Versatil

Photo: Dofka

Vonatozom. Mostanában sokat kell. Most újra Szegedre. Szeged az ország talán legszebb városa. Hacsak szülővárosom Budapest ott nem volna. Szeged más. Kedves. Elegáns, fiatalos. Az a város, ahol egyetemek és egyetemisták vannak máshogy él. Szeretem, ahogy él.

            Hajnali kettőig pakolok, és csak újra nekiülök az előadásnak, mert nem tetszik. Nincs benne, amit szeretném, ha értenének. Újraszerkesztem. Nem elég, hogy adatok legyenek, kellenek a szöveges részek, felvezetni, következtetni.

            Reggel aztán nagy a futás, lóhalálában érem el a vonatot. Jegyet is kell venni, nincs kártya. Már tudom, melyik vágány az enyém, húzom a bőröndöt, olyan nehéz alig tudom leemelni a villamosról. Mi a fenét cipelek, húzok? Próbálom fejben összeszedni, mit cimbálok a guris kofferben. A két fordulóban, éjjel és hajnalban négy évszakra pakoltam, sajnos most ilyen az idő. Ez a súly oka. Meg a laptop, a retikül (mázsás), az ásványvíz, a kötött, reggeli kabát.

            A pénztárnál óriási sor kanyarog, próbáljuk megérteni a pótjegyet, mától aktuális. Akinek nem kell, az is rákérdez, pórul ne járjon. Öt perc marad indulásig. Ez nekem nagyon kevés, rettegek, hogy lemaradok. Lerogyok a helyemre. Szerencsére kettes ülés, magam mellé lerakom a rengeteg, idióta cuccom. Hátradőlök, hálát adok, hogy ezt legalább elértem. Az előző jobb lett volna, de ez is jó. Indul is. Behunyom a szemem, Kőbányáig engedem magamnak a lecsillapodást, hogy ne folyjon a hátamról a víz. Jó, hogy hoztam ásványvizet, még akkor is, ha pokoli nehéz.

            Az előttem ülő, madárcsontú, idős hölgy végtelen rendezgetés után, hátrafordul.

-         - Ez a vonat visz Kecskemétre?

-         - Végtelenül remélem, mert akkor én is jó helyen vagyok.

-         - Köszönöm, nagyon kedves.

Pedig inkább cinikus voltam. Nem direkt, csak nagyon korán van. Mobilozni kezd, valamit arról tárgyal, hogy a pendrive-ról még ne nyomtassák ki, amit tegnap írt, mert még javítja. A hölgy legalább hetven éves, később be is bizonyosodik, mert nem kell neki jegy. Csak a pót.

Nyolc óra van, vajon kit fáraszt most ezzel? Az évszakokkal ő is bajban lehetett reggel, óriási fehér csizmát visel a balon kosztümhöz.

            A kalauz türelmesen magyarázza a pótjegyet, nem vett. Előkészítette a személyi igazolványát, elmúlt tehát hetven. Egy vonaton pillanatnyilag három ár van érvényben, ha jól értem. Ugyanoda megyünk, ugyanannyi idő alatt. De van gyors vonati felár, itt meg IC helyjegy is. A kalauz mondja, mondja, látszik felkészült a mai napra. A hölgy picit összezavarodik. Nem csodálom, én is elvesztettem a fonalat. Az egész kupé, legalább is a hátsó része, a mi vagonunknak összetanakodik. Hogy járna a legjobban. Mindenki tanácsol, oktat, a hangnem békés. A mávos fiatalember is hagyja, kalkuláljunk. Kezdetben három markáns irányzat van, ez két állásponttá kristályosodik. Vagy maradjon itt a néni, a fészkes fenéért ne költözzön, fizesse ki azt a pár száz forintot. Nehogy már nyolcszáz forintért ne menjen át, marhaság lenne. A kalauz bölcsen elvonul, hagy időt a döntésre. Tényleg nem akarja megvezetni. Lehet, hogy amúgy se akarná, de velünk most különben is törököt fogott. Spontán csoportunk kalkulál, mérlegel. Azt döntjük, nem érdemes ráfizetni, inkább költözzön. Ő is ere hajlik.

- Nagyon szépen köszönöm a kedves segítséget, igazán nagyon figyelmesek. Igen, felesleges lenne, persze értem én. Köszönöm szépen, kérem szépen.

Integet a kalauznak, aki az átjáróban lengedezik.

-         - Ne haragudjon, hogy csak így ideintettem. Szíves elnézését kérem, köszönöm, hogy idefáradt. Igen a kedves utastársak is segítettek, döntöttem. Legyen szíves, adni egy pótjegyet!

Senki nem szól, még csak köhintés sem esik. Végül is az ő dolga. Az átülés mellett kiálló tanár úr is visszasüpped a mappájába, feladja, így udvarias.

- Nagyon szépen köszönöm, hogy segítettek. Mindnyájuknak, igazán köszönöm. Visszaadják ezek a pillanatok az embernek, az emberekbe vetett hitét. Igazán köszönöm!

Fásultan zötyögünk. Több szó nem esik. Ki kell nyitni a laptopot, újra szeretném gondolni a chartokat. Újakat teszek be, kiveszek. A túl elméletieket irtom. Aztán visszateszem.             Átsandítok tanár úrra, nézem, mit csinál. Ha nem lennék biztos benne, hogy tanár a sötétkék orkán felirata eligazítana, de nem kell. Ősz haj, ősz szakáll, rendezettség. Kis tanári hátizsák. Irigykedve nézem, az én barokkos bőrönd-táska rendszerem feleslegesnek tűnik. Nyilván egy napra megy, az könnyebb. Pislogok a spirálozott dolgozatba, amit javít. Jól halad. Bár ki-kiájul ő is. Akkor öt-tíz percet szundít vagy csak szemet pihentet. Az én szemem is fáradt, meg a szemüveg se oké még. Nem látom, mit javít. Visszagubózom a magam bajába. Pihentetem a szemem én is. Ahogy kinyitom, máshogy esik a fény. Látom, nem magyar a dolgozat, kis zötykölődés, rájövök német a szöveg. Korrektúrát csinál. Szabályos korrektúra jelekkel. Sosem tudtam megtanulni igazán. Ez még a klasszikus jelrendszer, nem a wordös baromkodás, amit soha az életben nem lehet elveszteni igazán. Ez még grafikus jelekkel készül a papírra, a szöveg margójára. Versatillal. Ámulok. Szépen, puhán fut a grafit a papíron. Ott a jel, mellette a javítani való betű, az áthúzott, fölösleges betű. Amikor elfárad és kicsit szemet, agyat pihentet eltünteti a Versatil hegyét. Visszaengedi a ceruza hüvelyébe. Aztán, ahogy eszmél újra nyitja, engedi ki a hegyet, pont amennyire szükséges. Veti a papírra a szükségeseket. Végtelenül imponál. Irigykedem. Németül olvas, sőt javít. Ez nagyon nagy tudás lehet. Meg kellene tanulni németül. Kicsit ki kéne látni az angollal folytatott nemes küzdelemből. És meg kell tanulnom a korrektúra jeleket, imádom ezeket a tradicionális formákat. Lesem, mintha mágus lenne, és húzkodná elő a nyulakat a kalapból. És a Versatil…

            Lassan beérünk a pályaudvarra, egyetemi dzseki összepakolva, dolgozat kijavítva, kis hátizsák frappánsan bepakolva. Ruganyos léptekkel halad az állomás épülete felé. Azon gondolkodom, vajon volt-e jegye. Vagy neki se kellett, csak pót. Na jó, ha hazaérek, legalább egy Versatilt veszek.