Vödrös narancs

Izgatott kiabálást hallok a sor elején. Egy vevő és a biztonsági őr küzdenek. Különösen idegesek. Majdnem ölre mennek. Többnyire nem is látni itt a biztonságiakat. Posztolnak, posztolnak, de legkevésbé a pénztár körül. Mi a fene van. Mi okozza, ezt a váratlan izgalmat.

            Tempósan pörölnek a kocsi fölött, narancsokra mutogatnak, ide-oda csoportosítják őket. Mi a fene lehet a probléma, várakozom, igyekszem türelmesnek lenni, de valójában idegesítenek, mi a fenét szarakodnak egy adag naranccsal, vagy kettővel.

            A biztonsági emberen látszik, ma ez a sokadik csatája, bele van fáradva, még inkább keményedve. Harcol, mint Don Quijote, érvel, próbál udvarias lenni, nem megy neki. Feladja, eltűnik. Elég erős a drill a rendszerben, így a pénztárostól sem tudom meg, mi a fene a baj oka. Nincs is időm utána menni, egyszerűen csak veszem a naranccsal van valami.

            Megyek másnap is, újra ordibálás van a pénztárnál, szelídebb, mint tegnap de határozott. Most látom jobban, a vödrös naranccsal van a baj. Vödrös narancs akció van. Egy praktikus műanyag sok mindenre használható vödörbe lehet szedni narancsot, egységáron. A többnapos konfliktus oka, hogy a megadott űrtartalmú vödörbe a nép megpróbálja bepréselni az optimális mennyiséget. Az meg többnek tűnik, mint amit a vödör befogad. Szép kis egyensúly gyakorlat kezdődik. Az emberek veszik a vödröt, és szépen megpúpozzák, aztán rátesznek még legalább egy szemet, de megáll rajta még egy, és aztán még kettő. Szép kis narancs piramisokat építenek a vevők, elégedetten, ügyesek. Lépnek egyet a trolival, borul az egész alkotmány. Aztán a pénztár gumiszalagján megpróbálják újraépíteni a kompozíciót. Természetesen nem sikerül, meg nem is olyan gyors az építés, mint a próba alkalmával. Dűl szanaszét a halom, gurul össze-vissza a sok fölös narancs, potyog le a szalagról, esik-potyog szanaszét. Ez egy biztonsági őrnek a téboly maga. Pláne aki komolyan akarja venni. Több napja ilyeneket fogunk ki. A pénztáros lányok teszik, amit tudnak, húzzák le a vödörnyi narancs árát, aztán várnak, mit hoz ki a vevő és a biztonsági ember alkuja.

            Próbálok nem oda nézni, mit egyezkednek, forgatnak ide-oda narancsokat, húzkodják az árut. Jár, nem jár. Nem látok olyat, hogy valakitől elvennének narancsot, de lehet hogy nem jól figyelek. Méltatlan az egész.

            Napok óta tart az akció, naponta figyelem a fejleményeket. Szörnyű a tanulság, mindenki púpoz. Mindenki púpoz, de vannak különbségek. Vannak szelíd púpozók, vannak komolyabb specialisták, és vannak a tökéletesen pofátlanok.

            Egy ilyen vödörbe 5 kg narancsnak kell elférnie baj nélkül. Ezt hirdeti az akció. 899 Ft egy vödör, egy másik kg, akción kívüli narancs 199 Ft. Elvileg száz forintot spórolhatunk a narancs árán és plusz a vödör. De ez nem elég, van a púpozás. Púpoznak, elég derekasan,  most épp egy különös púpozóval küzd a biztonsági, ő egy nylon bugyorral toldta meg az 5 kg-os terjedelmet. Nagyjából egy másik öt kg-mal. Rossz nézni. Hadakoznak, nagyjából egy ezresen. Elnézem a vevőt, néhány perc múlva beindítja az autóját, távozik innen.

            Nem nagyon látok olyan autót a parkolóban, amely gazdája erre az ezresre rá lenne szorulva, de persze, fene se tudja.

