A régit visszasírjuk

Az ember annyit morfondíroz dolgokon, és egyszer csak leveszik a terhet a lelkéről. Például így, nagyon egyszerűen. Molyolok a megosztások között, egy késein megakadok.  Különösen kedves, soha nem látott  face-ismerős osztott meg lefekvés előtt, elnyomnivaló utolsó cigarettái mellé néhány zenét.

            Olyanokat, amiket én nem nagyon ismerek. Egyrészt korosztályosan, aztán meg hülye elutasításból. Nem kéne. Mármint elutasítani. Szépen nyitogatom az ajánlott file-okat. Hát, jaj. Az emberi nyomorúság, vívódás tengelye igen konstans. Mi végre, ki végre, miért is, és miért is nem.  Kivel kinek, miért és miért nem?

            Úgy megnyugodok, hogy csuda. Már a népdalok okán is éreztem ilyesfélét, hogy nekem nyugodtan hátra lehet dőlnöm, mert mindent megírtak., de most különösen ezt érzem.

            Andalító muzsika, a nekem  fel nem dolgozható Kádár-rendszer különösen andalító muzsikája. Megjelenik a művésznő, nem megjelenik, hanem úgy felragyog inkább.

Egyszer csak ott áll és minden nagyon szép. Nagyon szépen megcsinálták a kulisszákat akkor. És ezt énekli. Vagy majdnem pontosan ezt:

„Mindenkit elfelednek egyszer, örökké semmi sem fáj

A régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj

Mindenki helyére már várnak, az élet soha meg nem áll

Úgy megfakult a múltunk,

Csalódni megtanultunk

Sokszor becsapott minket a nyár.

Sírig tartó szerelem az nincsen, még akkor sem ha százszor elhazudjuk

Az életünkben azon múlik minden, hogy azt az igazit feledni tudjuk.”

És ezt énekli a díva, kedvesen, a késő kádári jelmezben, mifene részletekben, „…a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk…” lenyűgöz.

Mással is kibírjuk….ha muszáj

Fantasztikus, drámai tömörségben van együtt minden……de mással is kibírjuk, na ez akadt be leginkább….a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk. 

Honnan a fenéből volt ennek a nemzedéknek ennyi ereje, hogy csak úgy „.mással is kibírja…” és az életet vitte tovább. Ezen most nagyon el fogok gondolkodni.

Van úgy, hogy egyszerűen jó

Photo: Dofka

Van úgy, hogy sikerülnek a dolgok. Találok parkolóhelyet, elérem kényelmesen a villamost.  Nézem a lipótvárosi házakat, nekem most elhagyatott. Felülök a vonatra és három átülés után már a végleges helyemen vagyok. Persze az átszállás feszélyez. A hajléktalanok tanyái újabb részeket vettek birtokba, eszement mennyiségű lomot halmoztak össze, vajon miért, és hogy.  Legalább a kifejezés szép magyarul, hajléktalan. Legalább szépen hívjuk őket. Vajon hol kell átszállni. Szolnok logikusnak tűnik. De nem vagyok benne biztos. Várom a kalauzt. Még soha nem vártam a kalauzt. Inkább félek tőlük, aranykártyával is. Kész,  a másik oldalon vannak, ez nem lesz máshogy.  De most nagyon jól járok, elővesz valami ketyerét, és azonnal kiderül minden, vágányszám, percek, kész az itinerem, nyugalmam van.

            Olvasom, amiért hívtak, jegyzetelek. Rövid az idő, alvásra nincs lehetőség, pedig erős, hajnali indulás volt. Nézem a vadakat, még nincs hó, amiben nem tudnak eltűnni, három őzet látok összesen, meg nagyon sok ragadozó madarat. Nyulat egyet sem. Pedig ők nagy kedvenceim, baromi nagyok is vannak. Ülnek a mezőn, és szépek. Valamennyi Peter Rabbit, Fazekas Beatrixtől, aki mégis inkább Beatrix Potter.  

