Jön a kedves üzenet. Ha nem
elírás, márpedig kötve hiszem, ismerve a feladóját, szellemes. Elgondolkodom,
az okáig. Ismét a mennyiség és a minőség témaköre, mindig is nehezen birkóztam
meg, ha egyáltalán valaha sikerült is a filozófia leckékkel. Egyszerűen elhagy
az értelmem egy határon túl, nem tudom követni a kifejtéseket. Az mondjuk
világos, hogy mennyiségi kérdésekkel nem okvetlenül hatunk minőségi kérdésekre,
bár bizonyos esetekben igen.
Tulajdonképpen
picit ijesztő is ez a jókívánság. Fel kell tennem a kérdést, van oka a jó Istennek,
a mindenségnek engem éltetni. Ha az isteni szeretet olyan, amilyennek olvassuk,
akkor persze. Miért ne lenne oka. Ha mégis szőrösebb szívű mondjuk, akkor a
fene se tudja.
Nem
találtam fel semmit, mégcsak meg se találtam semmit, nagy felfedezéseim,
eredményeim nincsenek. Aligha tudok fájdalmat csillapítani, titokzatos belső
világokban műtéteket végezni, életet menteni, agyat operálni, fájós fogat
húzni. Nem találtam meg az emberiség nagy megoldóképletét, nem fogom
felszámolni a mélyszegénységet, nem rajtam múlik a világbéke, nem tudom
enyhíteni okos ötletekkel a gazdasági válságot. Szóval, ha szigorúan mérnek,
sok oka nincsen a dolgomnak. Az alapvető kötelességeim időarányos részét
letudtam, igyekeztem tisztességgel. Bár vannak, voltak szánni való megoldásaim
alapkérdésekben.
Sokszor
azt hiszem, mindent tudok már a világról, aztán megdöbbenek hogy két utcával
arrébb van egy másik világ, titkos kertek, új virágok, ismeretlen fák, templomrom. 25 éve megyek el mellette naponta, 500 méter . Ma fedeztem
fel. Az emberekről még többet gondoltam tudni, aztán jönnek újabb emberek és
újabb értelmet hoznak új kategóriáknak. Naponta nyílnak új kapuk, mint ahogy
záródnak be.
Vijjogva
robog a mentő a falu felé, egy bevezető út van, messziről hallatszik az útja.
Megismerem, mentő. A tűzoltóautó
hangja más és erősebb. A rendőrségé visítóbb. Látni nem látom, de a hangot
követem a teraszról. Beért a faluba, jön föl a hegyre. Figyelek tovább, nem a
másik hegyre ment, idejön. Nemhogy a hegyre, ide az utcába. Kapom a kabátom,
igen ide. Összefut a szomszédság, legalábbis a kerítésekig, aztán mindenki
visszavonul, segíteni nem tudunk, láb alatt lenni minek. Aggódva nézünk össze.
Nagyszombat van, a halálon győző élet
ünnepe. Mégis szirénázva figyelmeztet a mentő, milyen törékeny az emberi élet. Milyen
könnyen lehet baj.
Ragaszkodnék
ehhez a világhoz még is. Oka van, vagy nincs, hogy az ragaszkodjon hozzám. Én
ragaszkodnék, mert szép. Mert jó benne lenni. Jó sonkát főzni, tormát reszelni.
Jó muskátlit ültetni, jó kutyát dögönyözni. Jó lázas gyereket itatni,
szeretgetni. Jó vezetni a virágporos tavaszi úton. Jó nézni a rusnya bogarakat
mászni. Jó látni az esőcseppeket az ablakon. Jó nézni a szülinapi bolondos
szélforgókat. Jó orgonát szedni. Jó összeszedni a heti szennyest, morogni kicsit
érte. Jó nézni a napfényben cikázó rigót. Jó órákat telefonálni teljesen
felesleges dolgokról. Jó értelmetlen terveket készíteni nagy utazásokról. Jó
hangosan röhögni minden képtelenségen. Jó boldognak lenni néhány percig. Jó
majdnem fájóan ölelni. Jó szomjasan inni, éhesen enni.
Szóval
okkal, ok nélkül még maradnék kicsit!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése