Adolf bilikék kalapja

Fotó: Dofka

Beáll a sor a Kórháznál. Első saccra három lámpás, de végül is csak kettő lesz belőle. Majdnem teljes a csapat. Adolf kéreget. Ő Budapest, általam ismert legelegánsabb koldusa. A belső sáv az övé. Nem túl izmos, inkább izmos, szikár. Bottal jár, mégsem tűnik elesettnek. Kiszámít minden lépést, de nem játszik a sántaságra. Egyenes a tartása, egészen kicsit görnyedt csak, amennyit a szerep kínál. Barna hajú, barna bajszú, mélybarna szemű, cserzett arcú férfiember. Magas, 170 körül lehet, lehetett, most kicsit összehúzza magát. Erős lehet. Vagy valamit tud. Ezt a belső sávot, több éve nem tudják tőle elvenni. Ott kéreget minden reggel, vagy majd minden reggel.

            Ritkán adok neki, ért a szóból, inkább nézésből, megy tovább, de köszön, mindig köszön. Tánc, vagy inkább mozdulatművész és pszichológus, lassan pszichiáter. Állandó kuncsaftjai vannak. Nem sértődik meg, ha a leeresztett ablakból csak pár jó szó fér ki. Ismerik őt, ő is ismeri a sort. A végtelen dugót, neki nem folyik össze egy csíkká, neki autók lesznek, a sárga opeles kopasz, a zöld furgonos szemüveges, a porschés csaj, így egymás után.

            Nekem ő az elegáns és profi kéregető. Hajléktalan lapot tartogat, szépen átlátszó nylonba téve, de ez csak ürügy, nem emlékszem, valaki kérte volna. Az ő boltjában más a portéka. Ez az ember tiszta. Télen hóban-fagyban vidám, piros sígatyában botozott végig a soron, mintha a kávéházba korzózna. És a nadrág piros volt, a legnagyobb sárban is jó volt ránézni, színfolt. Nyáron lenge vászonnadrág, ingek, soha semmilyen botránkoztató részlet, semmilyen nyomor mutogatás.

            Reggel látom csak. Szép kora reggel, meg délelőtt. Néha akadnak társai, vagy konkurencia, de sohasem láttam veszekedni, verekedni, kiabálni, lökdösődni. A kihívók elléptek a színről, ő hitelesebb, sikeresebb volt.

            Öt éve legalább látom, egy ideje köszönünk. Csak a legnagyobb hidegekben adtam neki a kosaras százast. Mégis minden nap nézem a mozgását. Komótosan áll, amíg piros nem lesz a lámpa, akkor nekiindul. Az már a pszichológia része, hol áll meg, melyik ablaknak mutatja meg a lapot kicsit jobban. Figyelem, sikeres. Nem sértődik, ha aznap nem jön be, a pár kedves szó, akkor is dukál, neki is és nekünk is. Centikben mért meddig megy el, hányadik autódig érdemes próbálkozni.  Nem kell néznie a lámpát, már a vérében van a ritmus, mikor vált a lámpa. Akkor aztán vesz egy lendületet, nem kapkod, de nekiindul, fel a pirosig, és kezdi újra.

            Nem játssza túl, nincs negédes mosoly, nincs behajolás, nincs hajbókolás, nincs részeg színjáték, nincs nyomor-show, profizmus van. Minden centi, minden arc, minden kocsi kimért. Minden szabály, mindennap betartott. Következetes és fegyelmezett.

            Néha pár napig nem látom, mindig megijedek, eltűnik, nem lesz többé. De csak előkerül, soha senki el nem vette a posztját. A harmadik sávban ugrál egy kövér, alacsony nő, nagy rutinnal, de össze sem hasonlítható a két produkció. Izgága, kapkod, megunja, eltűnik, nincs tervszerűség, kicsit agresszív és semmi elegancia. Macskanadrág, előnytelen neki, boros üveg és jó néhány kísérőfigura a fa alatt az árnyékban, szintén. Kitartó ő is, évek óta övé a sáv, a kórházba vivő.

