Pipacsmező

Photo: Dofka

Végre ma nem gyömöszölök számokat kreclikbe, igény lenne rá, de ma nem muszáj. Hazakeveredik minden tékozló, anyám is velünk van, élvezzük a vasárnapot. Mutatom anyának a neki érkezett fényképüzeneteket, újabb unokák, újabb képek.

            Örömmel nézegeti, de papíron jobb szeretné. Szeretné megfogni, kézbevenni és aztán újra, ha eszébe jut. Aztán még alaposabban megnézni, ahogy csak ő tudja megnézni a dolgokat, az ő mindenlátó szemével. Anya szeme rendkívül gyenge, az ő látását a figyelem, az összpontosítás segíti és a szeretetteljes ráfigyelés. Ez a képernyőn keresztül, szerinte nehéz.

            Mutatom neki a felületet, ahol sorjáznak az unokafényképek, teszünk fel közösen fotót az epres pitéről, bodzaszörpről. Magyarázom, hogy nézze Canadából írt valaki a képhez, aztán Győrből, a Római-partól, és Londonból.

- No ez igen érdekes, nemzetközi visszhangja van a pitének, pedig az előbb, csak úgy megettem – és nevet és én is, …közben kúszik tovább a szemem egy képre, egy pipacsmezőre, van benne búzavirág, ahogy az kell, és valamilyen szép sárga. Osztálytársam fotója, gyönyörű…Nézem, nézem …és elmerülök egy egyszervolt pipacsmezőben, tizenötéve láttam, legalább tizenöt biztos van….Akkora pipacsmezőket nem láttam még addig. Alig volt szünet a mezők között és újra lángba borult a mező.

 Osztálykiránduláson voltunk, egy utolsó osztálykiránduláson. Ezen a kiránduláson én már a tanári kart erősítettem, nem a diákok boldog oldalán vettem részt. Szentendrére vittük az osztályt, át a Pilisen, Szentendrére a skanzenbe. Kényelmesen busszal utaztunk, a gyerekek élvezték az ájult melegben a hűvös buszt. Na, nem légkondis volt, csak jól szellőztettünk, előkerültek a hazai pompás, anyukás szendvicsek. Húsz perce lehettünk úton, amikor elértük a végtelen pipacsmezőket. Üröm és Budakalász között jártunk. Kísérőtanárom és a szülői kísérő egy személyben kedves hasonkorú kollégám, Adél volt. A kislánya tanítványom volt. A költözésig minden reggel a rajzára ébredtem, az volt a hálószoba falára szögezve, pont szemmagasságban. Egy gyerektől teljesen szokatlan rajz volt, egy húsvéti rajz, egy csodálatos Koponyák hegye, Jézussal és a két latorral. Fantasztikus gyermeki aránylátásban és vidám színes ceruza kivitelben. Hátborzongató és persze felemelő, majd most nekiállok keresni, hová lett.

Utolsó osztálykirándulás lett ez nekünk tanárként és együtt is. Adél pár nappal később súgta meg, hogy befejezi. Németes volt, bárhol a dupláját kapta annak, amit ott, velem együtt. Én rá egy évvel mentem el, kezdtem el valami teljesen mást. De akkor még teljes volt minden. A május, az osztály, a jó idő, a hegyek, a mező, az a végtelen pipacsos mező…

Egyszerre pattantunk föl a tere-ferénkből, és próbáltuk a gyerekeket rávenni, nézzenek föl a téliszalámis zsemlékből, és nézzék, amit láthatunk: a tájat, az összefüggő virágmezőt. Nagyon fiatalok voltunk, nem voltunk harminc évesek, de ahhoz már kellően öregek, hogy értékeljük a csodát, a természet fantasztikus erejét, szépségét. Gyerekeink voltak, tanítványaink, azt hittük értünk a világ dolgaihoz, átestünk akkorra már egy-más csalódáson fontos és fölösleges dolgokban. Ezért aztán pontosan tudtuk, az ilyenfajta szépséget meg kell ragadni, nagyon kell nézni ezt a soha nem látott szép pipacsmezőt. A tanítványok, annak megfelelően nálunk is fiatalabbak voltak, ezért nagyon kedvesen csodálkoztak a lelkesedésünkön. Egy pipacsmező, egy gaztenger mire viszi a két tanárnőt.