            Rohannom kell, jön a Krisnás fiú…

Elégett a citromos keksz

photo: Dofka

Utolsó simítások a szilveszteren, kedves évek óta tartó meghívás. Néha vettem csak át a szervezést, hagyományosan az enyém, a miénk a nyár volt. Nem is sikerültek szerencsésen a szilvesztereim, pedig nagyon igyekeztem. Első évben olyannyira, hogy nagyon. Akkor vettük birtokba az új házat. Nem lett jó vége, annak a szilveszternek. Annak sem.

            A Szilveszterrel az is a baj, hogy kötelező, nagyon nehéz irányítottan, megfelelésszerűen jól éreznie magát az embernek, ráadásul megadott időkeretben. A legjobb bulik nem ilyenkor esnek, azok régen péntekenként a konyhában voltak. Három négyzetméteren öten tudtunk cigizni, és fél óra alatt elfogyott négy palack bor. Még nem kellett vicceket mesélni, hogy röhögjünk. El is fogyott minden, lehetett menni új szállítmányért. Ma már nem kell. Marad, olyan mindegyformán. Meg nem is bírjuk már úgy. Vagy hát sehogy.

            Próbáljuk meg ezt a szilvesztert is, hálás vagyok, hogy valaki kézbe vette a maradék csapatból, szanaszét vagyunk évek óta, szanaszét szilvesztereink vannak.

Enni már alig tudunk, inni még inkább, de az se a régi ipari mennyiség. Nincs olyan sok szerveznivaló, metróbansorbanállás, kalkuláció, osztozkodás. Persze viszünk egy kosár piát, valami sóst, édeset, a gesztenyés tekercs már készen is van, a citromos keksz tésztáját behűtöttem, már csak ki kell sütni. Jó tíz perce azért csak telefonálunk már. Mikor egyszer csak elhangzik a kérdés. Olyan egyszerűforma kérdés: Igaz-e? Először nem kódolom a kérdésben szereplőket. Aztán igen. Ja, nem is hallottad? Hát nem, ez mondjuk elég megszokott. Atyaég, ez akkor most nagyon hülyén jön ki. Ez nagyon.

            Berakom azért a kekszet a sütőbe. Végigmozizom a sütő üvegén az elmúlt húsz szilvesztert, azt már ezzel a csapattal vittük végig. Hogy jutottunk ide, hogy ilyen kérdéseink legyenek? Így mellékesen a gesztenyés tekercs és a citromos keksz között. Hogy lett ennyi olyan kérdésünk, amelyekre nincs válasz. Automatikusan tárcsázom a számot, bámulok ki a kilátástalan sötét ködbe, kérdezek most én is. Megszakad vagy leteszik, megbeszéljük ingyen, személyesen. Akkor most erre kell várjak. Eszembe jut a sütemény, benézek a sütő ajtaján, szép lassan elégett az összes citromos keksz. 

Kominyár, azaz kéményseprő

A kominyár függ a fán.

A szokás szerint alakul minden. Csak hazakerül minden, aminek kell. Idén a hétvége sokat segít. Elhatározom, hogy az idei beszerzéseket teljes mértékben leegyszerűsítem. Gyökeres redukálás. Hiszen egyáltalán nem ez a lényeg, micsoda marhaság ez az egész, rohangálás, cipekedés, a lényeg meg elsikkad. Hetek óta óriási dobozokat nyomnak a gyomromba, vesémbe a villamoson, metrón. Megértően próbálok kitérni előlük. Legalábbis csökkenteni az elszenvedett károsodást. Szombaton a temetés után átkerülök Budára, nem állítom, hogy tervezett útvonalon, de ha tervezem se lehetett volna szebb.  A Margit hídon jövök végül, biccentek a Vígnél a Pannóniába, hát ez már így marad, ilyen elhagyatottan.

            A Mammuthoz idegek kellenek, s nem nagyon van annyi. Sóvárogva nézem a Körút boltjait, pontosan tudom, mit szeretnék. Hátha megúszom. Nézem a parkolóhelyeket, reménytelen, az üzletek is ismeretlenek. Jó húsz éve itt szereztünk be mindent, ezekben az árkádokban, az akkor megnyílt butikokban. Régen volt, most ez már egy idegen világ. Húzok át Budára, de leginkább mennék már haza a faluba. De még muszáj, egy két alapvető dolog hibádzik.

            Az egyik parkolóban 12 hely van, a másikban 17. Még egyszer átgondolom, muszáj. Elmerülök az alvilágban. Elég jól haladok. Meglepő módon találok eladót, kitart a nap nyugalma, bár nagy ára van. Kicsit átalakulnak a tervek, két óriási dobozt kéne egyensúlyozni a pénztárhoz, nincs ennek sok köze ahhoz, hogy hol lenne az ember igazán. Segítséget kérek, adnak. Mögöttem egy ezüstfejes bottal közlekedő urat kísérnek a pénztárhoz, költhetett rendesen. Kiemelt figyelemmel kísérgetik. Legalább nyolcvan, örülök, hogy kísérik, örülök hogy boldogult. Rugdosom a nehezebb dobozt a padlószőnyegen, a másikat szorítom. Sorra kerülök, előveszem a különféle utalványokat, a különféle címletekben, a táskám rettenetes bonyolult. Szegény éltes úr mögöttem türelmesen tűr. Nem tehet mást.   Leszámolom, leszámolják, időbe kerül. Elnézést kérek tőle, udvariasan elhárítja, pedig látom rajta az idegeire megyek a bonjaimmal, meg a dobozaimmal.

            Elküzdöm magam a garanciás pulthoz, nekem is segítenek. Gyorsak. Kérem, akasszák rám a két dobozt egyenlő elosztásban. Még próbálom megtervezni velük a legrövidebb utat a másik épület mélygarázsáig, de erre már nincs vétel. Ahogy a kis mozgólépcsőre fölevickélek, látom szegény idős úr elejtett mindent, pedig már nincs kísérője. Kaszál a bottal, de hiába. Teljes nyugalommal szemlélik a vele szemben üldögélő családok, unokák, senkit nem pattantanak. Próbálom tartani a nyugalmam, belátva, nem tudok visszamenni.

            Még ezután jön a többi apróság, aztán a szupermarket. Legszívesebben sírva húznám magam a legutolsó kör után, már egy másik parkolóban. Meglett minden. Akkor úgy tűnt.

            Huszonharmadikát végigfőzöm, sütöm, szépen kitartóan. Hajnalig tart, beleveszek, elfásulok, egyedül is maradok vele. Kényszeresen panírozok, ez a rendelvény. Nehéz elhinni, holnap, azaz ma folytatni lehet.

            Aztán sikerül, a fene se tudja, honnan kapunk erőt. Próbálom az angyalhajat, ez már inkább egy gyöngysor kiegyenesíteni, újra és újra összegabalyodik, pedig szépen tettem el. Egyszer csak kiveszik a kezemből, boldogan adom át. Ez is egy kis csoda. Nem is kicsi.  És feltesszük, újabb kegyelem.

            Sorra akadnak a kezembe a díszek, van olyan, amelyik a dédanyámé volt. Apró pici, opálosra kopott darabok, megsimogatom őket, de nem teszem föl, előkerül a csodálatos arany-smaragd porcelánkanna, teáskanna, csepp az egész. Visszateszem a dobozba, kérdő tekintet kíséri a mozdulatomat. Több, mint százéves. Nálunk kutya, macska mozog. Nem ritka, hogy dől a fa, vagy hogy kisebb hajtóvadászat esik rajta, röpülnek a díszek. Nem kockáztathatok, az édes gombákat sem teszem föl, pedig az hatvanas évek. Vannak nálam már tényleg antik darabok is, de ezek a hatvanas-hetvenes évekbeli darabok a kedvenceim. Ezeket inkább őrzöm, valóban díszíteni a pótolható, nekem már megint csak kedves,  újabb darabokkal szoktunk. Plüss almák, édes mackós gömbök, arany, ezüst, hó fújta szépségek, zúzmarás formák, csipke cseppek, óarany gránátalmamások. Ezt már magam szedtem össze, egytől egyig. Kicsit még aggódom, kinek tudom továbbadni. Mert ezeknek a hülye gömböknek akkor van értelmük, ha sok karácsony, sok közös emlék fűződik hozzá. Különben teljesen vicces, buta kis képletek. Giccsesek, persze, mitől ne lennének.

            Tapogatok a doboz alján. Kezembe kerül a Kéményseprő. A Kéményseprő, jaj Istenem a Kéményseprő. Ezt feltehetjük, nem törékeny. Plüss, műanyag, vagy milyen. Klasszikus gyerekkori darab, nem dédanyai. Szerintem Felvidékről való, a Csehszlovák ipar darabja. Emiatt Kominyár. Minden családomnak volt felvidéki dolga, odavalósága, odakerültsége, onnan való elkerülése,  gyökerezése. Sőt nyelve is, dédnagyanyám, akinek most óvom a dolgait mondhatta így, de vele ezen a nyelven és máson sem tudtam beszélni, mert nem tudtam elég gyorsan születni. Ezt a szót egy másik család tanította meg nekem, Kassán volt a Kéményseprős ház, amire utalva apósomat ijesztgették kicsinykorában.

            Sok fát díszítettünk együtt, akkor a Kominyár még nem volt nálam. Reszketős keze volt szegénynek, nehéz volt a díszítés, néha az volt a tétje leginkább, hogy ne legyen veszekedés, szépen lehessünk együtt. Talán sikerült. Most meg itt a Kéményseprő, a Kominyár, és rá is emlékezem.

            Emiatt is jó készülni, így együtt. Jó tudni, itt a fa alatt, Lukács szerinti Evangélium szerint mindjárt olvas a családfő, és újra szépen hisszük, hogy megszületett a kicsi Jézus.

Olvadt kristályok

photo:Dofka

Ólmos idő van napok óta. Szürke, vigasztalan, sötét. Decemberes. Végül is itt az ideje. Mennek az órák, csak leadásra kerül minden, csak csendesedik a téboly. A mai szombat az első szabadságos. Éjjel végighallgattam az egész Diótörőt, idén bizonyosan nem jutok el, élőben nem látom. Döbbenten nézem a fákat, ekkora deret rég láttam. Ahogy a macskát ki-bezsilipezem látom, hogy öt centis burkolat fonja körül a folyondár indáit.  Ennél tovább nem látni, hetek óta eltűnt a falu, csak  néhol úsznak  tompa fények a ködben.

            Morfondírozom elmenjek-e. Hideg lesz, sokan lesznek, a temetéseket jó megúszni, ha csak lehet, van hogy nem. Sokat kellett már végigcsinálnom. Egyre több hárult rám belőle. Utóbbiakon már minden. Alig maradtunk. Nehéz várni öreg, szélütött papra, ministrálni, ha muszáj, kevés a szolga. Állni a kocogós jégen, vagy ájult hőségben. Elparancsolni tántorgó sírásót, a hadra foghatók ingét legalább begomboltatni, fordíttatni lábhoz tett fejfát, a legnehezebb pillanatokban jattot csúsztatni…Aki csinálta, tudja, nehéz. Milyen nagyon nehéz megőrizni a maradék kis méltóságot.

            Azért csak beállítom az órát, bár nem kell koránra. Verőfényre ébredek. Ahogy eszmélek, válok sóbálvánnyá. A  napsütésben ott vakít a hetek óta nem látott, zúzmarás erdő. A kertben lévő fák ágai, gallyai, mint a kristálycsillárok üveglapjai szikráznak, gyöngyöznek. Megannyi apró, szivárványos vízcsepp, olvadás.