            A másik sáv, a fickóé sikeresebb. Először is jobb a sáv tempója. Lassú, de nem végtelen. A kórházas végtelen, nincs ember, aki jótékonykodna benne. A másik is hosszú, de pont egy jótékony szünet van benne, aztán huss, lehet haladni. Pont arra elég, felismerjék egymást a partnerek, egy-két szó, és indul a sor.

            Éppen azon gondolkodom, hogy a vidám piros sígatya már felesleges, pedig pár hete is fontos volt, szépen virított a tavaszi fehérségben. Lassan hőség van. Gurulok be a gesztenyék alá, nézem a helyet. Ahol állnia kell. Ott is van, szép tavaszi pompában, éktelen világoskék kalapban, műanyag szalmakalap. Égszínkék egyrészről, bilikék másrészről. Hökkentő az első tavaszi melegségben, a mégoly rikító színek között is. Nem állom meg, lenyomom az ablaknyitó gombot, jól érzékeli, pattan.

-         Ez egy gyönyörű kalap, párja nincsen. Jó reggelt! –kinyújtom a százast.

-         Kezitcsókolom. Kaptam, az egyik emberem foglalkozik vele. Ígérte, hogy hoz egyet, két éve lehetett, és tessék. Tegnap kaptam, mert születésnapom van.

-         Isten éltesse! Igazán csuda darab.

-         Örülök neki, ígérte hozta!

-         Hajléktalan?

-         Az, az, illetve albérlet, az asszonnyal és a gyerekkel.

-         Ki az asszony? Ő van a másik sávban?

-         Ja, beteg. Nagy a baj. Kórházban, rákja van, tüdő.

-         Hány éves maga?

-         52. Most van a születésnapom.

-         Isten éltesse, remek a kalap, indul a sor. Vigyázzon!

Újra megállunk, második piros, fut vissza, nem komótosan, keres a sorban, megtalál.

-         Az, az alkoholista, dehogy a feleségem. Dehogyis. Ezek megisznak itt egy nap tizenöt-húsz liter bort, akármi legyek, ha nem.

Gurul a sor, én is, lépést tart. Érzem, nagyot hibáztam.

-         Tudja a legnagyobb baj, hogy össze-vissza hazudnak az embereimnek. Azok. Megkavarják őket.

Mutatja a mobilján a képet.

-         Ez a család, itt az asszony, látja, rendes asszony, nagyon beteg. De nem az, dehogy…-bök mérgesen a szomszédos sáv felé- hazudnak az emberimnek, érti, hazudnak és oda a bizalom…

-         -Lépjen hátrébb, indulok, bocsánat, de megy a sor!

-         Csókolom, persze…

A Szállónál gondolom végig, milyen emberei lehetnek. Ez egy maffia, az alkalmazottai? A fenéket, jövök rá, a kliensi kört hívja így, minket.

Ma is tündökölt a reggeli fényben a bilikék, műanyag kalap. Viszi a rutin, tudja hogy embere vagyok, de nem ismer meg. Elmeséli újra a kalapot, a szülinapot. Szabadkozom, nincs ma százas.

-         Nem baj, semmi baj!

-         Hogy van az asszony?

-         Ma jön haza, reméljük minden rendben lesz…

-         Adná a jó ég,….jaj indulok, vigyázzon, hétfőn jövők….bomba a kalap! Hogy hívják Magát kérem? Szeretném ismerősként köszönteni majd hétfőn, ebben a kalapban…

-         Rézműves Adolf – kisebb hapták, újra kedves eleganciával.

-         …Indulunk, minden jót, újra,minden jót! – integetek az ablakból.

-         Vigyázzon magára is a Teremtő! – és mint egy filmsztár, széles gesztusokkal lengeti felém a bilikék kalapot Adolf.

Ahogy hátranézek, a reggeli verőfényben hullik, mint a hó, a gesztenyefák virágjainak rózsaszín szirma, a kanyarra, a sétányra, a kórházra, a kórház macskáira, és a vörös  kéményére, és Adolf bilikék kalapjára.