Pipacsmező

Photo: Dofka

Végre ma nem gyömöszölök számokat kreclikbe, igény lenne rá, de ma nem muszáj. Hazakeveredik minden tékozló, anyám is velünk van, élvezzük a vasárnapot. Mutatom anyának a neki érkezett fényképüzeneteket, újabb unokák, újabb képek.

            Örömmel nézegeti, de papíron jobb szeretné. Szeretné megfogni, kézbevenni és aztán újra, ha eszébe jut. Aztán még alaposabban megnézni, ahogy csak ő tudja megnézni a dolgokat, az ő mindenlátó szemével. Anya szeme rendkívül gyenge, az ő látását a figyelem, az összpontosítás segíti és a szeretetteljes ráfigyelés. Ez a képernyőn keresztül, szerinte nehéz.

            Mutatom neki a felületet, ahol sorjáznak az unokafényképek, teszünk fel közösen fotót az epres pitéről, bodzaszörpről. Magyarázom, hogy nézze Canadából írt valaki a képhez, aztán Győrből, a Római-partól, és Londonból.

- No ez igen érdekes, nemzetközi visszhangja van a pitének, pedig az előbb, csak úgy megettem – és nevet és én is, …közben kúszik tovább a szemem egy képre, egy pipacsmezőre, van benne búzavirág, ahogy az kell, és valamilyen szép sárga. Osztálytársam fotója, gyönyörű…Nézem, nézem …és elmerülök egy egyszervolt pipacsmezőben, tizenötéve láttam, legalább tizenöt biztos van….Akkora pipacsmezőket nem láttam még addig. Alig volt szünet a mezők között és újra lángba borult a mező.

 Osztálykiránduláson voltunk, egy utolsó osztálykiránduláson. Ezen a kiránduláson én már a tanári kart erősítettem, nem a diákok boldog oldalán vettem részt. Szentendrére vittük az osztályt, át a Pilisen, Szentendrére a skanzenbe. Kényelmesen busszal utaztunk, a gyerekek élvezték az ájult melegben a hűvös buszt. Na, nem légkondis volt, csak jól szellőztettünk, előkerültek a hazai pompás, anyukás szendvicsek. Húsz perce lehettünk úton, amikor elértük a végtelen pipacsmezőket. Üröm és Budakalász között jártunk. Kísérőtanárom és a szülői kísérő egy személyben kedves hasonkorú kollégám, Adél volt. A kislánya tanítványom volt. A költözésig minden reggel a rajzára ébredtem, az volt a hálószoba falára szögezve, pont szemmagasságban. Egy gyerektől teljesen szokatlan rajz volt, egy húsvéti rajz, egy csodálatos Koponyák hegye, Jézussal és a két latorral. Fantasztikus gyermeki aránylátásban és vidám színes ceruza kivitelben. Hátborzongató és persze felemelő, majd most nekiállok keresni, hová lett.

Utolsó osztálykirándulás lett ez nekünk tanárként és együtt is. Adél pár nappal később súgta meg, hogy befejezi. Németes volt, bárhol a dupláját kapta annak, amit ott, velem együtt. Én rá egy évvel mentem el, kezdtem el valami teljesen mást. De akkor még teljes volt minden. A május, az osztály, a jó idő, a hegyek, a mező, az a végtelen pipacsos mező…

Egyszerre pattantunk föl a tere-ferénkből, és próbáltuk a gyerekeket rávenni, nézzenek föl a téliszalámis zsemlékből, és nézzék, amit láthatunk: a tájat, az összefüggő virágmezőt. Nagyon fiatalok voltunk, nem voltunk harminc évesek, de ahhoz már kellően öregek, hogy értékeljük a csodát, a természet fantasztikus erejét, szépségét. Gyerekeink voltak, tanítványaink, azt hittük értünk a világ dolgaihoz, átestünk akkorra már egy-más csalódáson fontos és fölösleges dolgokban. Ezért aztán pontosan tudtuk, az ilyenfajta szépséget meg kell ragadni, nagyon kell nézni ezt a soha nem látott szép pipacsmezőt. A tanítványok, annak megfelelően nálunk is fiatalabbak voltak, ezért nagyon kedvesen csodálkoztak a lelkesedésünkön. Egy pipacsmező, egy gaztenger mire viszi a két tanárnőt.