Aztán bejártuk a skanzent, majdnem minden tájegységet, hagytunk elég szabadidőt, szerencsére ennyi eszünk már akkor is volt. Játszottak, rohangáltak, elestek, összeverekedtek, leverték, hangosak voltak, vidámak. Leültünk egy PléhKisztus alá, meséltem róla, miért érdekes ez az ábrázolás. Kedvesen hallgatták, mert bágyadtak voltak a melegtől. Aztán mentünk tovább a másik dombra, ez egy új része volt akkor a skanzennek. Kicsit lázadni látszottak, csekély koruk miatt igen pontosan fogalmazták meg érveiket, miszerint azért irtó nagy különbség itt tájegység szerint nem nagyon van, és nagyjából holt unalmas az egész. Még náluk is fáradtabban cammogtunk föl a dombra, jócskán utánuk. A gyakorló tanár ilyenkor gondolatban hálát ad az Úr Istennek, hogy ez az egész micsodaság körbe van kerítve, emiatt tényleg a legnehezebb se tud lelépni, végleg eltűnni. Azért egy kicsit szertefutottak, de nagyjából a ház körül láttam őket. Volt egy lélegzetnyi saját idő. Néztem a házat, módosabb porta. Az eresz alá állítva egy koporsó, kissé arrébb egy Szent Mihály lova féle alkalmasság. A nyári rekkentben muszáj volt szembenézni, hogy a halál itt jár közöttünk. Ezért a tapasztalatért nem hívtam össze az osztályt, ez nekem volt fontos, nem nekik. Valahogy Adél is máshol terelt, segített, vele sem súgtam össze ezen. Aztán egyszer még láttam ezt a koporsós házat, de akkor már szinte csak ismételni mentem vissza, hogy jól láttam-e ott a halált. Mert a nyári vakáció előtti percekben azért az ember torkán akadt az üzenet. De azonnal nem is kezdett vele semmit, csak megrökönyödött. Aztán nyilván sodort tovább a fegyelmeznivaló, a terelgetés, a segítés, a sok mindenféle.

És ez lett az utolsó osztálykirándulás tanárként, ami elevenen megmaradt. Én még csináltam egy évet, de az utolsóra, a legeslegutolsó kirándulásra nem emlékszem. Mindent elnyom ez az eleven, pipacsmezős emlék.

Szétszóródtunk, mi fiatal tanárnők. Ha lenne egy közös fotónk, mint ahogy nem készült, most már szeretnénk. Szépek voltunk, fiatalok, és annyira szerettünk volna mindent. És azonnal és egyszerre. Volt lehetőségünk. Mindenre volt. Most ezt a lehetőséget a legszívesebben azonnal a gyerekeinknek adnám, de nem tudom. Nekik ha van, másként. 

Leírni is szégyellem, de mintha valamiféle verseny lett volna közöttünk, hogyan lesz a siker. Nem csak Adél és köztem, mindenki és mindenki között is. A jóízlés addig tudott elvinni, hogy nem jelentkeztünk sűrűn. Nem firtattuk ezt a sikert.

Egy szál maradt közöttünk elevenen, Piroska, ő volt az angolos. Mindannyinkhoz jött, mindenki gyerekének kellett tanulnia ezt a legendás nyelvet. Piroska külön történetet érdemel, itt most csak annyit, hogy életünk egy kedves, meghatározóan jó szakaszában állandó szereplő volt. Akkor végeztem be az egyetemet, emiatt anya fogadta, lefőzte a kávét, az arany karimás csészében adta és kezdődött a játék, a csodás óra. Énekeltek, bolondoztak és az alapszavak apránként megragadtak.

Megint csak május lehetett, vizsgaidőszak, mert otthon lehettem, én engedtem ki Piroskát. Elhúztam a görgős, barna fakaput, még lenn a régi háznál. Mondtuk, amit ilyenkor kell. Hogy köszönöm az évet, amit a fiammal eltöltött angolozással. Bolondoztunk pasikról. Minden kör érvényesen megvolt. Valószínűleg Üröm és Budakalász között virítottak a pipacsok. Behúztam a görgős, barna fakaput.

