Máténak

Nézzük, mi mindennek kellett teljesülni, hogy ezt a születésnapot ünnepelhessük. Csak nagyon vázlatosan tekintjük át, és nem is árulunk el mindent. Mert van, amit a család őriz, félve, féltve, szeretettel.

Tehát kezdjük apád oldaláról, ha az első világháborúban meghal dédapád, akinek szerencséje volt, így csak nyomorékan előkerülni, hát akkor ti nem vagytok.

Ha nincs Arika, a világ legszeretetteljesebb Nagymamája, Apához viszonyítva, aki ezt a helyzetet elfogadja, akkor nincs apai anyai ág.

De volt, így megszületett Viktória nagymamád.

A világégésben találkozott ez a kedves vastag copfú, a jéghátán megélő lány G. nagypapával, aki akkor olyan fiatal volt, mint te most. Visszakerült a konyári kitelepítésből, mint munkaszolgálatos építhette a metrót. Kellett tehát, hogy túlélje Konyárt, és a munkaszolgálatot.

Ezen Dédapa, G.,  túlélte, hogy a Vezérkarban volt, Horthynál. De nem tudta megmenteni Dédmamát, ő ebbe belehalt, mármint a kitelepítésbe. A Budapest szerte ünnepelt szépasszony, akiért főtisztek lettek öngyilkosok, aki kis oroszlánnal vonult fel a Váci utcában, és kisebb izgalom volt a kesztyűgyárban, ha az éves rendelését leadta. Csak jelzem, hogy szignált verseskötete, és sok nevével jelzett könyve van a könyvtárunkban, Pössy jelzettel.

Ezentúl G. nagyapának nem szabad volt meghalnia 56-ban, ezenközben Viktóriának is ki kellett bírni, amit rámértek 56 után.

Soha ne feledd, Apád 64-ben született, tudd, hogy 63 volt az amnesztia éve. Akkor szűnt meg a folyamatos rendőri felügyelet.

Az én oldalamról, Dédnagyapádnak L. I. túl kellett élni a tüdőbajt, feleségének a legkedvesebb Nagyanyámnak ki kellett bírni a kezeléseit, a sok-sok szanatóriumot, amelyre valószínűleg ő varrta össze a keretet. Hogy aztán Nagyapám elmenjen boldognak lenni, egyben meghalni Hűvösvölgybe.

Előtte azonban megfogant Nagymama, a háború teljes idiotizmusában, kései gyerekként, tizenhárom évvel nővére után megszületett, mint megmozdult klimax. Aztán a vonat tetején annyira megfázott, menekülve az ostrom elől, hogy csak az aranyért vett gyógyszerek és visszatérve a nagyon lelkiismeretes palotai orvos mentette meg. Nevezzük meg: Dr. Gosztonyi. Éltesse az Isten.

Kellett még, hogy az én apai nagyapám ne haljon meg a második háborúban, már akkor is postás volt, vonatos postás. Tűzbe fogták a postás vonatot, sokszor, de mindannyiszor megúszta. Volt, hogy a földbe ásták magukat a menedékért.

Kellett, hogy Apám, ne maradjon kint 56-ban, mert hazajött, mert nem bírta ki ott. Csak Anyám látta azt az igazolványt, amiben fel volt tüntetve, tartózkodási helye: Ausztria. Megmutatta neki, mert nem akart tudatlanul bajt hozni Anyámra. De ő bevállalta. Mint ahogy engem is.

És kellett, hogy legyen penicillin, különben meg nem maradok.

Aztán kellett hozzá Apa.

És hogy mi találkozzunk.

És ez lett,….

És akkor lehettél Te.

És az Isten éltessen sokáig! 