            Megérkezem. Keresem a helyi járatot. Az egész kisváros ködben úszik. Mehetek gyalog, nem kell buszra várnom, elérem gyalog a célállomást. Mutatja a kérdezett, ott a két templom között van a városháza, hiszek neki, de templomot bizonyosan nem látok. Nem hogy kettőt. Azért csak kaptatok a mutatott irányba, szépen karban tartott gyalogösvényen, itt is támadnak a biciklisek, de normális tempóban és elférünk, rendjén van minden. Ahogy közelítek látom a templomokat, újak, nem túl magasak, a városháza még talán magasabb is. Van egy református, meg egy katolikus. Parkban állnak, gondozott kertben. Szobrok veszik körül. Még nyílnak a rózsák. Idén még nagy fagy nem volt. Ködben, szitálásban megyek, de nincs hideg, nincs hó. Attól nem kell tartani. Kiderül, minden egy kupacban van ebben a városban, minden amiért megyek. Leszállok a vonatról, két lépés a Városháza, három a művelődési ház, ugyanennyi a Gyár. A Cipőgyár. Az egész város alapját ez adja, ez a manufaktúra, egy cseh ember alapította itt az Alföld közepén, innen a város alapja. Lélekszáma alapján nagyközség is alig lehetne ma is. Engem egy másik Gyár köt ide, a Növényolaj. Apám, anyám járt ide sokat. Furcsák ezek a szálak, mintha lenne valami kapcsolatom ide. Pedig most vagyok először.

            Egy órával előbb vagyok jelen. Megnézem mind a két templomot. Alaposan. Mindenki udvariasan köszön. Hatalmas nyugalom vesz körül. Kényelmes, tágas parkolóhelyek, figyelmes emberek.  Negyed óra nem kell, lebukom, rájönnek mi járatban vagyok. Kávét kapok, figyelmet, előkészülünk.  Jót beszélgetek a városról.  Örülnek, hogy külső szemmel is szépnek, rendezettnek látszik. Percenként jelentkeznek közmunkások. Eligazítást kapnak. Meg emberi szót, tovább kell menniük az orvosi vizsgálatra.  Megértik. Valami beutalóért vissza kell jönniük, még nem készült el, visszajönnek. Délre kérik őket. Csendesen. Ők is nyugodtak, köszönik. Mennek, hogy jöhessenek újra.

            A jelölt tehetséges, tisztelik, bizalommal veszik a pályázatát, nincs sok dolgom. A jegyzőkönyv korrekten, szöveghelyesen elkészül rekordidő alatt, a készítője jókat röhög az informális beszélgetésünkön, miközben mondatokba rendezi, ami az elmúlt órában történt.

            Eltűnünk a cipős boltban, gyári áron juthatunk gyönyörű darabokhoz. Hozzá is jutunk. Még jut egy is kis idő a városra. Egységes, kitalált. Klasszikus művházzal, akár Dunaújvárosban is lehetnénk. De nem ott vagyunk. Itt vagyunk az alföldi szép ködben.

            Kedvesen kikísérnek a vonathoz, ami szintén két perc, csuda kényelmesen odaérünk. Kapok süteményt az útra, még egy gépi kávét, egy jó kis cigi szünetet, egy kis Szegedi Kati kiállítást. Rég volt ilyen jó dolgom.  Van ilyen egyáltalán?

Megy a gőzös

Nem szeretek a vonathoz nagyon kiszámítva érni, mindig jó rátartással indulok. Akkor is, ha nagyon korán indul. Negyed órával előbb biztos, hogy a peronon ülök. A hajnali város csendes, nem látok hajléktalant, pedig a pályaudvarokon mindig akad, a környező aluljárók hemzsegni szoktak. Most nem látok egyet sem. A kis sütis boltok már kinyitottak, a szép zöldséges is éjjel-nappal üzemel. 

            Megveszem a csokis csigákat, iszom egy pályaudvari kávét, ami egyként nagyon rossz mindenhol. Legalább meleg. Húzza a vállamat a laptop, az iratok, a most vásárolt folyóiratok, újság. Bekészülök, hosszú út lesz. Viszem a szokásos vizemet, anélkül egy tapodtat sem. Nézem a kijelző táblát. Még nem írták ki az enyémet. Jó lenne, ha kiírnák, be lehetne szállni, lepakolni, melegben lenni. Nézem a késéseket, van negyedórás, látok ötven percet. Ezek az érkező vonatok. Elég nagy a fejetlenség. Tülekedő, kapkodó, rohanó emberek. Ők a késve érkezőek. Nézem, hogy van egy nagy tábor az indulást jelző tábla előtt, akik farkasszemet néznek a kivetítővel. Furcsa, senki nem mozdul, mindenki egyfelé néz. Nem is értem, mi ez a furcsa elrendeződés, ez a szokatlan jelenet. A jelzett induláshoz képest már csak öt perc van vissza, még nem írták ki. Döbbentem nézem a kijelzőt, pont mint az összes többi, pár perce még furcsállt kompánia.  Mozdulni többet én se merek, ha kiderül honnan indul a vonat, igyekezni kell, pár perc van az indulásig. Gondoltam én. Egyszer csak mozdulnak a feliratok, átpördülnek a kijelző sorai és az induló vonatoknál is megjelennek a késések. Az enyémre 20 percet írnak, majd kicsit később harmincat. Az utazóközönség fegyelmezett, inkább csak felszisszenünk a kihirdetés után. Kezdek fázni, bemegyek a pénztárakhoz, három-négy pad van a váróban, ha leül az ember rájuk, nem látja a kijelzőt. Dönteni kell. Vagy figyelem hová áll be a vonat, vagy ülök. Ezzel vagyunk még páran. Az indulók megfejtik, addig nem tudunk besorolódni, amíg a sok késő érkező partot nem fog. Az érkezők idegesebbek, káromkodva, szentségelve állnak be az információs pulthoz, nem értem miért. Összevesznek, szabad-e kiabálni szegény információs lánnyal. Megadóan oszt kicsiny szelvényeket. Időm van, amikor elfogy a sor, a pillanatnyi szünetben beállok én is, kapok is egy hetven perces késést igazoló bélyeget. Ez nekem semmire nem jó, forgatom, ezzel igazolja a falka gyerek az iskolában, a felnőttek meg a munkahelyükön vagy hol, a késés oka a vonat.

            Több mint egy órája kóricálok a hajnali állomáson, nézegetem a kisboltok életét, kemény világ. Állnak a légben ők is, szerencsére még hideg sincs nagyon, de csak kezdek fázni. Kiírják a peront, lendületet vesz a nép, rossz rajtot veszek, de minden rendben, ahogy felérek, el is indul. Úgy tűnt lesz két órám, az érkezésem és a kezdés között. Szépen elkopik a két óra. Éppen odaérek. Végül egy óra késéssel érek le, és húsz percet várok a buszra. Az út szép, végig a déli parton, a tó szürke, inkább acélos. Csapatokban ringnak a kacsák, vajon fáznak-e. Nézem szemben az északi part hegyeit, jó volt ott nyáron. A déli part fenyői alatt szép, klasszikus nyaralók, némelyiknek neve is van: Hív-lak, Vár-lak, Évának, Pihenő. Szépek. Többségüknek közvetlen partja van, stéggel. Aztán elhagyjuk a tavat, jön a szép dombos Zala.

            Teszem a dolgom, megy minden rendjén. Az a forma jön elő, amire számítottam. Erre fel vagyok készülve. Igazából másra is. Azért van új fordulat, minden szigorodik, formalizálódik. Visszafelé kivisznek az állomásra. Ez egyfajta siker.  Van harminc percem egy igazi vidéki restiben várakozni. Egy bőrkanapén ülhetek, nyertem két ingyen biliárd kört az ötszáz forint feletti fogyasztásom okán. Nézem, kivel játszhatnám le. Két idősebb férfi van rajtam kívül, az egyik ül, a másik áll. Aki ül, iszik egy vörösbornagyfröccsöt, az álló nem iszik semmit. Áll az asztal mellett, néha felötlik, nem is együtt vannak. Egy árva szót nem szólnak egymáshoz majd húsz percig. Néha teljesen más felé néz az álló. Moccanatlan. Ahogy az ülő is. Néznek a semmibe, némák mint a kacsák az ólomszínű tavon. Aztán együtt indulnak mégis, akkor se szólnak.