-         Nem tudom, hogyan mondjam meg…

-         Mit Piroska?

-         Nagyon nagy baj van

-         Mi? Az Istenért, mondd!

-         Nem egyszerű

-         Tudom, figyelj, ha kell segítek, harmincezerig van keretem, max….

-         Nem, nem erről van szó

-         Figyelj, lent a ház, majdnem kész, menj le, ha az kell, pár nap, de egész nyárra is oké

-         Nem,, nem velem van baj

-         ?

-         Adél, Adél nagyon beteg, meg fog halni

-         Micsoda? Meg fog halni? Adél?

-         …

-         Piroska, ne hülyülj, állj meg – rántom ki a barna görgős kaput, futok utána, kiabálva – Piroska, nem hallhat meg, csak beteg nyilván, az Isten áldjon, csak beteg

-         Nem, meg fog halni. Beteg, nagyon beteg. Nagyon büszke, nem fogad senkit. Nem tudja, de meg fog halni…Tervez, új lakást keres, de nincs remény… Hazament az anyjához, ott van, … néha könyörög a gyerekeiért, hogy tölthessenek vele sok időt, vagyis időt, …de iskolába kell járniuk,….érted….a nagyszülők sem engedik, hogy otthon legyenek…nem engedhetik, hiszen érted

-         Piroska, ez nem igaz, soha nem láttam Adélt betegen, nem lehet…

-         Nem láttad, de most beteg, nagyon beteg. Nem vesz róla tudomást, de beteg, sőt hát….

Piroska elment, mint minden óra után szokott. Döbbenten ültem pár percig, aztán azt gondoltam, talán túloz, talán hisztizik, talán begolyózott, talán, talán… valami csak lesz. Aztán lett a nyár. Meleg, szép nyár. Nagy bulikkal. Lenn Nyárifaluban is. Palacsintát sütöttünk éppen, vagy mit, amikor valaki kérdezett Adélról. Mondtam, nem sok jót tudok, de remélem, tévedek. Sütöttünk még ötven palacsintát, kicsit megütődve.

      Ez volt az a temetés, ahonnan nem tudom, hogyan értem haza. Soha nem tudtam eddig, erről a Hóvirág utcai fertályról. Azóta ide, senkiért nem mentem el, mert nem tudok. Ismerősök, barátok voltunk ott, de kábán hazaszédelegtünk külön-külön, mint akik most látták egymást először. És így, most láttuk egymást először. Lecsapott ránk a halál, mint gyanútlan tyúkokra a héja.

      Próbáltam a kedves tanítványt megszólítani, de arcát a nagyapja ünneplős fehéringébe temette, és zokogott. A nagyapa udvariasan próbálta a gyermeket megfordítani, köszönj ..hiszen …a kedves …tanítónénid, ….hiszen Kati néni. A gyermeket rázta a sírás, nekem csak folyt az arcomon a könny, ahogy a mai napig folyik, ha erre gondolok. Megragadtam az öreg kezét, lefogtam, hagyja. Mit tudnék a felém forduló gyermekarcnak mondani, mit? Hagyjuk azt a gyermekarcot most ott, ahol tud lenni. Azóta, sajnos nem tudok róla.

      Azóta viszont minden pipacsmezőben nekem ott terem Adél. Kedves alakja, barna, tüzes szeme, szép, hosszú, barna haja. Aki maga volt az élet, a boldogság. Most egy figyelmeztetés. Minden kicsiny pipacsfejben. Hát még egy egész pipacsmezőben….Adél…Adél…Adél…

Bodzavirág

Leszedem a bodzát, hullik az orromra a virágpor. Még nem lepte el a millió bogárkezdemény. Zsong az egész bokor, olyan érzésem van elrepül menten, fel a felhők felé. Eszembe jut a dallam, a vers a bodzáról.