Aztán bejártuk a skanzent, majdnem minden tájegységet, hagytunk elég szabadidőt, szerencsére ennyi eszünk már akkor is volt. Játszottak, rohangáltak, elestek, összeverekedtek, leverték, hangosak voltak, vidámak. Leültünk egy PléhKisztus alá, meséltem róla, miért érdekes ez az ábrázolás. Kedvesen hallgatták, mert bágyadtak voltak a melegtől. Aztán mentünk tovább a másik dombra, ez egy új része volt akkor a skanzennek. Kicsit lázadni látszottak, csekély koruk miatt igen pontosan fogalmazták meg érveiket, miszerint azért irtó nagy különbség itt tájegység szerint nem nagyon van, és nagyjából holt unalmas az egész. Még náluk is fáradtabban cammogtunk föl a dombra, jócskán utánuk. A gyakorló tanár ilyenkor gondolatban hálát ad az Úr Istennek, hogy ez az egész micsodaság körbe van kerítve, emiatt tényleg a legnehezebb se tud lelépni, végleg eltűnni. Azért egy kicsit szertefutottak, de nagyjából a ház körül láttam őket. Volt egy lélegzetnyi saját idő. Néztem a házat, módosabb porta. Az eresz alá állítva egy koporsó, kissé arrébb egy Szent Mihály lova féle alkalmasság. A nyári rekkentben muszáj volt szembenézni, hogy a halál itt jár közöttünk. Ezért a tapasztalatért nem hívtam össze az osztályt, ez nekem volt fontos, nem nekik. Valahogy Adél is máshol terelt, segített, vele sem súgtam össze ezen. Aztán egyszer még láttam ezt a koporsós házat, de akkor már szinte csak ismételni mentem vissza, hogy jól láttam-e ott a halált. Mert a nyári vakáció előtti percekben azért az ember torkán akadt az üzenet. De azonnal nem is kezdett vele semmit, csak megrökönyödött. Aztán nyilván sodort tovább a fegyelmeznivaló, a terelgetés, a segítés, a sok mindenféle.

És ez lett az utolsó osztálykirándulás tanárként, ami elevenen megmaradt. Én még csináltam egy évet, de az utolsóra, a legeslegutolsó kirándulásra nem emlékszem. Mindent elnyom ez az eleven, pipacsmezős emlék.

Szétszóródtunk, mi fiatal tanárnők. Ha lenne egy közös fotónk, mint ahogy nem készült, most már szeretnénk. Szépek voltunk, fiatalok, és annyira szerettünk volna mindent. És azonnal és egyszerre. Volt lehetőségünk. Mindenre volt. Most ezt a lehetőséget a legszívesebben azonnal a gyerekeinknek adnám, de nem tudom. Nekik ha van, másként. 

Leírni is szégyellem, de mintha valamiféle verseny lett volna közöttünk, hogyan lesz a siker. Nem csak Adél és köztem, mindenki és mindenki között is. A jóízlés addig tudott elvinni, hogy nem jelentkeztünk sűrűn. Nem firtattuk ezt a sikert.

Egy szál maradt közöttünk elevenen, Piroska, ő volt az angolos. Mindannyinkhoz jött, mindenki gyerekének kellett tanulnia ezt a legendás nyelvet. Piroska külön történetet érdemel, itt most csak annyit, hogy életünk egy kedves, meghatározóan jó szakaszában állandó szereplő volt. Akkor végeztem be az egyetemet, emiatt anya fogadta, lefőzte a kávét, az arany karimás csészében adta és kezdődött a játék, a csodás óra. Énekeltek, bolondoztak és az alapszavak apránként megragadtak.

