos nincs, pont elfogyott.
Idősebb asszony emelkedik fáradtan, majd bedagasztok.
- No, de hány perc az?
Középkorú, tisztatekintetű szakácsforma ember, mondja, kicsit bizony várni kell, ha most dagasztják. Előpattan egy biciklisnadrágos, push-upos, piros felsős, fekete hajú magabiztos húszéves pincérnő. Próbálja eltakarni a stábot, de azért csak hátrabök egyet, a helyzetet tisztázva.
- Kommunikálhatnám a szitut a vendégeknek?
A stáb riadtan elmenekül a konyha felé, mi meg egy másik állásban próbálkozunk. Kiszúrunk két egymás melletti büfét, az egyik lángosos, a másik kolbászos. Otthon vagyunk. A komppénz miatt házigazda vagyok.
Állunk a pultnál. A pult másik oldala üres. A pult előtt két öregebb férfi, réveteg szemmel ül. Cigiznek és söröznek. Öt méteren belül tilos. Ki van írva mindenhol. Szabályok vannak. Betartják, hisz kiírták. Jól sandítva meg is van az öt méter. Az öregebb kezd ficeregni.
- A kutyafa..áért nincs senki a pultban, hogy ba..ná meg az eget a ku..va anyja!
- Ez van, mondja a másik, szarnak ebbe bele, arany apám, szarnak!
Először azt hiszem, önkéntes törzsmarhák, de nem az idősebb a tulaj lehet. Kerül, penderül elő a pincérlány, kiderül félig-meddig felszolgálás van a soron. Jó, ugrott a lángosom. Ezt ők kerítések között nem fogják megoldani, meg se merem próbálni. Még a végén, ha átnyújt a kedélyes szomszédbüfés nekem egy ellenlángost, kitör a vendetta, aztán én se azért jöttem ide. Kiparancsolják a pincérlányt, csinálja a dolgát, keserű arccal, hát…megértem.
Ha nincs lángos, legyen cigánypecsenye 1050 Ft , jó legyen. A kolbászról semmi tudomás nem lehet. Nem láthatjuk, a várható súlyát nem is becsülik.
- Úgy ilyen!- hadonász a lány, húsz és harminc centit mutatva, amit remélünk, hogy a normalitás tízenöt centi körülire mér, de az átmérőről csak a nagy kolbászátlag alapján gondolkodunk.
Várjuk az ennivalót. Közben újra lebaltázzák a lányokat, mert nincsenek a helyükön. Tényleg nincsenek. Össze-vissza jönnek és mennek az asztal és a pultok között. Ha ott vannak, itt hiányoznak, és fordítva.
A két öreg, mint két vízipipás arab révednek a fenyők felé.
- Baromi jó az a piros pólós, nézd ott!- bök a kommunikációs lángosos felé.
- Ja, nagyon, kiba..tak onnan is valakit, dohányzott, b…ki, érted, munkaidőben.
- De, mé, mé dohányoznak munkaidőben, ilyet nem…
- Mindent mernek, mindent? Ki a pi..a van a pultban, kérdem, ki van a pultban?- szól hátra ingerülten.
- Pedig angolos, németes volt…
- Az, profi vendéglátós gyakorlattal.
- És kiba..ták, sutty!
- Kiba..ták, sutty. Úgy kell, ki van a pultban, a ku..a életben?
- Állati ez a piros.
- Az. Hát apám, ez van.
Kihozzák az ételt, stabil, kiderül a köret persze plusz, savanyúságot is nagy merészség volt rendelni, a karéj kenyérnek is nagy ára van.
Sétálunk vissza a kocsihoz, járjuk újra körbe a bódékat, nézzük, most már tét nélkül, kinél mi van.
Egyszer csak földbe gyökerezik a lábam.
- Gyerekek, itt minden bódé fordítva van!
És nézzük, a hűtők, az aggregátorok, a rekeszek, a sitt, a lom, az üres sörös hordó, a töltetlen szóda és megannyi limány nézheti a világ egyik legszebb panorámáját. A vendégek nem. Még akkor sem, ha megküzdötték a harcot, sikerült venni, amit sikerült. Ha végighallgatták a tulaj összes, kétes érvényű utasítását. Nem, akkor is csak a fenyvest nézheted. Nem csúnya ez a fenyves, csak mögötted, a rekeszeken túl, ott a Balaton.
ez is.
VálaszTörlés