            Idejében érkezem. Bemehetek a fasoron autóval. Komótosan szállingóznak a fekete kabátok a ravatalozó felé. Nincs rohanás, békésen sétál mindenki, legfeljebb, ha egy szál virággal.  Békés az egész, békés és napsütötte. Ahogy nyitom a kocsiajtót hallom a zenét, zongoraszó. Mi lenne más. Csendesen, nyugalmasan gyülekezünk.

            Félek azoktól a temetésektől, ahol nincs pap. Esik szét minden, lesz formátlan. Ember legyen, aki ilyen helyzetben meg tud szólalni, és még olyat is mond, ami érdemes, értelmes, sőt felemelő. Beszélnek aztán, szépen teszik, beszél az Író, persze jól. Nagyon jól. Aztán olvas a Színész, saját művet, Tőle.  Talán ez a legjobb, kicsit mintha nem lennénk teljesen itt hagyva. Az értő olvasónép első mondat után beazonosítja, hallom ahogy a könyv címét mormolják mellettem, mögöttem. A sok nagyon jó közül az egyik legjobb. Az ember kisszerű nagyszerűsége, banálisan sorsfordító eseteink, torokszorító pitiánerségünk, nagylelkű önzésünk, hűtlen hűségünk, nyomorult botladozásunk, embertelen mégis szerethető  emberségünk.

            Még egy gyönyörű vers, üzenet azoknak, akik később járnak erre, aztán  magasba szökik a vízsugár,  a decemberi napfény játszik a vízcseppekkel. Megannyi olvadt kristály hull a földre. Elnyeli a csillogó fű.

            

Az első szombat

Bächer dedikál.

Nehezen kelek. Hosszú hét volt. Tegnap óta nincs a házban net, valamiért a mobilnet sem működik. Mennyire hozzászoktunk ahhoz, hogy minden a hálón jön, a film, a zene, a hír, a levél. Most nem jön semmit. Amit hazaküldtem a g-mailre, az se, az sem létezik. Furcsán lézengek egész este.  Régen az áramszünet volt ilyen frusztráló. Bármihez fog az ember, rájön, hogy nem megy. Érdekes módon erről beszéltem a héten egy konferencián, hogy alakította át az elmúlt húsz évben az életünket a net.

            Későn kelek. Ma szabadságon vagyok, dolgozós szombat lenne. Épp összeszedem magam, amikor csöng a telefon, át kell küldenem valamit, de menten. Akkor viszont be kell mennem. Éledezés alatt hívom az internet szolgáltatót, keringtetnek a menüben. Rég volt ilyen erős fejfájásom. Az aszpirin se segít, pedig az ritkán fordul elő.

            Nem én keltem először, ez is ritka manapság, a kutya, macska már evett. Megy a szombati rutin, üvegösszeszedés, szelektív műanyag, papír kidobás, macska-kutya kajavétel, ásványvíz, szódacsere.

-          Hozzam a lapot, vagy lemész?

-          Megyek, de hozzad, vagyis ne, mi a francnak?

-          Jaj, de talán nekrológ csak van benne…

-          Hozz, hátha, ...amúgy is érdekel ki lesz a helyén.

A lap elmarad, elfelejtődik. Megyek le a kisboltba indulva a városba, veszek egy újságot. Gondolom kinyitom, nincs erőm. Sajog a fejem, veszek egy kis ásványt, hátha javul. Beérek az irodába, nagy adventi bazár van a téren, az előcsarnokban. Szép kis forgatag. Kinyomtatom, átküldöm, javítjuk, szerkesztjük. Fáradtan ülünk kicsit. A december olyan nehéz. Sötét, fáradt, szomorú. Rohanós, tömeges, magányos.

            Ülök még kicsit a Dunát nézve, lepotyogtak a levelek, nézem a Parlamentet, gyönyörű. Átfut az agyamon, hogy voltam ott egyszer kisdobosként, azóta sem. Rodolfóra emlékszem, meg az éktelen nagy fára, nagyon tetszett. Mintha a lépcsőn énekeltünk volna.

            Lassan sárgás fények gyúlnak. Előveszem a lapot. Kinyitom. Félve persze. Talán Cserna-Szabót hozzák. Jó lenne, őt még szerette is. Na lássuk, milyen az első szombat , kimondani nehéz, nélküle… Ott a fotó, az egyik legjobb, ami készült róla. Az írás az övé. Szép, nyugodt, csendes, elégedett. Nem pöröl, nem politizál. Szeret minket. Minket, akik ilyenek, meg olyanok is vagyunk. Elköszön, megköszön. Búcsúzik. Föltették a hajtás alá. Végre egy  kései, de értő gesztus.

            Közben leesett az első hó. 

"Halálig írt"

Photo: Dofka
Sárból ágyon
http://www.youtube.com/watch?v=11LIPHevhTI

Húsz éve kezdődhetett. Sokat buliztunk, szombatonként szinte rendszeresen, vittük a gyerekeket is, jó, mozgalmas, fiatalos, boldog idők voltak. A délutáni gyerekalvás alatt készülődtünk az estére, a nagyon rövid, délutáni csendben készültem. Kihasználva a felügyeletet, hogy nem egyedül vagyok a felvigyázó, belemerültem egy kád meleg vízbe, magammal vittem, egy akkor még biztos, hogy pohár sört, a bort  még nem szerettem és persze a szombati lapokat, akkor még szinte mindegyiket megvettem, múlt hétig már csak egyet, azt is csak egy okból.

            Éveztem a lazulást, a pillanatnyi nyugalmat, azt hogy fél órára békén hagynak. Figyelhetek felnőtt dolgokra, tíz percen túl is, összefüggően. Így olvashatok például újságot is. Egyszer csak fölfigyeltem egy nem túl hosszú írásra, vitte a szemet a világos szerkezet, a rövid, emészthető mondatok, és persze a téma. A Moszkva tér. Novella sem volt, nyilván ez a tárca, amely fogalmat azt hiszem, nála sikerült megérteni. Pattantam ki a kádból, papucsozom (lopás tőle) átcuppogva a lakáson, mutatva a lapot:

-          Te, valaki megírta a Moszkva teret!

-          Mit? A Kalefot? Minek?

-          Azt nem tudom, de a szagok is a helyén vannak, meg minden…

-          Ki ez?

-         Valami fiatal krapek lehet, valami Bächer… (lopás tőle) próbálom az elázott lapot kiegyenesítgetni, no nézd, Bächer, Bächer Iván.

Ebben a pillanatban eldőlt, hogy módszeresen keresni fogom, mit írt. És írt eleinte ritkábban, majd hétről-hétre. Én meg olvastam hétről-hétre, később gyűjtöttem. Szisztematikusan itt van minden könyve, füzetkéje a polcon. Amikor legelőször itt járt, első dolga volt megvizitálni a könyvespolcom, nyugalommal, jóleső érzéssel állapította meg, hogy szép kis polca van, közvetlenül a legkiválóbbak  mellett, között: Babits Mihály, Thomas Mann, Szerb Antal, Molnár Ferenc társaságában

-          Meg van az összes – próbálkoztam.

-          Ez nem az összes, sokkal több van! – javított ki.

-          Akkor szerteszét van a lakásban, mert némelyiket állandóan olvasom – gyenge magyarázatnak tűnt, nem is ment át.

-          Rendnek kell lenni, a könyvek között különösen!