Megint csak május lehetett, vizsgaidőszak, mert otthon lehettem, én engedtem ki Piroskát. Elhúztam a görgős, barna fakaput, még lenn a régi háznál. Mondtuk, amit ilyenkor kell. Hogy köszönöm az évet, amit a fiammal eltöltött angolozással. Bolondoztunk pasikról. Minden kör érvényesen megvolt. Valószínűleg Üröm és Budakalász között virítottak a pipacsok. Behúztam a görgős, barna fakaput.

-         Nem tudom, hogyan mondjam meg…

-         Mit Piroska?

-         Nagyon nagy baj van

-         Mi? Az Istenért, mondd!

-         Nem egyszerű

-         Tudom, figyelj, ha kell segítek, harmincezerig van keretem, max….

-         Nem, nem erről van szó

-         Figyelj, lent a ház, majdnem kész, menj le, ha az kell, pár nap, de egész nyárra is oké

-         Nem,, nem velem van baj

-         ?

-         Adél, Adél nagyon beteg, meg fog halni

-         Micsoda? Meg fog halni? Adél?

-         …

-         Piroska, ne hülyülj, állj meg – rántom ki a barna görgős kaput, futok utána, kiabálva – Piroska, nem hallhat meg, csak beteg nyilván, az Isten áldjon, csak beteg

-         Nem, meg fog halni. Beteg, nagyon beteg. Nagyon büszke, nem fogad senkit. Nem tudja, de meg fog halni…Tervez, új lakást keres, de nincs remény… Hazament az anyjához, ott van, … néha könyörög a gyerekeiért, hogy tölthessenek vele sok időt, vagyis időt, …de iskolába kell járniuk,….érted….a nagyszülők sem engedik, hogy otthon legyenek…nem engedhetik, hiszen érted

-         Piroska, ez nem igaz, soha nem láttam Adélt betegen, nem lehet…

-         Nem láttad, de most beteg, nagyon beteg. Nem vesz róla tudomást, de beteg, sőt hát….

Piroska elment, mint minden óra után szokott. Döbbenten ültem pár percig, aztán azt gondoltam, talán túloz, talán hisztizik, talán begolyózott, talán, talán… valami csak lesz. Aztán lett a nyár. Meleg, szép nyár. Nagy bulikkal. Lenn Nyárifaluban is. Palacsintát sütöttünk éppen, vagy mit, amikor valaki kérdezett Adélról. Mondtam, nem sok jót tudok, de remélem, tévedek. Sütöttünk még ötven palacsintát, kicsit megütődve.

      Ez volt az a temetés, ahonnan nem tudom, hogyan értem haza. Soha nem tudtam eddig, erről a Hóvirág utcai fertályról. Azóta ide, senkiért nem mentem el, mert nem tudok. Ismerősök, barátok voltunk ott, de kábán hazaszédelegtünk külön-külön, mint akik most látták egymást először. És így, most láttuk egymást először. Lecsapott ránk a halál, mint gyanútlan tyúkokra a héja.

      Próbáltam a kedves tanítványt megszólítani, de arcát a nagyapja ünneplős fehéringébe temette, és zokogott. A nagyapa udvariasan próbálta a gyermeket megfordítani, köszönj ..hiszen …a kedves …tanítónénid, ….hiszen Kati néni. A gyermeket rázta a sírás, nekem csak folyt az arcomon a könny, ahogy a mai napig folyik, ha erre gondolok. Megragadtam az öreg kezét, lefogtam, hagyja. Mit tudnék a felém forduló gyermekarcnak mondani, mit? Hagyjuk azt a gyermekarcot most ott, ahol tud lenni. Azóta, sajnos nem tudok róla.

      Azóta viszont minden pipacsmezőben nekem ott terem Adél. Kedves alakja, barna, tüzes szeme, szép, hosszú, barna haja. Aki maga volt az élet, a boldogság. Most egy figyelmeztetés. Minden kicsiny pipacsfejben. Hát még egy egész pipacsmezőben….Adél…Adél…Adél…