A jelszó: mackósajt vagy valami ilyesmi

Tegnap a mobilom javítását vettem a nyakamba, amit egyedül a Váci út sokszámban volt lehetséges. Ez nem a Nagyközpont, csak úgy gondolnád. Majdnem a Hídnál van. Oda semmilyen járat el nem visz, a Nyugatitól szépen gyalogolhatsz, mint a proletárok. Közelebb csak értékesítési pontok vannak, ezt így mondják, ha nincs szerviz. Nincs, ahogy Kellér Dezső mondta régen a kabarétréfában, akkor az egy másmilyen, egy diadalmas nincs volt, ez egy professzionális nincs. Változnak az idők, változnak a nincsek.   A Márkaszervízben, ahol minden hightech volt és fényűző, és semmi nem úgy nézett ki, mint otthon. Telefonfülkényi mosógépek, garzonlakásméretű hűtőgépek, porszívók, amik inkább űrkutyára, vagy holdbázisra hasonlítanak. Láttam, hogy valahonnan sorszámhoz kéne jutni, mert egy kis tévén, ami ugyan akár tévé is lehetett volna, de nem az volt, hanem kijelző, láttam, hogy számokat írnak ki. Egy pasas, aki előttem volt a kezében szorongatott egy szép kis sorszámot, nem tudtam tőle megkérdezni, hol lőtte a magáét, mert akkora fülhallgató volt a fején, mint két parabolaantenna. Ott ténferegtem, mi az atyaúristent kéne benyomni, anélkül, hogy mondjuk egy mosógépet vegzálnék, vagy programoznék egy hűtőgépet. A boltban legalább annyi eladó volt, mint vevő. De udvarias figyelmetlenséggel elnézték nekem a bénázásom. Végre egy fiam körüli fiatalemberhez kerültem, aki éppen letörölte a homlokát, mert egy hetvenkörüli házaspárnak próbálta elmagyarázni előttem, hogy kell az okostelefont használni, és hogyan tudják letölteni a messenger alkalmazást, mert azt szerették volna, kicsit bekavart a viberrel is. Szánalommal néztem őket, mit engem a fruskák, ahogy keresem a sorszámhúzót. Végül is meglett, én lettem a 35-ös. Örültem, mert tetszett ez a szám. A kisfiú riadtan nézett rám, mert gondolta, ma az összes hülye az ő sorába kerül. Előadtam a magam dolgát, hogy ez az apparát bizony csak vezetékről megy, egyébként kikapcsolja magát, Megörült, hogy csak ennyi. Kérdezte, hogy garanciális-e a készülék? Mondtam, hogy másfél éves, ki tudja. Egy biztos, hogy körülbelül nyolc különféle mobil papírjait, zsinórjait találtam meg tegnap este a szekreterben, de ezét bizonyosan nem.Az is biztos, hogy karácsonyra kaptam, tehát másfél éves. Akkor még garanciális, de nem az akkumulátor. arra csak másfél év van, mert annyit bír, a karácsonyi plusz információn átsiklik. Gyakorlott gyerek.  Majd egy szakavatott, begyakorolt mozdulattal kiütötte a telefonból az akkumulátort. Nézem, hogy billeg az asztalon, alaposan felpúposodott. Igen, ez tuti aksis. Most várom a kegyelemdöfést, hogy egy új elem igazándiból csak kicsit drágább, mint egy új készülék. De szerencsém van, jó számot húztam, nemhiába. Négy vagy öt ezer az egész, feltéve ha van. Ellenőrizni megy a raktárba, negyedóra múlva van egy olyan érzésem, most piheni ki az okostojástelefonos nyugdíjas párt, kicsit ledől valamelyik hűvös szegletben. Akaratlanul hallgatom a mellettem lévő pultnál az idősebb hölgyet, szemem sarkából láttam, hogy azonnal megtalálta a sorszámhúzót. Azért a lányára hivatkozva kezdi, ő kezdte az ügyintézést, éppen adja vissza a csere telefont, kérdik elmentette-e az adatokat. Nem jön zavarba, nincsenek adatok, legfeljebb, ha egy név, de nem fontos, törölhető. Jobban megnézem, van idő rá, emberem nehezen akad az utánpótlásra, mély a raktár. Jó karban lévő hatvanas hölgy, jól öltözött, kedélyes, egy barátnőt is hozott, ketten intéznek, de elboldogulna maga is, úgy látszik. inkább csak biztonság kedvéért üldögél az erősítés. Megkapja az új, garanciális csere készüléket. Kéri, üzemeljék be. Magamra ismerek, ahogy ráveszem az informatikust, tegye ki az ikonokat a képernyőre, lehetőség szerint ugyanoda, ahol volt. Nagy türelmű, profi lányhoz került. Percek alatt megy minden, Közben nekem is lesz akkumulátorom, működik, töltjük, az is megy, kevés a memória, kéne bele plusz kártya. Újabb raktár kör. Ülök a hűvösben, kéne, a gmail is, tegye rá azt is, hallom a szomszédból. Diktálja a címet, várhatóan a név, a neve. Kéne a jelszó. Itt lett egy kis megakadás. A jelszó, anélkül pedig ez nem megy, kell a jelszó. Surrognak a fogaskerekek, egyszer csak diadallal kivágja: Mackósajt. Miért is ne, ha egyszer mackósajt, akkor mackósajt. Nem nevet senki, a lány bepötyögi rezzenéstelen arccal. Nincs memóriakártya, na nem baj, a lényeg, hogy működik. Működik, mint a jelszó, a mackósajt. Megüt a hőség, ahogy kijövök a légkondicionált hightechből, olvad az aszfalt a Váci úton. Nyakpasszos öltönyös üzletfiúk és szuperkarcsú fiatal lányok lepik el az utat, fogalmuk sincs hogy nekik, Váci útiaknak felelni kell, ha vörös Csepel üzenni talál. Gyorsan szedik a lábukat, ebédelni sietnek, tudják a jelszavaikat, meg a kódokat. A nyakukban lévő kártyával nyilván kimágnesezték magukat húsz percre. Boldognak tűnnek, fiatalok. Értik a vibert, simán megtalálják a sorszámhúzót. Idejük van, az ő idejük. 