            A vonat a net szerinti idő előtt indul. Egyedül vagyok az egész vagonban, még elérem a partot világosban, néma.  A víz csak magában gyűrűzik, nem látom a kacsákat sem.  Két órája ülök egyedül a vagonban, amikor lemerül a telefonom, a laptop. A negyedik kalauz is  kéri el a jegyem. Egyik sem tud konnektorról. De nyugtatnak, ezt a szerelvényt nem kapcsolják le, felmegy Pestig, azaz Budára. Negyed hatkor nagyon fázom, magamra húzom a kabátom, húz az ablak. Nincs senki a kupéban, de a vagonban sem. A végállomás előtt ébredek, nézem a Dunát. Mindjárt megérkezem. Próbálom magam összeszedni. Percre pontosan érkezünk. Egy lélek sincs a kijelző előtt. A könyves lányok zárnak. A pogácsások, büfések nem.  El kell jutnom a villamoshoz. Fázom, pedig nincs hideg. A váróterem üres.

 

Apa

Photo: Dofka

Tudtam, hogy apám beteg, és már annyiszor álltunk a családban a halál mellett értetlen, de aztán tovább mentünk. Tudtam, hogy az apám beteg és mégis döbbenten álltam az intenzív osztály folyosója végén, hogy meghallgathassam, mit mond az orvos. Apát aznap tették át az intenzívre, intubálták, lélegeztették.

Amikor az orvos le tudta tenni a telefont, amin a vadászkalandjait egyeztette, kicsit kitérve a sípályák különbözőségére, azt kérdezte tőlem, hogy juthatott ilyen állapotba apám. Én is szerettem volna valakitől megkérdezni ezt. Mielőtt nekiindult a hosszú folyosónak, aminek az elején álltunk, én és anya, ő meg a végén vadászott, megkérdezte az asszisztensét, volt-e first contact. Mondták, volt. Most azt gondolom, a first contact szerintük az, hogy láthattam-e apámat céklavörösen, csövekre kötve kínlódni. Vagy más. Láthattam, ez volt a first contact.

A last contactból  nem kértem. Amúgy sem tudtam volna két órán belül átjutni Budakeszire, irtózatos hó esett előző nap. Főzés közben csörgött a telefon, három napja a koszos tetejű, kórházi hűtőn töltöttem ki egy űrlapot, kit értesítsenek. Ránéztem a riadt tekintetű anyámra, döntöttem, beírtam a saját telefonomat. Próbáltam kikerülni a zsírfoltokat, gondoltam csak nem lesz szükség a számra, de azért igyekeztem olvashatóan átadni.

Csörgött a telefon, gondoltam anyám egyeztetne az indulásról a kórház felé egy utolsót. Megbeszéljük, hol várjam.

Tudom, hogy válaszoltam a kérdésekre, és azt is, hogy megértettem, amit hallok. Aztán rogytam csak le, zokogva. Nem volt időm gondolkodni, hogyan mondjam anyának el, tudtam hogy pár perc múlva elindul, gyalog a havas utakon apám járókeretével, ami nem akadt a kórházban. Tudtam, hogy nem szabad elindulnia, nem kell elindulnia. Úgy vette tudomásul a hírt, mint minden csapás hírét az életében, csendes nyugodtsággal. Öt percen múlt, hogy nem indult neki a két órás útnak, hogy a rémülettel még szembesülhessen is egészen közelről. 

A leves kifutott, értelmetlenül folyt a lábasból a lé a kerámiatűzhelyre, kikapcsolt magától.  Bámultam az ablakon ki a hóesésbe. Elértem a barátnőmet.

                        - Apám meghalt, segíts elérni atyát, harangozzon!

Húsz perc múlva megszólaltak rekedten a harangok, majd egyre diadalmasabban adták tudtul, egy lélek elindult ezen a havas napon, egy olyan havas napon, amikor az ég és a föld olyan közel van egymáshoz.