Amíg tanítottam, ezt a verset minden évben elővettem ilyentájt. Semmi különös, voltaképpen egyszerű, éppen ezért szeretem nagyon. Megzenésítve is szeretem. Pedig többnyire ódzkodom a megzenésített versektől. Tulajdonképpen csak a Kalákának és Sebőnek szabadna ilyesmivel foglalkozni.  Szerencsére ők tették. Viszem föl a piros, zománcos vájdlingot a kertből. Forralom a szirupot, közben kikeresem a verset. Tizenhat éve tanítottam utoljára.

Bodzavirágból, bodzavirágból
hullik a, hullik a sárga virágpor.

Fönt meg a felhők szállnak az égen,
bodzafehéren, bodzafehéren.

Szállj, szállj felhő,
pamacsos,
hullj le, te zápor,
aranyos,
hullj le, te zápor,
égi virágpor,
égen nyíló bodzavirágból..

Nemes Nagy Ágnes

Versatil

Photo: Dofka

Vonatozom. Mostanában sokat kell. Most újra Szegedre. Szeged az ország talán legszebb városa. Hacsak szülővárosom Budapest ott nem volna. Szeged más. Kedves. Elegáns, fiatalos. Az a város, ahol egyetemek és egyetemisták vannak máshogy él. Szeretem, ahogy él.

            Hajnali kettőig pakolok, és csak újra nekiülök az előadásnak, mert nem tetszik. Nincs benne, amit szeretném, ha értenének. Újraszerkesztem. Nem elég, hogy adatok legyenek, kellenek a szöveges részek, felvezetni, következtetni.

            Reggel aztán nagy a futás, lóhalálában érem el a vonatot. Jegyet is kell venni, nincs kártya. Már tudom, melyik vágány az enyém, húzom a bőröndöt, olyan nehéz alig tudom leemelni a villamosról. Mi a fenét cipelek, húzok? Próbálom fejben összeszedni, mit cimbálok a guris kofferben. A két fordulóban, éjjel és hajnalban négy évszakra pakoltam, sajnos most ilyen az idő. Ez a súly oka. Meg a laptop, a retikül (mázsás), az ásványvíz, a kötött, reggeli kabát.

            A pénztárnál óriási sor kanyarog, próbáljuk megérteni a pótjegyet, mától aktuális. Akinek nem kell, az is rákérdez, pórul ne járjon. Öt perc marad indulásig. Ez nekem nagyon kevés, rettegek, hogy lemaradok. Lerogyok a helyemre. Szerencsére kettes ülés, magam mellé lerakom a rengeteg, idióta cuccom. Hátradőlök, hálát adok, hogy ezt legalább elértem. Az előző jobb lett volna, de ez is jó. Indul is. Behunyom a szemem, Kőbányáig engedem magamnak a lecsillapodást, hogy ne folyjon a hátamról a víz. Jó, hogy hoztam ásványvizet, még akkor is, ha pokoli nehéz.

            Az előttem ülő, madárcsontú, idős hölgy végtelen rendezgetés után, hátrafordul.

-         - Ez a vonat visz Kecskemétre?

-         - Végtelenül remélem, mert akkor én is jó helyen vagyok.

-         - Köszönöm, nagyon kedves.

Pedig inkább cinikus voltam. Nem direkt, csak nagyon korán van. Mobilozni kezd, valamit arról tárgyal, hogy a pendrive-ról még ne nyomtassák ki, amit tegnap írt, mert még javítja. A hölgy legalább hetven éves, később be is bizonyosodik, mert nem kell neki jegy. Csak a pót.

Nyolc óra van, vajon kit fáraszt most ezzel? Az évszakokkal ő is bajban lehetett reggel, óriási fehér csizmát visel a balon kosztümhöz.