A járdán két műláb áll, olcsó protézis, műanyag, lecsatolták. Mellette a kerekes székben a tulaj, lábainak csonkjai szellőznek, alatta végigcsorog a Váci úton egy tócsa. A jelszó mackósajt vagy valami ilyesmi.

Térdzokni

Érdekes, mindig tudok fázni. Életem már jelentősebb részét inkább fázósan töltöttem. Most is ezt mondom, pedig sokat van melegem. De ezeken a rendes, margarétavirágos júniusi reggeleken, szerintem kutya hideg van.

            Ilyenkor kellett volna, normálisan szoknyásan, térdzoknisan indulni. Nem akartam. Már nem is tudom, volt-e erőm mondani, vagy csak küzdöttem. Elvárás volt, hogy normálisan öltöztetve induljak. Én valószínűleg küzdöttem, hogy fázom, vagyis fázok.

            Nem lehet téged, normálisan, kislányként öltöztetni, ebben az időben már senki nem fázik. Anya valamiért nagyon rendesnek és elvárás szerűnek tartotta a térdzoknikat. A bokazoknit is, azt egyenesen praktikusnak is. Én egyformán rondának láttam mindkét verziót,  különösen a pipaszár lábaimon. A térdem lilásan, csontosan fázott, elképesztően rondán, állapítottam meg a reggeli rohanásban.

            Kimegyek a júniusi napsütésbe. Süt a nap, szép nyári reggel, verőfény. Érzem lefagy a lábam és eszembe jut a nylon térdzokni. Veszek is margarétát. 

Medvehagymázás

Vannak divatkaják, divatzöldségek. Egyszer csak lett a medvehagyma. Bizonyos vagyok, hogy gyerekkoromban, sőt ifjúságomban is volt medvehagyma, de hogy nem hallottunk róla, nem ettük, nem csináltunk belőle semmit az ég egy adta világon az bizonyos. Jó tizenöt évvel azelőttig nem is láttam. Akkor sem kóstoltam meg rögvest, mert olyan bio-dolognak gondolkodtam és kicsit finomkodásnak tűnt. Aztán egyszer ehettem valahol és megtetszett. Kicsit enyhébb, mint a hagyma. Mondjuk, a medvehagyma sem tudja pótolni azt az ízt, amit a földből kihúzott friss, zsenge újhagyma jelentett, aminek volt kicsike feje, és a zöldje még a medvehagymánál is finomabb volt. Ilyen hagymát sehol nem ettem jó húsz éve. Vidéken sem tudják, nem és nem. A nylontálcás, fóliával lefedett, egyformán mindenhol cérnavékony, bajusznélküliekről nehéz elhinni, hogy nem csírák. Az a keserves halovány sárgászöld végük a végső kétségbeesést hozzák rám.