Az állandóan olvasott könyvek között van tőle a Klétka, azt én a kezemből ki nem adom. Jön nyaralni, sétál a fürdőszobából a hálóba, onnan a konyhába. Sok évet vártam rá. Az első részlete a lapban jelent meg. A Balaton parton ért a szombat, rengeteg vizsgatétel, számítás vett körül, akkor még a napon számolni, olvasni, tanulni is tudtam. Kora nyár lehetett, ha vizsgáim voltak. Olvastam a heti penzumot, neki penzum volt, nekem az ajándék. Egyszer csak lecsaptam az újságot, berohantam a vízbe úszni, hogy a könnyeimet mossa össze a Balaton. Sietnem kellett, egy zokogó, olvasó nő, furcsa látvány lenne a felszabadultan vakációzó családok között. Majdnem pontosan emlékszem a mondatra. „Azt hittük gyerek lesz. Nem az lett.” Ezt a részt ismertem meg először a Klétkából, a halál egyik könyvéből, amely a fiatalon meghalt feleség drámai könyve, egyébként meg fiatalságom kortörténeti dokumentuma, mégiscsak történelem tanár úr ír. Jött aztán sorban a sok családkönyv-halálkönyv, életkönyv. Megmutatva az élet minden nyomorát, kicsinyességét, undorát úgy, hogy a szépségét mindvégig érezhettük. A legnagyobb pechvogel sem lett kinevetve egyik lapon se, a tolnai vagy a kovácsi falusi szeretve volt, mint a tárcák összes, híres szereplője.

Azt, hogy tanárral van dolgunk, soha nem feledhettük, a legtöbb szombati után egy hétre nekünk is megvolt a lecke. Olvasni való, hallgatni való zene, megnézni való festmény, szobor. A szombat tizenöt éve azért volt szombat, mert ő írt. Ezért indultam nemegyszer boltba, szomszédfaluba, hipermarketbe. Hogy felcsaphassam hátulról a lapot, és nézzem, mit írt Bächer. Csapkodhatott a mennykő, a kukafedő, borulhatott a cekker, amit épp letettem, civakodhatott gyerek, macska-kutya én végigolvastam állva, többnyire a konyhában, előszobában.

-          Zavar, ha nem pontosan idézem, csak most úgy fejből, tudod kívülről a mondataidat?

-          Én, a saját mondataimat, tudod te, mennyit írtam, dehogy tudom…

-          Akkor megpróbálom, …..de várjál, izgulni fogok, összekeverem! - persze mindre emlékezik, látom a szemén.

-          Ne izgulj, én a nép egyszerű gyermeke vagyok…Röhögünk.

-          Na, ne tréfálj, apád zongoraművész, édesanyád építész-tanár

-          Igen, de én csak újságbaíró, ha legföljebb.

Volt egyszer egy közös falunk (lopás tőle), oda invitálom, szeretik, olvassák, szeretnénk meghívni. Tavaszban maradunk, tudom márciusi, próbáljuk ahhoz időzíteni. Egy héttel korábban hív, lehet hogy baj lesz, nincs túl jól. Én se vagyok túl jól, szabadkozom. A tavaszi napon akkora hó esett, hogy félő haza sem jutok az orvostól, félek attól is, kórházat rendel el. Ő onnan jön. Hívom a rendelőből, itt a szanitéc szakasz, zötykölődik a villamoson. Ígéri, jön, ott lesz, ahol az olvasók várják.

      Szakadó hóban érkeznek, tíz perc késés sincs. Végtelen öröm, hogy ideért, veti le a kabátot, segítenek neki a sapkával. Kikerül a kabátból, lekerül a sapka, előkerül az igazi zsebkendő, orrfúvás, fölnéz, keres a szemével, ott állok  a laminált padlón, a csizmánkról, cipőnkről olvad a hó. Végre megtalál, egymásra nézünk. Egyetlen szemvillanás elég, értem hogy nagy a baj. Kérdezem súgva, mi van, dörmögve bök két mondatot, ahogy szokott. Jól sejtettem. Manapság nem kertelnek.

-          Veled mi van?

-          Megoldjuk, most nem fontos. Most te vagy a főszereplő, a vendég.

-          Ezt most te csinálod, ahogy megbeszéltük!