            A kalauz türelmesen magyarázza a pótjegyet, nem vett. Előkészítette a személyi igazolványát, elmúlt tehát hetven. Egy vonaton pillanatnyilag három ár van érvényben, ha jól értem. Ugyanoda megyünk, ugyanannyi idő alatt. De van gyors vonati felár, itt meg IC helyjegy is. A kalauz mondja, mondja, látszik felkészült a mai napra. A hölgy picit összezavarodik. Nem csodálom, én is elvesztettem a fonalat. Az egész kupé, legalább is a hátsó része, a mi vagonunknak összetanakodik. Hogy járna a legjobban. Mindenki tanácsol, oktat, a hangnem békés. A mávos fiatalember is hagyja, kalkuláljunk. Kezdetben három markáns irányzat van, ez két állásponttá kristályosodik. Vagy maradjon itt a néni, a fészkes fenéért ne költözzön, fizesse ki azt a pár száz forintot. Nehogy már nyolcszáz forintért ne menjen át, marhaság lenne. A kalauz bölcsen elvonul, hagy időt a döntésre. Tényleg nem akarja megvezetni. Lehet, hogy amúgy se akarná, de velünk most különben is törököt fogott. Spontán csoportunk kalkulál, mérlegel. Azt döntjük, nem érdemes ráfizetni, inkább költözzön. Ő is ere hajlik.

- Nagyon szépen köszönöm a kedves segítséget, igazán nagyon figyelmesek. Igen, felesleges lenne, persze értem én. Köszönöm szépen, kérem szépen.

Integet a kalauznak, aki az átjáróban lengedezik.

-         - Ne haragudjon, hogy csak így ideintettem. Szíves elnézését kérem, köszönöm, hogy idefáradt. Igen a kedves utastársak is segítettek, döntöttem. Legyen szíves, adni egy pótjegyet!

Senki nem szól, még csak köhintés sem esik. Végül is az ő dolga. Az átülés mellett kiálló tanár úr is visszasüpped a mappájába, feladja, így udvarias.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettek. Mindnyájuknak, igazán köszönöm. Visszaadják ezek a pillanatok az embernek, az emberekbe vetett hitét. Igazán köszönöm!

Fásultan zötyögünk. Több szó nem esik. Ki kell nyitni a laptopot, újra szeretném gondolni a chartokat. Újakat teszek be, kiveszek. A túl elméletieket irtom. Aztán visszateszem.             Átsandítok tanár úrra, nézem, mit csinál. Ha nem lennék biztos benne, hogy tanár a sötétkék orkán felirata eligazítana, de nem kell. Ősz haj, ősz szakáll, rendezettség. Kis tanári hátizsák. Irigykedve nézem, az én barokkos bőrönd-táska rendszerem feleslegesnek tűnik. Nyilván egy napra megy, az könnyebb. Pislogok a spirálozott dolgozatba, amit javít. Jól halad. Bár ki-kiájul ő is. Akkor öt-tíz percet szundít vagy csak szemet pihentet. Az én szemem is fáradt, meg a szemüveg se oké még. Nem látom, mit javít. Visszagubózom a magam bajába. Pihentetem a szemem én is. Ahogy kinyitom, máshogy esik a fény. Látom, nem magyar a dolgozat, kis zötykölődés, rájövök német a szöveg. Korrektúrát csinál. Szabályos korrektúra jelekkel. Sosem tudtam megtanulni igazán. Ez még a klasszikus jelrendszer, nem a wordös baromkodás, amit soha az életben nem lehet elveszteni igazán. Ez még grafikus jelekkel készül a papírra, a szöveg margójára. Versatillal. Ámulok. Szépen, puhán fut a grafit a papíron. Ott a jel, mellette a javítani való betű, az áthúzott, fölösleges betű. Amikor elfárad és kicsit szemet, agyat pihentet eltünteti a Versatil hegyét. Visszaengedi a ceruza hüvelyébe. Aztán, ahogy eszmél újra nyitja, engedi ki a hegyet, pont amennyire szükséges. Veti a papírra a szükségeseket. Végtelenül imponál. Irigykedem. Németül olvas, sőt javít. Ez nagyon nagy tudás lehet. Meg kellene tanulni németül. Kicsit ki kéne látni az angollal folytatott nemes küzdelemből. És meg kell tanulnom a korrektúra jeleket, imádom ezeket a tradicionális formákat. Lesem, mintha mágus lenne, és húzkodná elő a nyulakat a kalapból. És a Versatil…

            Lassan beérünk a pályaudvarra, egyetemi dzseki összepakolva, dolgozat kijavítva, kis hátizsák frappánsan bepakolva. Ruganyos léptekkel halad az állomás épülete felé. Azon gondolkodom, vajon volt-e jegye. Vagy neki se kellett, csak pót. Na jó, ha hazaérek, legalább egy Versatilt veszek.