            Idén aztán a medvehagyma elért, megérintett. Az ember tudja tartani magát áramlatokkal szemben, aztán egyszer csak feladja. Igazodik, hasonul. Egyszer csak azon kapja magát, hogy érdeklődik. Figyelmesen néz megosztásokat, amin ott virít a medvehagyma. Elolvas egy-két jó receptet a medvehagymáról. Kinyitja a magazint és mást nem lát, minthogy minden a medvehagyma körül forog. És akkor komolyan hatalmasodni indul az érzet, hogy nincs medvehagyma, pedig kéne. Ilyenféle szerencsétlenség ne forduljon elő, ez teljesen lúzerség. Itt állni medvehagyma-szezonban, medvehagyma nélkül.

            Az utolsó csepp a pohárban, egy kedves ismerős megosztása, ott virítanak a Bakonyban egy medvehagyma mező közepén, jókedvűen, egészségesen, jó társaságban, egy gusztusos kis kosárkával, abba gyűjtve magát a zsákmányt. Két perc, egy hozzászólás, egy like és érkezik egy kedves ígéret. Kapok belőle. Jólesik az ígéret is, de az egész dolgot inkább virtuális udvariasságként élem meg. Egy gesztus, amely a harminc évvel később megtalált hittanos társnak jár, és ez is nagyon jóleső. Egy jóleső, vasárnapi simogatás.

            Szerdán, kicsit felejtve is a dolgot, érkezik egy kérdés, mi a szándékom a hagymákkal, mert ettől is függ a szállítandó mennyiség. Mondom, hogy pestot nagyon szeretnék. Ahhoz kell egy mennyiség hangzik a válasz. Csütörtök este a szürkületben, szemét kivitel közben találok egy diszperzites vödörnél is tekintélyesebb festékvödörben kisebb ipari, manufaktúrányi medvehagymát. Gondosan vízbe téve, abban tárolva. Helyes, salátányi méretű kis csokrokba kötve, a csokrok alaposan átgumizva, profi munka. Odafigyelve, ésszel, akkurátus precizitással. Minekutána engem a Teremtő a precizitás erényéből teljesen kifelejtett, ámuldozva szemlélgettem az egész műalkotást. Először is becipeltem, a víz, a növény mennyisége miatt alapos súlyról beszélhetünk. Letettem a konyha közepére az egységet és nézegettem. Szép volt. Alapos, emberi. Kicsit meghatódtam. Annyi mindent ígérnek az embernek, olyan kevésszer tartják be. Most betartották. Próbálom elképzelni a kis dézsa útját. Először is a Bakonyból hazaért Zuglóba, onnan ki Hidegkútra, onnan ide a hegyre. Országjáró medvehagyma. Hálával telt szívvel szemlélgetem. Terveket szövök. Hetek óta tervezem a pogácsát, medvehagymásat egy jó, sűrű gulyásleves után. A többiből tényleg pesto lesz. Kaptam receptet is. Aprítani kell. Van egy kis, régi aprítóm, valahol a kamra mélyén. Elraktuk, mert a jó késnél semmi nem aprít lényegre törőbben, nem beszélve arról, mennyivel könnyebb elmosni. Ennél a mennyiségnél azért érdemes bevetni. El is határozom, veszek egy nagyon jó aprítót. Egy nagyteljesítményű, gyors és modern darabot. Kalkulálom, hogy csak késő érek majd haza vele, békebeli kirándulást terveztem másnapra fel a Svábhegyre, megnézni kicsit Jókait, követve Téreyt.

            A szép séta után autóval ki a Pilis lábához egy behemótba, megvenni az aprítót. Nem okoz nehézséget, még egy kedves fiatal lány segítségemre is van, megtudhatom hogy kuponos napok vannak, 20 százalékkal emiatt még olcsóbb is a kiszemelt darab. Diadallal térek haza. Első utam a kis dézsához vezet, ahol látom szegény medvék kicsik megadni készülnek magukat, földi zarándokútjuk végéhez közelítenek. Leülök megválaszolom a leveleket, üzeneteket, döntést hozok. A hagymát a fél városon keresztülcipelték kedvességből, plusz itt a vadonatúj aprító. Ebből pesto kell legyen. Szétbontogatom a csomagocskákat, átválogatom, a kicsit sárgásabb, fonnyadtakat kiveszem. Aztán, felvágom, ahogy a recept mutatta, majd be az aprítóba. Hangsúlyozták, hogy a szár kifejezetten jót tesz, nem kell eltávolítani. Megjegyeztem, mert imádom az ilyen praktikus dolgokat. Szépen megtöltöm az aprítót, szárat is, levelet is és indítom. Teker, visít, rángat, mindenfélét csinál, csak egyet nem, nem aprít. Az istennek sem. Kicsit el-elkapja, de nem. Ábra elő, tartalom ki, újraszerel, máshogy ezt nem lehet összerakni. Próbálom üresen, pörög. Elővettem egy tálat a félig aprítottnak, most abból visszateszem a gépbe, próbálom, semmi. Pörget, néha nem is pörget, csak zúg. Újra kikaparom, nézem talán eldugult valami. Papírtörlővel szárogatom, késsel is tisztítom, semmi nem látszik, ami gyanús lenne. Működnie kell. Újra teletöltöm egy másik adaggal. Semmi, nem aprítódik, csak nagyon kevés része. Kiszedem újra, egy másik tányérra a nagyobb darabokat a kisebbeket a régebbire. Rázogatom, kicsit megütögetem, hátha valami szorul. A konyhapult apránként csurom vizes, és elborítja a különféle méretű aprított, vágott, nem aprított még nem vágott, vizes, szárított medvehagyma. A háziak elő sereglenek, a kutya-macska alapból láb alatt vannak, nincs olyan konyhai manőver, amely szerintük ne róluk szólna. Érkezik a segítség, fiatalos erővel pattan szét a készülék, lendület, hogyne működne muszáj. Kicsit fiúsabban kerül ki a beltartalom az aparátból, hezitálva hová is töltsük. Végül is valamelyik tányéron landol a nedves haragos zöld trutymó és a harsány levéldarabok keveréke. Megnyugszom, sikerülni fog, biztos nem jól raktam össze mégsem. Szétszereljük együtt. A készülék darabjairól potyognak a medvehagyma darabok. Sebaj, papírtörlő elő. Rongyok. Törlés, itatás. Próbáljuk újra, kiserővel, nagyerővel. Próbáljuk egészen apróra vágva kezdeni, már két deszka is be van fogva, a harmadikon száradnak a még nem „aprítottak” Próbáljuk nagyobbakkal, hátha úgy jobban elkapja. Felváltva kap el minket a hév, csakazért is menni kell, nem létezik, hogy nem jövünk rá. Elővesszük a régi kicsit, tanulmányozzuk a szerkezetét. Kicsit összekeverjük az alkatrészeket. A kisebbnek nagyobb az aprítókése például. Adjuk fel, indítványozom. Körbenézünk, a harcban nem is vettem észre, a konyha minden szegletébe került egy valamilyen aprítottságú medvehagyma kupac. Természetesen folyik a szemüvegemről, a hasamról. Azonban váratlan helyeken is találunk, sőt visítva röhögünk a kutyán, tiszta medvehagymapüré a háta. Egészen kicsi a macskán is van, de az inkább szálas. Megállapítom, a medvehagyma nyilván rokonságban van a fenyőfélékkel, mert tűlevélből lehet még húsvétkor is találni váratlan helyeken, ahol tuti a karácsonyfa meg nem fordult. Valahogy a medvehagyma is ilyen közlekedékeny. Be kell ismernünk a kudarcot, az új gép használhatatlan. Jöjjön a régi, kicsi, kisteljesítményű. Egy szép nagy porcelántál lesz tele a darálmánnyal, tekintélyes mennyiség. Másfél óránál egy hajszállal sem tartott tovább. Most jön a fenyőmag, ezt teljesen flottul viszi a gép. Jön az olíva, a sajt, a só, és akkor most ezt az egészet újra le kell aprítani, együtt. Hajjaj. Újabb tálak, ibrikek. A konyhabútor távolabbi része is találatot kapott az egyik ürítésnél. Viszont haladunk. A második darálmány alkalmával hirtelen és látványosan csappan a mennyiség. Az anyagok egymásra hatása, főként a só és az olíva szinte elolvasztja a pürélményt. Végül is belefér egy pici és egy alig nagyobb üvegbe az egész. Kész a pesto, az íze isteni. De tényleg, kicsit megégett a fenyőmag itt-ott, attól különösen finom. Félig becsukott szemmel lesek körbe a konyhán, bár már magányomban szöszölök, az ifjúság feladta, elvonult aludni. Csendes éji órán nekiállok összeszedni a feltűnőbb helyeken lévő potyadékokat, a macska lepergette, próbálok nem gondolni arra, hová tűnt a kutya hátáról. Hálát adok a foteltakaróért, jobb az, ha ott van. A többivel úgy vagyok, majd elkopik. Azért az ablakról leszedem. Elhatározom, hogy minderről senkinek nem kell tudni. Majd csak frappánsan megosztom a végeredményt, ezeket az apró részleteket hagyjuk. Holnap visszaviszem ezt a szerencsétlen készüléket, hát néha jár így az ember. Megérdemlek egy roséfröccsöt. Lassan leülök végre.

            Neszezést hallok a zárban, Istenem de jó, hogy nem egy órával korábban. Megjött a jóember Pécsről, egyetemi hétvége. A miért jöttél ilyen későn kérdést megelőzve, ilyesmiket tompítva diadalmas arccal egy gyanús tisztaságú, kerekre tömött jókora nylonszatyrot lobogtat.

-          Ezt nézd, mit hoztam! Friss medvehagyma! Erdők vannak a Mecsek oldalában!!!

-          Neeeeeee!!!!

Nyéva

Élesen sütött a nap. Gondolkodott, mióta nem érezte a bőrén ezt. Egy pillanatra lehunyta a szemét. A szemhéján át is működött. Mondjuk, akkor ez már tényleg tavasz. Muszáj volt arra gondolni, hogy ott, azon a részen, vajon most milyen a tó színe. Zöld vagy kék? Vagy nincs is arra szó, milyen szín ez. Az ember csak eléri ezt az egyenest, és végre ott van a tó közelében, nem kell átnézni unalmas házakon, strandon, campingen, ott a nagy élő víz.
A töltés persze közbe esik. A töltés, a vasút hozzátartozik a tóhoz. Azon másznak át itt a horgászok. Stégek, mindenféle horgásztanyákat rejt a nádas. Szép.

            Magas lehet a víz, úszott át a napsütötte szemhéj mögött. Gondolt arra a kis folyóra, patakra ami mellett él, jár mindennap. Döbbenetesen robogott a víz a napokban ott. Arra már nem akart gondolni, vajon ezek a vizek összeérnek-e valahol, olyan mindegy. Nem kell mindent megérteni. Az azért izgatta, hogy a víz átütött-e a töltésen, ott. Nem kéne most kinyitni a szemét, olyan jó így. Tök sötétben egy vörös korong. Gyerekkori játék, kiadós szemdörgölés után csillag tűzijáték. Ülve a kert porában a kis sámlikon játszanak, háttérben szól a Sokol rádió, Csili-Csala bácsi csodái. A porban megbeszélték a szemdörgölés után látott csillagok színét. Erre is jól emlékezett, aztán arra, hogy kislányként köveket törtek napszám, az eltört kövek felületén aztán újra ezer színben csillogott a fény. Erősen vártak arra, kincset találnak. Az egyik semmitmondó kőből egyszer csak kifordul egy elfelejtett csoda, valami titokzatos.

            Ha nem is tudjuk, milyen a tó színe, de vajon, van-e csónak kint? Ha van, az jó. Ott az öbölben ez jó látvány. Látszik a szálloda is. Auróra. Ez a neve. Jó oroszos volt, de nem tanult meg igazán. Hajnalfény, ezt azért tudja. Látta a cirkálót is, az egy másik víz volt. Aztán mondták, nem kéne Nyévát mondani arra a vízre, mert az Néva idehaza.

            Lassan kinyitotta az autó ajtaját, lenyomta a telefont, írt egy előre gyártott üzenetet. Tárgyalok. Aztán megpróbálta elérni a villamost. 

Végre ideértem

Köd és csend

Végre ideértem. Azt hittem, nem fog sikerülni, nem lesz erőm, nem tudom beszorítani, leginkább, nem tudom kiszorítani az időt rá, még inkább az erőt. Csak ideértem, szó szerint inkább húzva magam.

            Biztatva vagyok, nyitják mindjárt. Nyílik az ajtó, nincs mellébeszélés, itt és köztünk soha nincs.

-          Szentséges Isten, hogy nézel ki?

-          Szedek rá valamiket…

-          Mire? A herpeszekre, vagy mi ez, te irgalmas jó Teremtő?

-          Nem arra, a köhögésre.

-          Köhögsz?

-          Nagyon, nem kapok levegőt. Szárazan, kínoz, szétszakad a hátam.

-          Mitől csúsztál így le, gyere már be, ülj le!

-          Mondom, már jobb lesz…csak kis idő. Csak, kis idő, de mindjárt jobb, nem kell csak pár nap, nem bírom az év végét

-          Azt látom, förtelmesen köhögsz, …atyaég, ezt hallgatni rossz, neked ágyban a helyed!

-          Persze, hogy ott lenne…

-          Ne vigyorogj, ne poénkodj, ez most nem vicces, egyáltalán nem vicces..mit adjak, hogy ne fulladj meg?

-          Vizet, citromos vizet

-          Lázas is vagy?

-          Azt hiszem, már igen.

-          Nem, de folyik rólad a víz, áááá, ez a legrosszabb

-          Mi a fene van veled? Munka?

-          Volt, sok volt…

-          Baj van? Jól van na….meg ne fulladj, szóval van? Ó, a mindenségit!

-          ….Iszom egy kis vizet. Nem kell tea, felesleges, a lényeg, hogy folyadék legyen,…jézusom, mint egy kórházi párbeszéd, pedig itt vagyok karácsonyozni…

-          Feküdj le! Ide, betakarlak…

-          Nem, áááá…nem tudok többet feltápászkodni, haza kell érjek, …nincs nagy baj

-          Szóval baj van…Te, mi van az óráiddal az egyetemen? Rég meséltél?

-          …..na várjál, mindjárt mondom…

-          Hozok még vizet, …, mit mondasz, már nincsenek? Várjál, engedem a vizet, mégis csinálok egy teát.

-          Ne csinálj, most nem szeretnék teázni. Van még egy aszpirinem. Az a baj, nem tudok belázasodni, mert televagyok antibiotikummal.

-          Miért szedsz antibiotikumot? Mi a fenének?

-          Régebben, hogy ne legyek lázas, aztán a fogamra, aztán most…hogy ne fulladjak meg…

-          Ne fulladj meg, bár küzdelmed van, az biztos. Atyaég, mi a fenét tegyek. …förtelmesen köhögsz

-          Nem tudom, talán szelíd leszek karácsonykor, minden jó valamire

-          Szelíd? Miért? Szelídnek kell lenni?

-          Mindig….mindig szelídnek kell lenni.

-          Ez aztán kurva jól hangzik…baj van?

-          Nincs, nincs…csak kell a türelem, mindig kell a türelem…, hagyjál köhögök most

-          Te, és mi van vele?

-          Jaj, ne kérdezd, egyszerűen ne, megfulladok…

-          És Vele

-          Ne, kérlek ne röhögtess…erről, semmiképpen nem tudok beszélni...

-        Na jó, most ezt idd meg, menj haza, feküdj le, hívj fel, fejezetenként meséld…egyetem, munka,….a többiek, te szentséges jó ég, fulladsz, …na basszus, kiköpöd a lelked, ….és igen 11 után csak ágy, érted,….és Pestre csak koncertért, színházért,….a falut akkor hagyd el, ha muszáj, ….mit bánom én, légy szelíd…de most feküdj le és pihenj….

-          ….majd elmondom…most nem megy

-        Van ebben valami, nem tudsz ellenkezni…hol a jó égbe harcoltad le magad ennyire, ez a herpesz több hét, tényleg ….ja és Boldog Karácsonyt, az Istenért el ne felejtsük, Boldog Karácsonyt, ..te váratlanul szelíd,….váratlanul csendes, te váratlanul csendes éj

-          …nem ér, ..nem ér…

-         Nem ér, persze, hogy nem ér, te váratlanul csendes horpadt, vagyis repedt fazék, vagyis repedt hordó…..jó, jóóóó olyanról ne is beszéljünk…

Nehezen alakul a békés karácsony

Egyszer csak az ember szerez egy másfél napi csúszást. Ezt nem is tudom, hogy sikerül, de tulajdonképpen minden évben így van. Pont a ráérős, kedvteli csomagolás marad el. Meg a pár saját készület, ezt valamikor szenteste, Jézuska érkezte másfél órával korábban kell megállapítani, amikor az ember hosszú idők után tükörbe néz. Te jószagú, Úristen, igen a fodrász bizony elmaradt. Három betegség közben nem volt rá idő. És egyáltalán, nem múlt el nyomtalan az ősz, meg ez az év. Ezek itt ősz hajszálak, magamban elmormolom, kiknek köszönhetem. Végül is megértem.

            Ekkor még van remény a majd a többi részlet stimmelni fog megközelítés alkalmazásához.

            Diadalmasan érkezem, mint a győztes csatából, tényleg majdnem minden együtt van. Már itt van a helyszínen, csak be kell hozni, meg kell főzni, be kell csomagolni. Egyszerű kis pakk, nem is vészes. Próbálom megközelíteni a konyhát, be kell látni, reménytelen. Újratervezés. Közben a nyitott garázskapun át kiszökött a kutya. Ez máskor bosszúság lenne, mert olyan latyak, undormány sár van az utcán, hogy sírni volna jó, de mert ez a kutya, a mi kutyánk olyan öreg, hogy tőle ez egy nagyon vitéz tett, büszkén szemlélem. Szétgurulnak a narancsok, felborult az egész cekker felvonulat, nézek a kutya után. Egyszer csak eszembevág, futás utána. A kutya teljesen süket. Semmilyen autót nem hall meg. Kerülgetem a garázs ásványos lerakatát, félve rontva ki a kutya után. Várható volt, már áll egy autós, értetlenkedve nézi a fekete sárban békésen bogarászó kutyát. Elúszik a szemem előtt tizenhárom szép nyár, sok életerős szökése. Békés ember, nem dudál, semmi gázfröccs, ki tudja kerülni. A következő autós a kisforgalmú utcán is megdöbbentő jelenettel szembesült, leintettem. Megpróbáltam a kutyát nyakörvnél gyengén húzni. Régen, elég volt ilyenkor egy kurjantás, egy húzás és a kutya röpült be a házba, az ilyesfajta időkben méteres sárcsíkokat húzva, kifarolva. Most szép lassan átjövünk, az útszélén elengedem, beballag a garázson át. Komótosan, lendület nélkül. A jeep gyorsan tovább robog. Talán látja a mozgásunkból, nem bosszantani akartuk.

            Lassan minden beér, elvándorol a helyére, még ha a káoszos helyére is. A kuka teljesen csurig, holnap viszik. A konyha szortírozást egy nagy nejlonba kezdem. Apránként telik, végül belekerül egy derékhad makaróni, fájdalmas kidobni. Lassan minden szatyor kiürül, bekerül minden a hűtőbe, ki a teraszra. Nana kap egy nagyon vitéz darab májas hurkát. Nem engedem, hogy messzire vigye. Figyelem, megússzuk, szépen megeszi. Mostanában ez is öröm. Áztatom a megannyi felszámolt maradékos edényt. Lassan inkább a tisztítószer illata lesz erősebb, lassan-lassan, lépésenként haladunk. Ó, a búúból tud előkerülni ennyi micsoda, szószos, csöbrös, vödrös. De alakul, csak türelem, alakul. Bekapcsolom a körablak köré font fényt, még ha olyan hideg a fénye is, hogy vesét repeszt. Két órát szántam a kiválasztására, nem sikerülhet minden. A jégcsapos is ilyen, ledes vagy milyen, ilyen keravill kékes. Most már tudom, ez nem csak azt jelenti, hogy energiatakarékos, hanem, hogy ilyen színű. Jól van, ezt is megtanultuk. Már tényleg csak egy csömöllett van hátra, nyúlok hátra az edényért. Jajj, ne, ez nem lehet igaz. Kérem szépen, neee!!!! A kutya betelepedett a maradékos zsákba, a szaglása ezek szerint kiváló, ott ül a makaróni közepén. A többi maradék egyenletesen terítve körülötte. Igen, ez még hátravolt. Eszembe jut, a zsák tele üvegszilánkkal. Próbálom kihúzni a mámoros örömből. Hagyja. Nézzük egymást. Csatakos a sártól, a makarónitól, az üveg nem sértette. Kicsit homályos szeme néz engem, …na nézd Nana, kicsit az én lelkem is csatakos, meg ilyesmi…és tudod, van kedvem nekem is világgá menni, meg ilyenek… , de mit csináljak, pont veled, például, ….de gyere, szerzünk egy jó kekszreceptet, persze hogy semmi értelme, de tetszeni fog…jó, már megint horkolsz…, holnapra kész lesz… kapsz…nagyon büdös, csatakos, öreg kutya.