Kiülünk egy kis pódiumra, a könyvtáros hölgy állva köszönt minket, érzem muszáj lesz felállni, legalább nekem. Emelkedik, mert állunk a bemutatás végett, aztán fáradtan lehuppan. Nem tudom, mi lenne a jó, térjek el attól, amit megbeszéltünk, vagy vegyem sokkal helyzetszerűbbre. Nem is merem, nem is tudom. Bízom benne, így akarja.  Fáradtan, csöndesen beszél. Aki tudja, milyen nehéz vele beszélgetni, milyen nehezen beszél magáról, tudhatja, jót hozunk. Szeretik. Végeláthatatlan mennyiségű könyvet dedikál. Én vagyok az utolsó. Kettőt könyörgök ki. A Klétkát, és az Elhagyott falut. A két legnagyobb kedvencet.

Rémülten futkosom most  a lakásban, keresem őket, megmondta hogy legalább a könyvek között rendnek kell lenni, igaza volt. Megvan minden, csak szokás szerint, nem pont egy helyen, de mostantól igen.

      A Szépírók Társaságába írott fölvételi passzusba írta talán a legszebb bemutatkozását: „ Apám zongoraművész volt, anyám építész. Mindketten halálig tanítottak is.” A múlt szombat volt az első, hogy nem volt írás (egy nehéz szakaszt most nem idézve), egy szombat maradt el erő híján.

Bächer Iván (1957-2013), élt 56 évet. Tanított, írt halálig. Tanított: élni, szeretni, írni, olvasni, tanulni, tanítani, halni…más fontos meg talán nincs. Nyugodj békében. 

A régit visszasírjuk

Az ember annyit morfondíroz dolgokon, és egyszer csak leveszik a terhet a lelkéről. Például így, nagyon egyszerűen. Molyolok a megosztások között, egy késein megakadok.  Különösen kedves, soha nem látott  face-ismerős osztott meg lefekvés előtt, elnyomnivaló utolsó cigarettái mellé néhány zenét.

            Olyanokat, amiket én nem nagyon ismerek. Egyrészt korosztályosan, aztán meg hülye elutasításból. Nem kéne. Mármint elutasítani. Szépen nyitogatom az ajánlott file-okat. Hát, jaj. Az emberi nyomorúság, vívódás tengelye igen konstans. Mi végre, ki végre, miért is, és miért is nem.  Kivel kinek, miért és miért nem?

            Úgy megnyugodok, hogy csuda. Már a népdalok okán is éreztem ilyesfélét, hogy nekem nyugodtan hátra lehet dőlnöm, mert mindent megírtak., de most különösen ezt érzem.

            Andalító muzsika, a nekem  fel nem dolgozható Kádár-rendszer különösen andalító muzsikája. Megjelenik a művésznő, nem megjelenik, hanem úgy felragyog inkább.

Egyszer csak ott áll és minden nagyon szép. Nagyon szépen megcsinálták a kulisszákat akkor. És ezt énekli. Vagy majdnem pontosan ezt:

„Mindenkit elfelednek egyszer, örökké semmi sem fáj

A régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk, ha egyszer úgy muszáj

Mindenki helyére már várnak, az élet soha meg nem áll

Úgy megfakult a múltunk,

Csalódni megtanultunk

Sokszor becsapott minket a nyár.

Sírig tartó szerelem az nincsen, még akkor sem ha százszor elhazudjuk

Az életünkben azon múlik minden, hogy azt az igazit feledni tudjuk.”

És ezt énekli a díva, kedvesen, a késő kádári jelmezben, mifene részletekben, „…a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk…” lenyűgöz.

Mással is kibírjuk….ha muszáj

Fantasztikus, drámai tömörségben van együtt minden……de mással is kibírjuk, na ez akadt be leginkább….a régit visszasírjuk, de mással is kibírjuk. 

Honnan a fenéből volt ennek a nemzedéknek ennyi ereje, hogy csak úgy „.mással is kibírja…” és az életet vitte tovább. Ezen most nagyon el fogok gondolkodni.