Adolf bilikék kalapja

Fotó: Dofka

Beáll a sor a Kórháznál. Első saccra három lámpás, de végül is csak kettő lesz belőle. Majdnem teljes a csapat. Adolf kéreget. Ő Budapest, általam ismert legelegánsabb koldusa. A belső sáv az övé. Nem túl izmos, inkább izmos, szikár. Bottal jár, mégsem tűnik elesettnek. Kiszámít minden lépést, de nem játszik a sántaságra. Egyenes a tartása, egészen kicsit görnyedt csak, amennyit a szerep kínál. Barna hajú, barna bajszú, mélybarna szemű, cserzett arcú férfiember. Magas, 170 körül lehet, lehetett, most kicsit összehúzza magát. Erős lehet. Vagy valamit tud. Ezt a belső sávot, több éve nem tudják tőle elvenni. Ott kéreget minden reggel, vagy majd minden reggel.

            Ritkán adok neki, ért a szóból, inkább nézésből, megy tovább, de köszön, mindig köszön. Tánc, vagy inkább mozdulatművész és pszichológus, lassan pszichiáter. Állandó kuncsaftjai vannak. Nem sértődik meg, ha a leeresztett ablakból csak pár jó szó fér ki. Ismerik őt, ő is ismeri a sort. A végtelen dugót, neki nem folyik össze egy csíkká, neki autók lesznek, a sárga opeles kopasz, a zöld furgonos szemüveges, a porschés csaj, így egymás után.

            Nekem ő az elegáns és profi kéregető. Hajléktalan lapot tartogat, szépen átlátszó nylonba téve, de ez csak ürügy, nem emlékszem, valaki kérte volna. Az ő boltjában más a portéka. Ez az ember tiszta. Télen hóban-fagyban vidám, piros sígatyában botozott végig a soron, mintha a kávéházba korzózna. És a nadrág piros volt, a legnagyobb sárban is jó volt ránézni, színfolt. Nyáron lenge vászonnadrág, ingek, soha semmilyen botránkoztató részlet, semmilyen nyomor mutogatás.

            Reggel látom csak. Szép kora reggel, meg délelőtt. Néha akadnak társai, vagy konkurencia, de sohasem láttam veszekedni, verekedni, kiabálni, lökdösődni. A kihívók elléptek a színről, ő hitelesebb, sikeresebb volt.

            Öt éve legalább látom, egy ideje köszönünk. Csak a legnagyobb hidegekben adtam neki a kosaras százast. Mégis minden nap nézem a mozgását. Komótosan áll, amíg piros nem lesz a lámpa, akkor nekiindul. Az már a pszichológia része, hol áll meg, melyik ablaknak mutatja meg a lapot kicsit jobban. Figyelem, sikeres. Nem sértődik, ha aznap nem jön be, a pár kedves szó, akkor is dukál, neki is és nekünk is. Centikben mért meddig megy el, hányadik autódig érdemes próbálkozni.  Nem kell néznie a lámpát, már a vérében van a ritmus, mikor vált a lámpa. Akkor aztán vesz egy lendületet, nem kapkod, de nekiindul, fel a pirosig, és kezdi újra.

            Nem játssza túl, nincs negédes mosoly, nincs behajolás, nincs hajbókolás, nincs részeg színjáték, nincs nyomor-show, profizmus van. Minden centi, minden arc, minden kocsi kimért. Minden szabály, mindennap betartott. Következetes és fegyelmezett.

            Néha pár napig nem látom, mindig megijedek, eltűnik, nem lesz többé. De csak előkerül, soha senki el nem vette a posztját. A harmadik sávban ugrál egy kövér, alacsony nő, nagy rutinnal, de össze sem hasonlítható a két produkció. Izgága, kapkod, megunja, eltűnik, nincs tervszerűség, kicsit agresszív és semmi elegancia. Macskanadrág, előnytelen neki, boros üveg és jó néhány kísérőfigura a fa alatt az árnyékban, szintén. Kitartó ő is, évek óta övé a sáv, a kórházba vivő.

            A másik sáv, a fickóé sikeresebb. Először is jobb a sáv tempója. Lassú, de nem végtelen. A kórházas végtelen, nincs ember, aki jótékonykodna benne. A másik is hosszú, de pont egy jótékony szünet van benne, aztán huss, lehet haladni. Pont arra elég, felismerjék egymást a partnerek, egy-két szó, és indul a sor.

            Éppen azon gondolkodom, hogy a vidám piros sígatya már felesleges, pedig pár hete is fontos volt, szépen virított a tavaszi fehérségben. Lassan hőség van. Gurulok be a gesztenyék alá, nézem a helyet. Ahol állnia kell. Ott is van, szép tavaszi pompában, éktelen világoskék kalapban, műanyag szalmakalap. Égszínkék egyrészről, bilikék másrészről. Hökkentő az első tavaszi melegségben, a mégoly rikító színek között is. Nem állom meg, lenyomom az ablaknyitó gombot, jól érzékeli, pattan.

-         Ez egy gyönyörű kalap, párja nincsen. Jó reggelt! –kinyújtom a százast.

-         Kezitcsókolom. Kaptam, az egyik emberem foglalkozik vele. Ígérte, hogy hoz egyet, két éve lehetett, és tessék. Tegnap kaptam, mert születésnapom van.

-         Isten éltesse! Igazán csuda darab.

-         Örülök neki, ígérte hozta!

-         Hajléktalan?

-         Az, az, illetve albérlet, az asszonnyal és a gyerekkel.

-         Ki az asszony? Ő van a másik sávban?

-         Ja, beteg. Nagy a baj. Kórházban, rákja van, tüdő.

-         Hány éves maga?

-         52. Most van a születésnapom.

-         Isten éltesse, remek a kalap, indul a sor. Vigyázzon!

Újra megállunk, második piros, fut vissza, nem komótosan, keres a sorban, megtalál.

-         Az, az alkoholista, dehogy a feleségem. Dehogyis. Ezek megisznak itt egy nap tizenöt-húsz liter bort, akármi legyek, ha nem.

Gurul a sor, én is, lépést tart. Érzem, nagyot hibáztam.

-         Tudja a legnagyobb baj, hogy össze-vissza hazudnak az embereimnek. Azok. Megkavarják őket.

Mutatja a mobilján a képet.

-         Ez a család, itt az asszony, látja, rendes asszony, nagyon beteg. De nem az, dehogy…-bök mérgesen a szomszédos sáv felé- hazudnak az emberimnek, érti, hazudnak és oda a bizalom…

-         -Lépjen hátrébb, indulok, bocsánat, de megy a sor!

-         Csókolom, persze…

A Szállónál gondolom végig, milyen emberei lehetnek. Ez egy maffia, az alkalmazottai? A fenéket, jövök rá, a kliensi kört hívja így, minket.

Ma is tündökölt a reggeli fényben a bilikék, műanyag kalap. Viszi a rutin, tudja hogy embere vagyok, de nem ismer meg. Elmeséli újra a kalapot, a szülinapot. Szabadkozom, nincs ma százas.

-         Nem baj, semmi baj!

-         Hogy van az asszony?

-         Ma jön haza, reméljük minden rendben lesz…

-         Adná a jó ég,….jaj indulok, vigyázzon, hétfőn jövők….bomba a kalap! Hogy hívják Magát kérem? Szeretném ismerősként köszönteni majd hétfőn, ebben a kalapban…

-         Rézműves Adolf – kisebb hapták, újra kedves eleganciával.

-         …Indulunk, minden jót, újra,minden jót! – integetek az ablakból.

-         Vigyázzon magára is a Teremtő! – és mint egy filmsztár, széles gesztusokkal lengeti felém a bilikék kalapot Adolf.

Ahogy hátranézek, a reggeli verőfényben hullik, mint a hó, a gesztenyefák virágjainak rózsaszín szirma, a kanyarra, a sétányra, a kórházra, a kórház macskáira, és a vörös  kéményére, és Adolf bilikék kalapjára.