 |
| photo: Veres |
Tulajdonképpen szerethetném a
havat. Gyerekként nagyon vártam, úgy emlékszem a hetvenes években keveset
esett, legalábbis Pesten keveset. Az iskolapadokból fölállva, az ablakok felé
rohanva, éljeneztük a havat, az első szemeket. Hazafelé tátott szájjal vártuk a
pihéket a nyelvünkre, persze azonnal elolvadtak. Röhögtünk rajtuk, és magunkon,
hogy nyaldossuk a telet, és gőzölög a szánk, mint a barmoké, akik lehelik a
kisJézust.
Nagyanyám mesélt sokat a régi
nagy havakról, amelyben utcákat ástak az emberek, és a hófalak között
közlekedtek. Ezt nem nagyon hittem. Vagy egyszerűen csak olyan távolinak és
valószínűtlennek tűnt.
Az első igaz
hó már Budán ért. Főiskolás koromban, talán nyolcvanhétben. Ez volt az első operatív
hóesés. Akkor még ritkán használtuk ezt a kifejezést, de akkor operatív
bizottságok alakultak és gyakorlatilag megbénult az ország.
Akkor a falut, ahol most élek
csak tankkal, harci járművel lehetett megközelíteni, két napig azok is csak a
mentők helyet jöttek és kenyeret szállítani. Akkor boldog főiskolásként
bandukoltam lefelé a hegyről vizsgázni. Vártuk a buszt, aztán rájöttünk, hogy
nincs. Tízre, nyolc helyett szinte elsőként érkeztem. Aztán szállingóztak a
tanárok, diákok. Már aki tudott. Lement a vizsga, hazafelé gyalogoltam, mentem
vásárolni, hétfői nap volt.
Gondoltam vásárolni mindenképpen
kell. Akkor láttam embereket először kenyérért bokszolni. Miközben valamiért, a
másik sarokban zsemle is volt, csak nem vették észre, négykézláb elérhető volt,
a kenyérért tülekedők alatt. Pár zsemlémet elvették, de maradt elég. Ez az
egész akkor inkább viccesnek tűnt, a következő vizsgáig elolvadt a hó, a sarki
boltig eljutottunk, nagy baj nem volt.
A
havat tisztelni akkor kezdtem, amikor falusi lettem. De még akkor sem rögtön.
Falun belül az ember elcsúszkál, elsepreget, késik kicsit, tovább marad, ha
nagyon ellepi a hó.
Sőt kicsit élvezi is a
bezártságot, süt kenyeret, krumplit, forral bort. A gond akkor lesz égető, ha a
falusi mégis városi, oda kell mennie dolgozni, sőt időre.
Innentől
a hó, sajnos nagy játékos társ. Ezt is megtanulja lassan az ember. Már csak az
első pihéből látja, hogy ez eshet akár meddig, mert el is olvad rögtön. Vannak
alattomos, lesben támadó havak. Mire kinézel az ablakon, már csak a tényt
rögzítheted, ebből gáz lesz.
Van a nagypelyhes, jól megmaradó
változat, és persze az első hó mindig hisztérikus. Ezért ez időtájt, már inkább
csak-csak ellenőrzöl, esik-e, s hogy.
A városi joggal röhög, ez két
centi. Ott. De ezt, ha szépen átszámítjuk az évek alatt kicsiszolt mértékváltó
táblán, tudjuk mekkora a Völgyben, mekkora az emelkedő alján, mekkora a
tetején, mekkora a laktanya után, aztán a keresztnél és a faluban, legújabban
ehhez számítani kell a hegyet. Ahová még fel kell jutni.
A
havat réges-régen tisztelem, és lassan megtanultam félni tőle.
Nagy leckék történtek. Egy
hatalmas hó után elvesztettem egy magzatot, egy másik förgetegben apámat.
Persze nem biztos, hogy oksági az összefüggés, a hó és a veszedelmek között, vagy
a fene se tudja. Jött a hó, és jött a baj. A hó és a baj között én megrekedtem,
fennakadtam, és húztam, toltam és vontattak. Sírtam kicsit befelé. Megköszöntem
a segítséget, ami jól jött. És én is toltam, húztam és vontattam.
Megoldottuk, hazaértünk,
túléltem. Többnyire az autó is hazakerült.
Mi is, csak
nem mindannyian. Nagyon nehéz ez.
Szeretem a havat, de lehet hogy
már örökké félek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése